Black Ice: Kifakadás

Szerző: Black IceDátum: 2011. május 03. 07:33

Műfaj: VersCimkék: világ

Black Ice: Kifakadás

A legmesszebbmenőről jött, aki el se ment,
örökkévalóságalantságban mégis útra kelt.
Föld alant magából vére, lávát köpve ont,
feketés-vörös vállán tépet, fájó izzó csonk.
Hold vörös teltségében izzadva lép, liheg,
forró nyári éjjel, fénytelen fáklya jéghideg.
Kiszáradt tómeder, önmaga veri hullámait,
fák törnek derékba maguk szívva, villámait.
Porladva roppan a csont, ő haladva figyel,
ha szélcsendesség porfergetegköde kíséri el.
Csendje része hangtalan kiáltás, az evolúció,
nem látod, de érzed, ez saját evakuált illúzió.
Képtelenségi képkeretben, romok közt tükör,
törött szilánkjai borda közt, magára bökő...
Árnyékrészedként sötét-szivárvány hull ide,
visszatekintésedként hátranézel ott vagy-e?
Semmiköz-pontúságóságban veszted el halva,
közepén térdre rogyva fáj, énképedre varrva.
Tekintetében forrásáldomásod keserű cseppjei,
folyása végállomástalan töltik fel, mélyen ereit.
Átkozva kezdetét veszi belső mérgezett fulladás,
foganva vonaglik belé lángolva, a teljes átváltozás.
Szavadra várva áll, előtted megrázza bőrszárnyait,
így teremteti maga az ember, saját démonjait...