Black Ice: Föld-alatt járók 1.
Dátum: 2011. május 12. 14:12Műfaj: EgyébCimkék: élet |  |
Egy szürke öltönyös férfi rohan el mellettem, egy „elnézést” szerű szófoszlány kíséretében, miközben a vonat félig lehúzott ablakán a kezeimből kirepülő papír után bámulok sóvárogva. - Ez volt a jegyem - jegyzem meg zakatolás közben. Ő már szabadjegy lett, és egyre távolabb kerül tőlem.
1.
Egy szürke öltönyös férfi rohan el mellettem, egy „elnézést” szerű szófoszlány kíséretében, miközben a vonat félig lehúzott ablakán a kezeimből kirepülő papír után bámulok sóvárogva.- Ez volt a jegyem - jegyzem meg zakatolás közben. Ő már szabadjegy lett, és egyre távolabb kerül tőlem. Csak az emberek csordája indul nyomulva az ajtó felé, gyors tempóban. Menekülve menetelnek az ismeretlenben, abban bízva hogy tudják hova haladnak. De talán jobban hasonlítanak a város felett terjengő szmogra. Ezt mind beszívtuk...
Egy idős néni nagy utazótáskával küszködve keresi a lehetőséget, hogy apró centiket előrébb haladjon az ajtóig. Elindultam felé, hogy segítsek viszont a tekintete elárulta. Félelemmel telt szemekkel, remegő kézzel ellép előlem. Nem haragszom rá...
Kialakult a megszokás az emberek eme reakciójára a társadalmi, és generáció távolságok tükörképében. Büszkén tudom hogy más vagyok, legalábbis különböző,
de a szardíniás mozgó fémben valahol mégis közelebb préselve egymáshoz...
A szerelvény fájdalmas csikorgással érkezik megváltásként az állomásra. Én szállok ki elsőként, ez erővel tölt fel és reflexszerűen visszatérek segíteni a néninek. Zavarban volt... Megköszönte, de nem számít. Nagyon kevés dolog ami most megérintene, egy biztos a zene. A folyamatos érzés és vélemény áramlását érzem most is... Csodálatos ahogy füleim befogadják a hangot, testem reagál a ritmusra, agyam értelmezi a tartalmat, a lelkem pedig boldog. Aki nem érzi nem értheti az édeshez hasonló ízt az ajkamon, a szívdobbanás simogatásával kifelé. Társítva egy szabad boldogság érzésével, mellkasom mélyéről járja át a testem, és az erre fogékony környezetet.
A legjobb barát, hiszen mindig ott van ha szükség van rá. Fejemre hajtom a kapucnit, megszokásból lejjebb húzom a sapkám simléderét, alig észrevehető ösztönös bólogatás közepette indulok lefelé lépcsőfokonként.
A szokásos látvány fogad az állomáson áthaladva a sötétedés után. A privát helyén ugyanaz a kéregető szólítja le az embereket pár forintért természetesen szükségből.
Végre jegyet akar venni a rengetegben és békésen hazatérni. Már vagy kilenc hónapja...
Talán mélyen elfogadta ő is a korlátokat és érzi hogy otthon van, valahol a sárgolyón. -Elnézést ne haragudjon. Tudna nekem segédkezni pár forinttal... -félbeszakadt mondat lett észrevette hogy nekem adja a műsort. Felesleges folytatnia mivel nem szűz találkozás. - Szeva! - röviden dobva felém, miközben tekintette azonnal tovább fürkészi az érkező emberfolyást. Egy kicsit csalódott vagyok mivel olyan profi tehetséggel, és hangsúlyozással adja elő a mondókáját. Jó ha rögtönzés lenne, még le is nyűgözne.
A walkman közben feladta a harcot, nagyon kimerült elemileg teljesen a hajtásban. Gyorsan ki is kapcsolom hiszen már nyúzta szegény N.W.A. albumát. De mért pont most?! A"fuck the police" közben ejnye. Morgom magamban amikor a "C vágány" megszokott oszlopot támasztó, szintén oszlopos tagja édes kéjesen megszólít.
- Hé srác! Nem akarsz kettyinteni! Na egy kedvezményes numera?! Vagy anális nincs jobbat szeretnél? Látom zenét hallgatsz, nagyon tudok ám furulyázni is kedveském! - Végigtekintem a szolgáltatást a vibráló világításban. Ahogy a nemlétező, létező nagykönyvben meg vagyon írva. Tűzpiros lakozott magassarkú ami magában rejti a repedt sarkot, a sarkon. Testre tapadós valamikor fehér egybe ruha egyenruha.
A gyors kiszolgálás érdekében valószínűsítve tundrabugyitlanságát. A kirakatában büszkén automatikusan megigazítja melleit gépesített ragasztott mű mosollyal.
Ugyanolyan mint a gyorséttermekben dolgozó kiszolgáló személyzet erőltetése.
Enyhe hányinger tör rám akaratlanul is megcsapott a izzadtságszag-parfümelegye. Kívülről hirtelen elképzeltem magam, eddig szótlanul bambultam azon merengve,
hogy vajon a hátizsákom alján van e még rejtve talán használható elem esetleg. Készültem a szokásos elutasításra, hiszen van amiért soha nem fizetnék...
Félig a hatalmas órára pillantva, válaszaim alapjait rendezgetve, maradtam szótlan. Megtörte a csendet egy hang, mögöttem a félhomályban mint víztükrét a kavics.
- Szedd össze magad végre! Ne a sráccal foglalkozz most jött be egy öltönyös fazon elégé beállva. Azt szedd le, mert nem lesz mit ennie a kölykeidnek! - mondá az üzemeltető. Erre erényes munkaköri vitába szálnak egymással, tökéletes a vételi lehetőség mindenki számára. Úgy visszhangzózik a várótermi show, akár mise a templomban.
Tovább folytatom az utam, figyelve hogy az utazóközönség várakozó csoportba tömörülnek kerülve az árnyékos részeket. A hajléktalan is nyugovóra tért a peronnál.
A napi adag bor jótékony hatását élvezve a "C vágány" részeként beolvadva teljesen. Mellettem halad a szolgáltatás célpontja. Nem sok sokk, választja el a hajléktalantól. Perpillanat számomra annyi az egyik sínen érzi magát még. A másik a sínt érzi és nem érzi magát. Az egész áthaladás az állomáson nem volt több öt percnél, de zene nélkül maga volt az örökkévalóság. Az első elvonási tünet jeleként ömlik ki belőlem a szó szabadon belekarolva az éjszakába. Izgatottan vágyakozva belélegezve a nyomorult életet, és szavak formájában a mocskos uccsára köpve mindent. Így szabadítva fel mindent ösztönösen. Külső szemlélőnek talán elmezavaros lehet egy fiatal aki egyedül hangosan magának rímekbe beszél. De hogyan írjam le a vaknak milyen is a fény...
Gyorsított tempóban még azért Petőfi szobrára tekintve halkan suttogom felé: "Itthon sokkal jobb ízű énnekem A fekete, mint máshol a fehér." Helyette beszélnek a sorai.
Fellébecolok a sárga csikóra ismét sínen vagyok. Egyre közelebb kerülök a célomhoz így üdvrivalgó mosollyal nyugtázom Debrecennek, beérkeztem én is, végre leérkeztem.
Csupán egy vagyok a sok közül, akik nem mások mint a föld-alatt járók...
