Dzsigit
Dátum: 2009. december 16. 12:58Műfaj: PrózaCimkék: sultan meséi |  |
"- Dzsigit – mondta, miközben átölelte és meglapogatta a hátát – Jó, hogy újra látlak, de nem nézel ki jól. Haza kellene jönnöd, ez az ország nem tesz jót neked. - Itthon vagyok – mondta Kefe egy kis hallgatás után – Én itt vagyok itthon"
Dzsigit
Kefe a nyári délutáni forgatagot bámulta nem messze az Oktogontól egy kis kávézó teraszán. Irdatlan meleg volt, úgy érezte magát, mint aki egy kád vízben ül. Átizzadt inge kellemetlenül tapadt a hátához és a jeges tea, amit ivott, csak pillanatokra javított a közérzetén. Egyik cigit szívta a másik után, miközben megpróbálta kitalálni, mihez kezdhetne a délután hátralévő részében, míg végre megérkezik „Tevének” csúfolt barátja, aki elhozza neki azokat a holmikat, amik nélkül nem kezdhet bele a következő munkájába.
A teraszon sokan voltak. Egy hangoskodó, angolul beszélő társaság egyszerre két asztalt is elfoglalt, s miközben a pincérlányt ugráltatták, szemét megjegyzéseket tettek rá. Általában úgy viselkedtek, mint ha övék lett volna az egész város. Kefe nem beszélte a nyelvüket olyan jól, hogy rájöjjön: honnan a fenéből szalajtották őket Budapestre. Nem szerette ezt a fajtát és nagyon jól esett neki elképzelni, milyen más lenne körülöttük minden, ha az ő szülővárosában próbálkoznának ezzel a modorral. Pár órán belül a kórházban kötnének ki minden bizonnyal.
A mellette lévő asztalnál két, harmincas nő beszélgetett valamiről csendesen. Egyikük teljesen átlagos, „tizenkettő – egy tucat” – nő volt, nem is fordított rá különösebb figyelmet, de a másik viszont felkeltette az érdeklődését. Olyan volt, ahogy Kefe az európai nőket mindig is elképzelte gyerekkorában: fehér bőrű, kék szemű, elegáns. Háta közepéig érő, szőke haját valami csat fogta össze a tarkóján, blúza kivágása pont olyan, amilyennek lennie kell: látni lehetett tőle az úrinőt és sejteni az asszonyt. Szoknyája még ültében is eltakarta a térdét. Egy Faludy – kötet volt előtte az asztalon, amivel egyébként is felhívta volna magára Kefe figyelmét – imádta az öreg Mester tolmácsolásában olvasni Villont. Nem beszélt franciául, Villont eddig csak oroszul és magyarul olvasott több fordításban. Tetszett mindegyik, de Faludy Villonjának mindegyik sorát úgy át tudta élni, mint ha a részese lett volna azoknak az eseményeknek, amikről szóltak.
Az angolul beszélő társaság azt találgatta, hogy melyik irányba kell indulniuk a Nyugati tér felé. Volt térképük, de egyik sem tudott eligazodni rajta. Kefe gonoszul nevetett magában, mert beigazolódni látta a feltevését, hogy ez a nagyhangú, csupa ego – fajta akkor is éhen halna egy lakatlan szigeten, ha a világ legjobb túlélő felszerelése lenne náluk. Nem tudta elképzelni, hogy lehet valaki olyan idióta, hogy egy részletes térképen összezavarodjon. Az egyik eltévedt idegen észrevette, hogy rajtuk derül és azonnal megszólította:
-Can you speak english? – Kefe visszakérdezett:
- Speak russian or hungarian? – az idegen útkereső meglepődött, majd elnevette magát.
- No – Kefe megvonta a vállát:
- Undecided game… - hidegen nézte a másikat. Valami hihetetlenül gonosz dolog éledezett az agyában, kellemes borzongással várta, hogy méltatlankodó ellenállással találkozzon. De csalódnia kellett, mert a szőke nő mellettük, akit lopva bámult eddig, beavatkozott a párbeszédbe és elirányította az „angolokat” a Nyugatihoz. Kefe úgy érezte, mintha valami fontosat vett volna el tőle, és meg is haragudott a rá ez miatt. Duzzogva el is fordult és elkezdte bámulni az utcán korzózó embereket. Elsőre nem vette észre, hogy a szőke nő megszólítja, csak akkor fordult ismét felé, amikor az megismételte a kérdést:
- Miért nem segített a külföldinek? – a nő viselkedésében volt valami kihívó, amitől Kefében beindult egy bizonyos gondolatsor. Elhatározta, hogy mégis szóba áll vele – de nem felejti el neki, hogy tönkretette a játékát.
- Mert nem szeretem ezt a fajtát: elmennek egy idegen országba, úgy viselkednek, mint nagy, fehér buwana a bennszülöttek között és elvárják mindenkitől, hogy beszélje a nyelvüket, meg kinyalja a seggüket. Ez többnyire sajnos be is jön nekik.
- És a legendás, magyar vendégszeretet? – kérdezte a szőke mosolyogva – Mit mondanának otthon a magyarokról, ha mindenki így állna hozzájuk?
- Nem mindegy? Legalább rájönnének, hogy azért még maradt valami büszkesége ennek a népnek. Így viszont lenézik a magyarokat világszerte. Ami pedig a vendégszeretetet illeti: ha a vendégem tiszteletben tart engem és az otthonom, akkor nem lesz semmi baj közöttünk. De ha elfoglalja a helyem az asztalomnál és fel is teszi rá a lábát, akkor kidobom nagyon gyorsan.
- Miért mondja, hogy lenézik a magyarokat? Ez nem így van!
- Nem? – Kefe mosolygott. Rengeteg példát tudott erre a saját tapasztalataiból. Volt, hogy szemtől-szembe is megmondták neki különböző nemzetiségű emberek, akik mind többre tartották magukat nála és semmi sem győzte meg őket arról, hogy nincs igazuk. „Az a baj, hogy van benned magyar vér” – mondta nemrég egy lány, aki pedig – állítólag – kedvelte őt és barátjának tartotta. Ez úgy vette ki magát, mintha azt mondta volna: „Az a baj, hogy leprás vagy”. Ez a lenézése a nemzetiségének kétszeresen jobban fájt neki, mióta rájött, hogy az esetek többségében nem minden alap nélkül való: az elmúlt ősszel, egy ismerős kocsmából telefonált neki a pincér, hogy egy részeg orosz abajgatja a vendégeit. Mikor odament, kiderült, hogy a „részeg orosz” – egy részeg szerb volt, aki gyatra magyar nyelvtudását arra használta éppen, hogy gyalázza a magyarokat. A szórakozóhely tele volt fiatal fiúkkal, akik fel sem merték emelni a fejüket a poharukból. Sört ittak korsóból, mint a felnőttek, de olyan riadt arccal, mint ha még nem nőttek volna ki az óvodából. Ettől azonnal elkapta a harctéri düh és kicsattintotta a kést. „Te itt konkrétan beugatsz valakinek, vagy csak gyakorlod a nyelvünket?” – kérdezte a szerbtől és igyekezett olyan közel kerülni hozzá, hogy belevághasson az arcába. Azt akarta, hogy vérezzen és vonyítson félelmében. A legény hátrált. Elég jó emberismerő volt, hogy felfogja: Kefe nagyon könnyen meg is ölheti, mégpedig nem is valami gyorsan. „Nem ért jól madzsar” – mondta farolás közben. „Ha oroszul mondom, azt megérted?” – kérdezte Kefe oroszul és csak ment utána ugyanolyan tempóban, ahogy a másik hátrált. „Értelek” – felelte a fiú – „Te ide tartozol?” Kefe bólintott. Szeme sarkából látta, hogy több vendég kezében mobiltelefon van és rájött, hogy nem akar menekülni innen is egy részeg barom, meg egy horda gyáva senkiházi miatt. „Ide tartozom: én vagyok az a magyar, aki azt mondja neked, hogy zárd be a pofád és ülj le a faszodra csendesen, illedelmesen, mielőtt a zsebedbe tenném a fejed.” – mondta és felemelte a kést szemmagasságba. Az eszével tudta, hogy nem lenne szabad, de nem bírta megállni, hogy bele ne vágjon kicsit a bőrdzsekijébe. Itt-ott a testét is érhette, mert pár csepp vér került a pengére közben. Mire eltette a kést, a legény úgy elpárolgott a helyiségből, mint fing a gatyából. Ahogy eltűnt a fiú, aki egymagában terrorizálta őket, az egyik gyáva senkiházi tapsolni kezdett Kefének és a többiek azonnal csatlakoztak hozzá. Kefe legszívesebben leköpte volna őket. Úgy érezte, hogy a gyávaságukkal nemcsak önmagukat alázták meg, hanem minden magyart, és – ami még ennél is rosszabb – az olyan hősöket is, mint például Szondy György, akik odaadták az életüket azért, hogy ezek a férgek most magyarnak nevezhessék magukat. „Miért nem hívtad a zsarukat?” – kérdezte a pincért. Kielégítetlen vérszomja miatt megfájdult a feje és forgott a gyomra. Hányingere csak fokozódott, mikor meghallotta a pincér sztoriját: magyar fiúk elmentek az angol-magyar meccsre. A meccs után leültek páran egy parkba meginni pár doboz sört. Ekkor arra jött egy csapat angol drukker és szó nélkül elkezdték csépelni őket. A járda mellett parkolt egy rendőrautó. A fiúk verekedés közben odahátráltak a rendőrökhöz, azzal a tervvel, hogy majd a magyar zsaruk megvédik a magyarokat a garázda, külhoni drukkerektől. Ehelyett az történt, hogy az angolok elmehettek, de a helybeli srácokat bevitték a rendőrségre és csak reggel engedték őket haza. Nem csoda, ha ezek úgy érzik, hogy bármit megtehetnek Magyarországon…
- Nem. Én nem tapasztaltam ezt sehol, pedig jártam néhány országban itt, Európában – a szőke nő szavai visszarángatták a jelenbe. Megvonta a vállát:
- Egy szép nővel talán másképp beszélnek. Amíg megvan egy randi lehetősége – mondta válaszul – A „fejlett nyugat” egész történelmünk során bohócnak tartotta a magyarokat és ahol csak lehetett, mindig kihasználták őket, viszont a bajban mindig magunkra maradtunk…Bizonyos dolgok nem változnak.
A barna nő, aki eddig nem vett részt a beszélgetésben, előrehajolt a széken:
- Ez igaz – mondta – És igaz az is, amit a lenézésről mondott: évekig éltem külföldön és bármit csináltam, mindig is éreztették velem, hogy nem vagyok egyenrangú.
- Tényleg? – kérdezte a szőke – De miért? Ők annyival jobbak nálunk?
- Mitől lennének jobbak? – kérdezte Kefe – Az oktatási rendszerük egy nulla: a régi rendszerben egy magyar középiskola magasabb színvonalú volt, mint az ő népfőiskoláik… Szerintem a mentalitásuk más csak. De ezzel a más mentalitásukkal fényévekre megelőznek minket.
- Ezt hogy érti? – mindkét nő kíváncsian nézett rá – Ha az oktatási rendszerünk jobb volt, mint az övék, hogyan lehet, hogy mégis mögöttük kullogunk?
- Lógó orral, üres zsebbel – tette hozzá a barna nő. Kefe ismét megvonta a vállát:
- Talán azért, mert például, ha megmondják a németeknek, hogy merre kell menni, akkor az összes egy irányba fog haladni. Viszont a magyaroknál mindenki „egyéniség”. Egy „külön individuum”, és ha valaki megpróbálja megmondani, hogy mi az útirány, akkor azért sem arra fognak menni, hanem ahányan vannak – annyifelé. „Majd pont ő fogja megmondani nekem!” – vagy valami ilyesmi, olyan „magyaros dolog” - mint az idegenek seggének tisztára nyalása. Azt gondolom, ennek a népnek nem való a demokrácia: egyik kézben ostor, a másikban kenyér – erre van szüksége. De ez csak az én véleményem és könnyen lehet, hogy nincs igazam. Azt viszont pontosan tudom, hogy így nagyon bóvli-jellegű az a szó, hogy „magyar”. Mondok egy példát, miért: tavaly, amikor a tüntetők elfoglalták a tévét, pont egy orosz ismerősömnél voltam. Mindenféléről beszélgettünk, egyszer csak bejött a felesége és azt mondta: „a magyarok elfoglalták a tévét!”. „No és? Mi történt?” – kérdeztük mindketten. „Semmi. Ittak egy kávét a büfében, ellopták, amit lehetett és hazamentek”. „Balfasz magyarok!” – mondta az ismerősöm, aki talán elfelejtette, hogy én is az vagyok, vagy csak meg akart fricskázni ezzel a jelzővel.
- Igen… Elég nagy szégyen, hogy barbár módon törtek-zúztak, fosztogattak – mondta a szőke – Senkit sem érdekelt, hogy az egész világon láthatják, milyen civilizálatlan, vad nép a miénk.
Kefe elnevette magát. Nem szívből jövő nevetéssel, hanem úgy, mint akinek most adták tudtára, hogy húgyfoltos a nadrágja:
- Barbár? Vad? Mitől lenne az? Ha valóban olyan barbár, meg vad lenne, akkor ez a jelenlegi kormány már rég apró darabokra lenne szedve minden rokonságukkal, barátjukkal együtt! Nem az erőszakkal van a baj hölgyem, mert az életben sajnos vannak dolgok, amiket nem lehet másként megoldani – a baj a cél nélküli erőszakkal van, ami a majmokhoz teszi hasonlatossá az elkövetőit! – legyintett és elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy nincs joga prédikálni, hiszen számát sem tudná, hányszor alkalmazott cél nélküli erőszakot az életben, pusztán csak azért, mert megtehette és senki nem tudta érte felelősségre vonni az elkövetés pillanatában. Kezdett rátörni ismét az önutálat és hirtelen nagyon szeretett volna az eszméletlenségig lerészegedni.
- Az erőszak nem megoldás – mondta a barna nő – Az a leggyávább dolog!
- De hatékony – felelte Kefe – Biztos jobb bátran csendben maradni, meghúzódni a vacokban, mindig új gazdit keresni, ha a régi már elhagyott, mint gyáván megvédeni azt, ami a miénk… Meg civilizáltabb, „európaiabb” viselkedés is, meg ezt is várják el tőlünk általában… De ugye nem nagy baj, ha én nem akarok ennyire bátor lenni?
A barna elhúzta a száját:
- Nem ezt mondtam! Civilizált módon meg lehet beszélni a problémákat. Van Alkotmányunk, vannak törvényeink, azokat tudni kell alkalmazni megfelelően. Eléggé kőbaltás elképzelései vannak egy működő demokráciáról, nem?
- Hagyjuk most az én elképzeléseimet – mondta Kefe – Pontosan mire gondolt, mikor a törvények megfelelő alkalmazásáról beszélt? Mi a maximum, amit megenged a törvény, ha az állampolgárok elégedetlenek a vezetőikkel? Tüntethetnek? Eszébe juttatom, hogy mit mondott erre a magyar miniszterelnök: „tüntetnek? Majd megunják, hazamennek”. Gondolja, hogy kicsit is érdekli egy átlagpolgár sorsa azokat az embereket, akik úgy kezelik ezt az országot, mintha a saját malacperselyük lenne? Másik kedvenc idézetem ugyanattól a miniszterelnöktől: „akinek nem tetszik, el lehet innen menni!” – hogyan akar élni „megfelelően” az alkotmányos jogaival, kedvesem? Ír egy tiltakozó levelet az Európai Parlamentbe?
- Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy „kedvesemnek” szólítson! Igenis mindennek megvan a maga normális menete! Ha a magafajta, lánglelkű forradalmárok kezében lenne a döntés, már rég káosz lenne ebben az országban! – a nő felállt a székről és ránézett a szőkére. „Nem megyünk végre?” – ez volt a pillantásában.
- Mindjárt jövök – mondta végül, hogy barátnője nem reagált a néma felszólításra. Besietett a helyiségbe és eltűnt a mosdó irányában. Magukra maradtak a teraszon. Mivel a beszélgetés alatt majdnem szembe fordították egymással a székeiket, most olyan közel ültek, hogy – ha akarták – összeért a térdük. Kefe próbaképp akarta és a szőke nem húzta el a lábát.
- A barátnője nem kedvel engem – mondta Kefe vigyorogva. A nő mosolygott:
- Elég karakteres teremtés, nem nagyon tűri, ha valakinek más véleménye van.
- És kegyed, gyönyörű hölgyem? Kegyed hogy viseli, ha ellentmondanak önnek? – miközben beszélt, gyengéden meglökdöste a térdével a szőkét, akinek az arcán szélesebb lett a mosoly.
- Én nem vagyok ennyire öntudatos. Időnként hagyom befolyásolni magam – mondta kacéran és alulról nézett Kefére.
- Esetleg egy másik alkalommal kifejthetném a nézeteimet, mikor nem kell attól tartanom, hogy a barátnője „lekőbaltásoz” engem? Nem is okvetlen a politikáról kellene nekünk beszélgetni: látom, hogy Villont olvas, ami nagyon közel áll hozzám – a nő meglepődöttnek látszott:
- Szereti a verseket? Azt hittem, hogy egy olyan határozott férfi, mint maga nem olvas ilyent.
- Lehet, félreismert. Tudja: „a durva daróc alatt érző szív dobog” – és Kefe udvariasan végigcsinálta az egész, fölösleges rituálét: bókolt, kétértelmű, kicsit szemtelen megjegyzéseket tett, letesztelte az érintés hatását, miközben egy alkalommal nő térdére tette a kezét – szóval elindult azon a spirálon, aminek a középpontja a szőke bugyijában volt végül. Cseréltek közben telefonszámot és megbeszélték, hogy találkoznak másnap. Ez idáig könnyű menetnek számított. Ettől Kefe kissé csalódott volt, de a nő viszont érdekes volt számára annyira, hogy elhatározta magában: másnap találkoznak és fel is borítja estére. Aztán majd az idő megmutatja, mi lesz belőle.
Mikor a barna nő visszatért, összevont szemekkel nézte, milyen jól elvoltak nélküle.
- Nekem mennem kell – jelentette ki határozottan – Jössz te is, vagy maradsz még? A számlát már kifizettem.
- Megyek – felelte a szőke és kihívóan összevillant a tekintete Kefével. A barna elkapta a mosolyukat és elindult kifelé a teraszról.
- Hívlak holnap – mondta Kefe.
- Várlak –a nő szinte súgta a választ és barátnője után indult. Az utcáról visszanézett Kefére és intett neki. Kefe csak mosolygott. „Csak ne lennétek annyira egyformák!” – gondolta, de nem volt ideje ezen lamentálni, mert régi barátja, Teve lépett a teraszra közben és igyekezett óvatosan megközelíteni az asztalát a hatalmas testével, hogy lehetőség szerint ne lökjön fel semmit sem közben.
- Dzsigit – mondta, miközben átölelte és meglapogatta a hátát – Jó, hogy újra látlak, de nem nézel ki jól. Haza kellene jönnöd, ez az ország nem tesz jót neked.
- Itthon vagyok – mondta Kefe egy kis hallgatás után – Én itt vagyok itthon
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 13 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Halacska (#16468) | 2009. december 31. 10:58 |
Köszönöm, Viola! :) | |
| |
2. ultraviolet (#16449) | 2009. december 30. 19:46 |
A Tőled megszokott markáns vonal. Bravo! | |
| |
3. Halacska (#16428) | 2009. december 30. 13:15 |
Szia Tamás! Már írtam egy levelet az adminnak, hogy segítsen. Talán hamarosan olvasható lesz a "villamos" is. :) | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#16367). |
|
4. Nem Tom (#16367) | 2009. december 29. 08:23 |
Szassz, Halacska! Most már megpukkadok, mert látom, már hozzá is szóltak a villamoshoz, - én meg nem látom.Tamás | |
| |
5. Nem Tom (#16329) | 2009. december 27. 22:28 |
Nem te lehetsz a hibás, hanem a szerver. Tamás | |
Válasz Halacska hozzászólására (#16327). |
|
6. Halacska (#16327) | 2009. december 27. 20:55 |
Szia Tamás! Nem tudom, mi a baj: Anyácskámnál vagyok és itt mobilnetet használok. Ha nem rakom össze a lap-toppal, akkor nem jelenik meg. A barátnőm munkahelyén sem jelenik meg a gépen, csak a címe. Lehet, hogy rosszul csináltam valamit, amikor feltettem ide? | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#16321). |
|
7. Nem Tom (#16321) | 2009. december 27. 16:47 |
Szia, Halacska! Az Istennek sem bújik elő a villamosod.Csak a címét mutatja. Nálad is így van? Tamás | |
| |
8. Nem Tom (#16276) | 2009. december 25. 16:15 |
Szia, Halacska. Szóval ez sem rossz,de „Az új idők villamosán” egészen egyedi, mondhati gondolatébresztő, de mintha egy kicsit sokat húztak volna ki belőle.:-)Tamás | |
| |
9. Nem Tom (#16144) | 2009. december 20. 17:41 |
Igen, észrevettem, hogy olyan habfiús vagy, egy tipikus férfi Lolerey.Tamás | |
Válasz Halacska hozzászólására (#16142). |
|
10. Halacska (#16143) | 2009. december 20. 17:31 |
Kellemes Karácsonyt Neked is és mindenki másnak is! :) | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#16138). |
|
11. Halacska (#16142) | 2009. december 20. 17:31 |
Szia Tamás! :) Örülök, hogy tetszett az írásom! Ami pedig az ünnepeket illeti: én amolyan cápa-jellegű halacska vagyok, inkább annak kell vigyázni magára, aki kifog a habokból. :D:D:D | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#16138). |
|
12. Nem Tom (#16138) | 2009. december 20. 14:27 |
Szia, Halacska! Mindig jókat írsz, és persze ez is az./Az jutott eszembe, hogy itt a karácsony, és ilyenkor minden halacskának vigyázni kell magára:-) / Minden jót az ünnepekre. Tamás | |
| |
13. Halacska (#16012) | 2009. december 18. 18:15 |
Privet! :) Nagyon sajnálom, de egyet kell értenem egy volt parancsnokommal, aki azt mondta: "народ без национальной гордости - орда только"(egy nép nemzeti büszkeség nélkül csak egy horda). A büszkeséghez pedig mindegy, milyen a fizikum. Nem? :) Örülök, hogy elolvastál! | |
| |
