Egy halhatatlanról
Dátum: 2009. július 13. 16:56Műfaj: PrózaCimkék: fájdalom, elmúlás |  |
Egy élet lángjának kihunyásával a földünk másik pontján éppen ezzel egy időben egy új kis élet fakad. Mert mi, akik egyszer megszülettünk, mind halandóak vagyunk. Csak szeretteink szívében válunk halhatatlanná és azokéban, kiknek egykor kellemes pillanatokat szereztünk a kedvességünkkel.
Egy szép nyári nap délutánján jutottam szomorú hírek birtokába. Egy kedves ember útja a végéhez ért. A távolban fél percre megáll, s egy utolsó ,,Isten veled”-et int kezeivel szerető családja felé, majd itt hagy bennünket. Látom az utolsó mosolyt az arcán, az utolsó kacagását, s a családját ölelő karját…
Nem hiszem el! S miért mindig a jók mennek el? Ez nem lehet igaz, hogy itt hagyott bennünket!? Ez csakis valami tévedés lehet. Nem és NEM! 32 évesen elragadta a halál. Még annyi tennivalója akadt volna itt lent a földön. Meg egyáltalán, ilyen idős korban még mindannyian halhatatlannak érezzük magunkat. Akik előtt még ott az egész élet; a családalapítás gondolata, az első lakás megvásárlása, utazások, élmények sokasága…
Látom, ahogy hátrafordul és búcsúzóul még egy utolsó csókot dob a párja, s a gyermeke felé, miközben arra kérleli őket, hogy örökké boldogok legyenek. Mert ő nem megy el, csak átköltözik egy másik helyre, ahol örökké egymás szívében fognak élni.
Ennek az eseménynek a hatására felértékelődött bennem az élet értéke. Hisz még annyi minden előtt állok és eszembe sem jutott, hogy ennyi idős korban is eljöhet a halál. Még oly fiatal az ember.
Nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy neki csak ennyi idő jutott a boldogságra, hogy soha többé nem ébredhet a kora reggeli napfény sugaraira és a madarak dalára. Nem ízlelheti többé a csokoládé krémes, lágy ízét. Nem élvezheti az élet szabadságát. Nem lélegezhet, nem ihat, ha megszomjazik, s nem ehet, ha megéhezik. Nem ölelheti, szeretheti többé a szeretteit… legalábbis itt, a földön nem…
Fáj, hogy elmentél közülünk. De végre megértettem azt, hogy mindenkit éltében kell szeretni, megbecsülni, díjazni. Nem szabad várni a legalkalmasabb pillanatot, vagy majd a holnapot, mert mindig a ma a legmegfelelőbb… hogy elmondjuk mennyire kedves, értékes a másik ember. Lehet, hogy történik velünk valami és soha többé nem lesz alkalom arra, amit még legutoljára el szerettünk volna mondani. Nem tudom megérteni, amit az összes halandó ember, hogy előbb-utóbb vége…
Aztán látok emlékképeket, az osztálytársamról, amikor ötödikesen hatalmas szívvel átadja az otthonról hozott csokoládéját az énektanárnőnknek. S máskor meg igyekszik mindenkit megnevettetni a bohóckodásaival. Az ő arca soha nem volt komoly. Hiszen mindig csak nevetett és nevetett, meg adott és adott… és szeretett. Nem ismerte a szomorúságot. Hihetetlenül pozitív ember volt. Soha nem láttam letörten, mindig viccelődött és mindenkihez volt egy kedves szava. A lányokat, s a tanárokat mindig elhalmozta kedves bókokkal, a srácokkal meg folyton folyvást bolondozott. Emlékszem, az első közösen megszervezett általános iskolai osztálytalálkozó emlékére. Mindenkihez elvitt az autójával, az időpont egyeztetése végett. Végig nevettük az utat. Mesélt pár történetet, hogy kivel mi történt az évek folyamán. Felnőtt férfivé vált. Eltűnt belőle a csíntalan gyerek. De a humora megmaradt. Hatalmas szíve volt. Mindig csak adott; egy csokit, sok csokit, egy humoros pillanatot, egy udvarias bókot, ennivalókat, szép napot, kedvességet, szeretetet.
Egy élet lángjának kihunyásával a földünk másik pontján éppen ezzel egy időben egy új kis élet fakad. Mert mi, akik egyszer megszülettünk, mind halandóak vagyunk. Csak szeretteink szívében válunk halhatatlanná és azokéban, kiknek egykor kellemes pillanatokat szereztünk a kedvességünkkel. Géring István osztálytársam, pont ilyen ember volt…
Csak egyetlen életünk van. Féltenünk kell, mint egy drága kincset, hiszen minden nappal megrövidül. Minden percét örömmel, boldogsággal kell megélni. Mert hiszen oly szép az élet és annyi de annyi öröm van benne.
Békéscsaba, 2009. 07. 12.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
