Egynapos kaland
Dátum: 2008. augusztus 14. 14:23Műfaj: PrózaCimkék: nyár |  |
Kicsit hosszabbra sikerült ez a kaland, mint az előre látható volt. Ezért nem is egyéjszakás, és nem is szokványos kis affér. De hát végetért...
Azért nem egyéjszakás, mert nappal kezdődött…
Illetve előző este, amikor felkért a diszkóban táncolni. Egy számot végigtáncoltunk, aztán otthagytam. Nem érdekelt a fiú. Semmilyen szempontból.
Pedig nagyon jól nézett ki: egy fejjel magasabb volt nálam (na azért én sem vagyok törpe!), sötét hajú, zöld szemű és barna bőrű – nyáron legalábbis.
Másnap dél körül csengetnek, kimegyek, és majdnem hanyattestem, amikor kinyitottam az ajtót és ott állt előttem.
Na, várjunk! Elárultam volna, hol lakom??
Esküszöm, nem emlékszem. És nem is ittam annyi alkoholt, hogy okom lenne az amnéziára… Határozottan emlékszem, hogy egyedül, a saját lábamon értem haza.
Kiderült, hogy ez egy nagyon kicsi, és nagyon pletykás falu, ahova egy hónapja költöztem…
Persze, így könnyű észrevenni a tömegnek egyetlen embert! Már az első percben lebuktam, hogy új vagyok itt, amikor betettem a lábam a helyi diszkóba.
Ott pedig annak, aki felkért táncolni, elmondtam, hogy ki fia-borja vagyok. Így aztán nem volt nagy kaland rámakadni.
Most itt állt előttem, és azt kérdezte, hogy van-e kedvem megnézni a kirakodóvásárt a téren. Végül is, miért ne? Ha már szegény ilyen kitartó… Úgy látszik, neki az a tánc többet jelentett, mint nekem…
Végigbóklásztuk együtt a kirakodást. Ugyan körhinta nem volt, de sok szép dolgot láttunk, egy fél napot el is töltöttünk vele. Sétálgattunk, majszolgattuk a vattacukrot, és közben beszélgettünk magunkról, családról, barátokról, munkáról. Minden témát elővettünk, ami csak érdekelt minket. Bár ettől függetlenül még mindig nem vonzott, mint lehetséges állandó barát.
Nem akartam járni éppen senkivel, élveztem, hogy független vagyok, a diszkóban azzal táncolok, akivel akarok, és nyugodtan lerázhatom, amikor meguntam.
De ez a srác, mint a bumeráng, visszajött…
Valahogy el kell hajolnom előle, nehogy jól fejbevágjon!
Délután hazamentünk – mindenki a saját lakhelyére – ebédelni, de még mindig nem úsztam meg ennyivel…
Estére elhívott tábortüzet rakni és barátokkal beszélgetni. Hűha, és még csak néhány órája ismerem? Mi lesz ebből? Már most zsúfoltnak tűnik az egész.
De hát végül is nyár van, ragyogó napsütés – bár pár óra múlva sötétedik –, a sulit már rég befejeztem, munkahelyem most nincs… Szóval, minden adott egy könnyű kis flörtre. De valahogy nem akartam én ezt igazán.
Azt mondtam neki, nem tudom, megyek-e este, de ne jöjjön értem! Majd megyek, ha akarok. Megbeszéltünk egy helyet, ahol esetleg találkozunk, és onnan megyünk a többiekkel találkozni. Ne vigyek semmit, csak menjek el.
A nővérem kinevetett, és azt mondta, jobb, ha elmegyek… Még a végén valami jó sül ki belőle… El vagyok engedve, most már csak akarjak menni.
Fél hét körül összekaptam magam, és elindultam… Lesz, ami lesz.
A „találkahelyen” egy üveg bor és egy dugóhúzó társaságában várt rám. Amikor közeledtem, mosolygott. Szerintem tudta, hogy eljövök.
Kézenfogva felmásztunk egy kisebb hegyre, ahol páran már készítették elő a tábortüzet. Felkészülve jöttek, mindenkinél ott volt egy üveg pia, és egy meleg pulcsi.
Kölcsönös bemutatkozások után elfoglaltuk helyünket. Még nem volt teljesen sötét, így aztán beszélgetéssel ütöttük el az időt. Több üveget kinyitottunk, hogy megadjuk a hangulathoz a kezdő lökést…
Aztán meggyújtotta az egyik srác a tüzet. És lőn ismét világosság.
Pattogtak a vékony hasábok, ahogy egyre nagyobb lángnyelvek ölelték körül őket. Sárga és narancssárga színekben pompázott a tűz. És egyre növekedett a vörös parázs is a mélyén.
Ellentétek vonzásába kerültem. A hátamon éreztem, hogy lehűlt a levegő, de elől melegített a tűz. Kívül borzongtam, belül fűtött a bor. Lenn, ahol ültünk világos volt, de fenn az égbolt sötétbe borult. És szikráztak a csillagok.
Kívülről nyugodtnak tűntem, de belül valami furcsa érzés kerített hatalmába.
A tűz fényében – és a bor hatására – kezdtem egyre helyesebbnek látni a fiút. Szép fehér fogai elővillantak, amikor felnevetett. Egyre gyakrabban találkozott a pillantásunk, és egyre közelebb ültünk egymáshoz.
Aztán megcsókolt, és én abban a pillanatban elvesztem. Minden addigi előítéletemmel, korábbi fenntartásommal és saját magamnak tett ígéreteimmel együtt.
Beleestem abba a hibába, amibe oly sokan ilyen esetben: elkábultam és elcsábultam…
Cserélődött a társaság a tűznél, „párocskák” felváltva elvonultak kettesével, majd később visszatértek.
Akkor este semmi kivetnivalót nem találtam ebben, valahogy nem is tiltakoztam, amikor a fiú felállt, és engem is felhúzott ülő helyzetemből.
Mi is megkerestük azt a területet, ahol kellően sötét van, és kellően távol lehetünk a többiektől.
Csak a csillagok láthattak minket. Azok előtt pedig nem szégyelltük magunkat.
A bor segített levetkőzni gátlásainkat, mi pedig segítettünk egymásnak levetni a ruháinkat…
Jól csókolt, figyelmes volt és gyengéd – már amennyire a körülmények ezt lehetővé tették.
Leterítette az ingét, hogy arra dőljünk le.
Kicsit kényelmetlenül éreztem magam: soha nem csináltam még ilyet, hogy rövid ismeretség után engedek a vágyaimnak. A borra fogtam, hogy meg tudom játszani a bátor, bevállalós csajt.
Egy éjszaka erejéig, aztán soha többet...
Egyetlen éjszaka, amikor nem érdekel, mi lesz holnap.
Egyetlen éjszaka, amikor azt csinálok, amit akarok.
Egyetlen éjszaka, amikor könnyelműsködöm, és nem védekezem.
Egyetlen éjszaka, aminek nem lesz folytatása másnap...
A rövid, elkapkodott szerelmeskedés után sem változott a véleményem a fiúról. Semmi változást nem éreztem sem magamon, sem rajta. Nem lettem őrülten szerelmes, nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, hogy örökké vele akarjak lenni.
Vagy kizárólag barátként, haverként tudtam elképzelni - tekintettel a jóízű beszélgetéseinkre - , vagy semmilyen kapcsolatban ne legyünk.
De hogy együtt járjunk? Kizárt.
Gyorsan felöltöztünk, aztán visszasétáltunk a többiekhez.
Fogta ugyan a kezem, de nem tartottam rá igényt.
A "buli" folytatódott, mintha mi sem történt volna.
Hajnaltájban kezdett oszladozni a társaság. Elálmosodtunk, és elfogyott az összes innivaló.
Mindenkitől elköszöntünk, és hazakísért.
Útközben nem beszéltünk semmiről. Sem magunkról, sem arról, találkozunk-e még. Nekem nem is volt fontos.
Csak annyit kérdezett, hogy meddig fogok a nővéreméknél lakni. Hosszú távra tervezem-e. Azt válaszoltam, nem tudom még, de biztos, hogy egész nyáron itt leszek.
A kapuban megcsókolt. Hagytam. De nem csókoltam vissza. Intettem neki, és becsuktam a kaput.
Másnap elég későn ébredtem. Arra, hogy a nővérem rázza a vállam, és izgatottan suttogja: itt az a srác, akivel tegnap mászkáltam... És hogy milyen helyes, bár kicsit álmosnak tűnik.
Ne már!! Már megint utánamjött?
Reméltem, hogy nem engedték be, hogy ők is megismerkedjenek vele.
Kimentem a kapuhoz. Azt mondta, látni akar, és járni akar velem, és neki nagyon sokat jelentett az a tegnap éjszaka...
Miközben beszélt, arra gondoltam, hogy küldjem el, hogy ne tapossak nagyon a lelkébe, de engem végre békén hagyjon.
Rájöttem: bármit mondhatok! Az első eset, amikor én dönthetek, és nem engem dobnak ki!
Végül azt találtam mondani, hogy nekem nem jelentett olyan sokat, és nem akarok tőle semmit.
Megbántódott, láttam az arcán. De életemben először fordult elő, hogy én "szakíthattam" meg egy kapcsolatot. És ettől olyan felsőbbrendűségi érzésem támadt.
Szadista módon élveztem a helyzetet.
Megkönnyebbült sóhajjal és mosolyogva csuktam be a kaput.
Nem hallottam többé róla, azóta sem. Pedig ez egy nagyon kicsi, és nagyon pletykás falu...
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#2822) | 2008. augusztus 15. 12:06 |
Akkor megnyugodtam. Mindkét fél részéről... :)) | |
Válasz Anne hozzászólására (#2820). |
|
2. Anne (#2820) | 2008. augusztus 15. 11:12 |
Köszönöm szépen. Igazad van, felelőtlenség így játszani valakivel, akiben esetleg éppen kibontakoznának valami érzelemfélék. És úgy is néz ki a történet, mintha megtörtént volna... és az egyes szám első személy is erre utal, de nem említettem sehol, hogy valójában megtörtént.... | |
| |
3. Persepolis (#2818) | 2008. augusztus 15. 09:31 |
Szépen fogalmazol, de én azért sajnálom azt a fiút. Talán pont az ilyen eseteket bosszulják meg másokon, amiért eddig még Neked is csak olyan eseted volt, hogy Téged hagytak el. De mégis. Én egy kicsit azt érzem, hogy mégsem volt számodra annyira közömbös ez a fiú, ha írtál a dologról, méghozzá ilyen szépen. | |
| |
