Egyszer még visszatérünk...!
Dátum: 2011. január 10. 16:00Műfaj: EgyébCimkék: nagyapáim, ink emlékére |  |
... akik közül sokan maradtak ott a hóborította, véráztatta Don-partján. És akiknek mégis sikerült visszatérni...örök, visszatérő rémálom volt az éjszakai "társuk". Egy verses-eposz...5 részben, a kivonulástól, a kevesek által megért...vagy soha meg nem ért...!
.Még hallom a szót is mit intőül mondtak,
S látom a kezeket, mit imára fontak:
„Hozd is vissza őket –olvastam a szájon –
Vigyázz rájuk nagyon ott a messzi tájon!”
Elmaradt a tömeg, magunkra maradtunk
Rögtön az elején, bár alig haladtunk.
Hová is megyünk most, ilyen felszerelve
Milyen okból lettünk, pont mi kiszemelve,
Erre a nagy útra – merthogy messze megyünk,
És nincs – ahogyan tudjuk – menettérti jegyünk?!
Menni kell, hát megyünk, majd lesz valamerre
Úgyse utalhatjuk az ügyünket perre!
Talán még az őszön újra itthol leszünk,
Addig meg egy jó nagy lélegzetet veszünk.
És hátha megússzuk, s hazajövünk épen
Eltelnek a napok fölöttünk majd szépen.
Bizony, élni megyünk, túlélni, nem halni!
S ha ezért muszáj lesz: meg tanulunk csalni,
Hogy jövőnk-jövője életben találjon
És katonamódon nékünk szalutáljon.
Elvégezzük elébb mire jelöltettünk,
Erre Isten előtt fogadalmat tettünk,
Aztán úgy ítéli, hamarján megjövünk –
Addig csak merészen szép álmokat szövünk.
Egyszer csak megjövünk hosszú vigalommal
Megkapjuk érdemünk, mindőnk egy halommal,
Mert bizony ott jártunk, tudni fogják rólunk,
Ahogy szemtanúként egy igazat szólunk.
De az még odébb van – ha oda nem veszünk!
Sokat fog sírni még aggódó kedvesünk.
A gyerek is megnő, fakardos legényke
Látja-e majd apját, újra még szegényke,
Vagy úgy nő férfivá, félárván, nincs apja,
És becsület helyett a szánalmat kapja.
Eh, de ne gondoljunk fekete jövőre,
Minek még temetni, sírni nyakra-főre,
Emlékezni arra, aki szeret élni
Nem szabad előre szellemektől félni!
Az is igaz viszont, hogy csatákból jőve
Némelyiknek meg van keze, lába lőve,
Dehát nem valami bál után egy duhaj,
Csak ritkán hangzik el, elvétve egy, csuhaj!
Tudjuk ezt mindnyájan, ha nem is beszélünk,
Bizony érezhető: valamennyin félünk!
Hiszen ha megesik, baj jöhet fejünkre,
S nincs, ki majd beálljon elárvult helyünkre.
Oroszország felé, vagy száztíz tengelyen
Összezsúfolódva kis vagonnyi helyen
Mit is tesz az ember? – csak azon tűnődik,
Hogy ugyan most milyen bűnéért bűnhődik?
Fékez a vonatunk, döccenve megállunk.
Már mégis érkeztünk, vagy másikra szállunk,
Arra mi haza visz, oda honnét jöttünk
És más irányból lesz ugyanaz mögöttünk?!
De nem ez az oka, hogy veszteglünk némit,
Hanem bíz’ elértük az országunk szélit!
Kivonult mindenki, hogy bennünket lásson
Csakúgy szoronganak a nagy állomáson!
Integetnek felénk, mosolyognak, sírnak
Kezük két ujjával V-betűket írnak.
Egyszerű munkások, papok, úri népek
Szegények, gazdagok: együtt. Milyen szépek!
Lányok és legénykék bennünket csodálnak
Kis fehér galambok a lelkekre szállnak.
Igaz szívvel teszik – könny szökik a szembe
„Mintha anyám volna” – ez jár az eszembe,
Hisz’ e drága néném úgy ölel magához
Mint az anya tud csak, egyszülött fiához.
Van néki, mondja egy, apja szemefénye,
Falubéli lányok ábrándja, legénye!
„De most messze szolgál, levelében írja,
Ám a szolgálatot csak nehezen bírja,
Merthogy haza vágyik, messze – nem szerette,
Haza jött bár honnét mihamar tehette..”
Mondaná még tovább, de csak lassan halad
Szeme nagy könnyekkel menten tele szalad.
„Isten véled fiam!”- így búcsúzik tőlem
Anyám is maradhat igazán felőlem.
Hullámzik a tömeg, csak a kezét látom
Majd elvész előlem, számat, bárhogy tátom,
De megakad szemem más arcon helyette,
Nem látok mást körül, alól se felette,
Pedig sokan vannak, igen csak hegy-hátra
Tódul a tömeg, mint árvízkor a gátra.
Öreg fehér haján, ott ragad a szemem
Önkéntelen nyújtom feléje a kezem,
Mert túlvilágról jött – esküdni is mernék,
Olyan, mint nagyapám – hát rá nem ismernék?
Öreg obsitosra, Császár seregéből,
Ki megjött egészben pokol melegéből.
Ősz hajjal, hajlottan, szemében a bánat,
Hogy azt mi okozza, nem kell magyarázat!
Tudja, hová megyünk, azt is milyen céllal
Összemérni erőnk visító acéllal.
Jöjjünk vissza mi is! – félszem bátorítja,
Ahogy szavak nélkül kezemet szorítja.
Jönnek az asszonyok, kik nevetve sírnak,
Ők, akik uruknak majd levelet írnak,
S feladják a címre – már szorongva teszik,
Aztán nap-napután csak a postást lesik!
Drágák – ne féljetek! Életünk nem adjuk!
Elbánjanak vélünk?! Esküszünk, nem hagyjuk!
Megjövünk mi egyszer, de már ne sírjatok
Embertelen erőn, erővel bírjatok.
Gyönyörű orcátok kép marad meg vélünk
Így már az Ördögtől, magától se félünk!
Kapunk még ráadást – nyíltan, nem ám svarcon!-
Széplány csókja csattan a katona arcon!
Szorítják kezünket, ölelnek, csókolnak,
Testvérit, rokonit mindent bepótolnak.
Ennyi szeretetet, bizony régen kaptunk
Holott vigadalmat, nem is igen csaptunk!
Mintegy lakodalom, rég látott rokonok
Összeölelkőzünk, egy sincs köztünk konok,
Ki kilóg a sorból, vagy félre vonulna
És irígy lelkére sötétség borulna.
„Vissza a kocsikba, rögtön tovább megyünk,
Búcsút befejezni, minden azon legyünk!”-
Katonás parancsszó, mit mindenki értett,
S habár nem szívleltük, de senkit se sértett.
Visszakászálódtunk, zubbonyt igazítva,
Sok kézen fordultunk, mitegy bizonyítva.
Elindul a vonat, keserves robajjal
Hangját elnyomja a tömeg nagy zajjal.
Amint neki lódul a mozdony csühögve
Úgy mozdul a nép is kocsiknál sürögve,
Szaladnak mellette, ki épp, ahogy bírja,
Míg végül megállva magát el nem sírja.
Aztán integetnek – apró ponttá válva,
De kitartanak végig egyhelyben állva!
Menjetek békével, Istenünk segítsen,
Ti rátok védőül sok áldást terítsen!
Mi majd jól vigyázunk magunkra, meg rátok,
Hogy ne fogjon senkit, semmiféle átok!
Ott hagytuk hát hazánk, nincs szó keservünkre
Mi méretett ugyan rá szegény fejünkre?
Elszakadtunk tőled, mint gyermek anyjától,
Mint kóbor bárányok fajtája nagyjától.
Bár többőnk alig volt messzebb falujától
Olyan távol leszünk, mint tavaly a mától!
Szlovák földre léptünk. Kísérőket kaptunk,
Egy-egy vasúti tiszt ádáz szeme rajtunk.
Nem szeretnek minket, pedig nem ártottunk,
Hiszen az életben még szót se váltottunk!
Mi lehet a harag mérhetetlen oka,
Meghogy aztán ilyen heves már a foka?
Csak úgy az ablakból szabad kandikálni,
Menni kell, nem lehet egy percre megállni!
Takaros, szép házak, látszik jó gazdája,
Van kinek rácsodál nyitva maradt szája.
Miért is haragszunk egymásra, mondjátok?!
Hol van ki rosszat szólt!? – mi ránk, vagy ti rátok.
És ha tette, mi volt gondolata mögött?!
Csak méreg folydogált, minden szava között!
Mi pedig úgy érzünk, ahogy ő akarja,
S csak egyfelé kedves szavakkal takarja
Igaz szándékait! – Galád! Bárki tette,
Hogy az ártás magját lelkünkbe vetette!
Szépen éldegéltek, az innen is látszik –
Ni, ott a kapuban gyereksereg játszik!
Egy kislány integet, arcán széles mosoly,
De hát igaz lélek, mért lenne még komoly?
Felnőtt karon kapja, házba tessékeli,
Lehet, hogy tettéért még majd el is veri?
Óh, te szegény drága, ugyan mit vétettél,
Hiszen csak köszöntél, minket nem éltettél?!
Ugye nem bántsátok?! Nem lesztek – szívtelen?
Nem súlyt le kezetek arcára hirtelen!
Nincsen semmi bűne, hát ne büntessétek,
Inkább simogatva ölbe ültessétek,
S mondjátok el néki: mi azt láttuk benne
Nemhogy ellenségünk, mintha miénk, lenne!
Megállhatná büszkén köztünk is helyét
Szépen cirógatnánk szép, okos kis fejét.
Keserű az élet, olykor önmagától,
Miért kell félnünk is kitalált bajától?
Lesz-e majd békesség valaha is köztünk,
Mert csoda, hogy haddal eddig nem ütköztünk!
Kimondatlan szavak, a lélekre ülnek
Gyávaságunk miatt nagy halmokká gyűlnek.
Így inkább hallgatunk, mert félünk ránézni
Helyette szellemet szoktunk megidézni!
Néki hiszünk, benne, nem nyitott szemünknek,
Nem a jót akaró, józan csepp eszünknek!
Lengyelek hazája – már odaérkeztünk,
Az alatt, míg ebbe belefeledkeztünk.
Igaz barátaink! – bárki, bárhogy mondja,
Előttünk hírnevét akárhogy is rontja!
Ha azt halljuk – lengyel, úgy érezzük – testvér,
Hogyha kitaszított, közöttünk majd elfér!
Most csak földönfutók, édes hazájukban,
Idegen jár táncot takaros házukban,
De feltámadtak már! – széttépve a láncot,
S szabadon forogták a győzelmi táncot!
Nem egy szolga nemzet, szabad szeret lenni
Gyűlöl más kezéből kenyeret elvenni!
Inkább maga izzad saját határában
És csak egy úr legyen – Ő! a hazájában!
Visszajön az idő – türelem barátok,
Mosolyogni fogunk mi még majd ti rátok!
Isten most véletek, tőle néktek kérve -
Szabadság eljöttét, de percekben mérve!
Öt napja annak, hogy orosz földre léptünk
Vannak már egy páran, de mi is elfértünk.
Nem értünk még célba, vonat még a házunk
Itt kelünk reggelte, ebben vacsorázunk.
Araszolunk olykor, mint egy búcsús menet
Olykor félre állunk, másnak utat adni
Így igazán lassan fogunk csak haladni
Egy órából néha jó, ha megyünk felet.
Végül is ráérünk, jobb itt, mint a fronton,
Az se baj, ha várunk hetekig egy ponton.
Megvár a háború, nem fut el előlünk,
Bár nem volna nagy baj! – szaladhat felőlünk.
Fékezünk. Mi történt? Megint álljunk félre,
És ne is induljunk, csak úgy holnap délre!
Ámbár most jó nagyot fékeztettek velünk,
Messze elgurulva hagyjuk el a helyünk.
Gránátok fütyülnek körbe kocsink körül
És lőnek onnan is! – erdő fái közül.
Itt vagy hát háború, nem is kell keresni,
S fedezékek mögül eljöttödre lesni!
„Vonatról emberek, fedezéket nézni,
Partizánt nem lehet szemmel megigézni!”
Háborús parancs volt, éltünk megóvója,
És még cifrázta is ékes szószólója!
Hasra vágtuk magunk, ahogy leugráltunk,
S szempillantás alatt támadókká váltunk.
Lőttünk minden felé, nem volt rest közöttünk,
Egy pillanat alatt szerződést kötöttünk,
Arra, hogy túléljük. Mindünk azt akarta,
Pedig a félelem gyomrunkat kaparta.
De felálltunk talpra, bátran rohamozni
Azok viszont kezdték a tüzet fokozni!
Nem rettenünk vissza! Az ördög bújt belénk,
Nem fog rajtunk golyó, bármit lőnek elénk!
Sűrűn robban gránát, aknavető terhe,
Mi lehet mi vélünk az ellenség terve?
Kiderül az hamar, nem kell sokat várni.
Mert az aknatüzet hátunk mögé teszi,
S a szerepét elől géppuska átveszi.
Az a földhöz szegez, mozdulni sem tudunk
Előre, fészkükhöz tapodtat nem jutunk.
Az aknák meg végül addig araszolnak,
Amíg a vonatunk oldalánál szólnak.
Tépve és szaggatva bele-belemarnak,
Bár szándékuk szerint még többet akarnak.
Ég a lótáp kocsi, telibe találták,
Meg egy málhásvagon, azt is eltrafálták.
A mozdonyunk épen, sértetlenül állja
Vaseső viharát, az ember csodálja,
Mind csak mellé hullik, mintha taszítaná,
S a gránátok mérgét csak tovább szítaná.
Körbe lövöldözik, de sértetlen marad,
Miközben pályáján kissé odébb halad.
Lekapcsolják róla égő vagonjait,
Megkönnyítve kisé, meglévő gondjait.
Mintha alább hagyna az ellenfél heve,
Úgy véli már ismert lett köztünk a neve.
„Talpra föl, támadás, magyarok előre,
Ne vessünk itt ágyat, ki a legelőre!” –
Úgy hasít fülünkbe tizedesünk hangja,
Mint egy ezredesé, kinek már a rangja
Félelmetes fegyver, még ha nem is látod,
Tudod, hogy nem lehet falusi barátod!
Nem kell több biztatás, értünk mi egy szóból,
Mi is úgy gondoljuk: elég volt a jóból!
Megyünk is vagy százan, szurony puskavégen
Akár gyakorlaton, nem is olyan régen.
Csakhogy az nem volt ám ennyire szeszélyes,
Kitalált ellenség, közel sem veszélyes,
Ennyire, mint ezek. Nem tudni szándékát,
Mikor nyújtja átal, nem várt ajándékát.
Nyomulunk előre meghajolva, futva
Égő harci vágytól az erdőbe jutva.
Aztán nagyot nézünk! Senki a világon,
Csupán lábnyom látszik legázolt virágon.
Ilyet még nem láttunk! Ezek köddé váltak,
Vagy madarak lettek, s akárhová szálltak!
Az előbb még innen verették a sorunk,
Bánja is számtalan szerszámunk, meg lovunk!
Még sincs egy belőlük, színüket se látjuk,
Pedig a bozótost, majdhogy fel nem szántjuk.
Kétfelé osztódunk, egyik fele balra,
Jobbra megy a másik, s hálót húz a halra.
Midőn már egy elég nagydarabot fogtunk
Összefogtuk felül, ahogy zsákot szoktunk.
Elzártuk útjukat, egy se menekülhet,
Ha élve megússza, annak is örülhet.
Bokronként kutatunk, párokban haladva,
Alapos munkával, főleg nem szaladva!
Egy árva partizánt – még annyit se lelünk,
Ezek kibabráltak alaposan velünk!
Most már mihez kezdjünk? Vissza honnét jöttünk,
S elmarad az erdő sűrűje mögöttünk.
Míg mi messze voltunk, azok ki maradtak
A vonatunk körül némi rendet raktak.
Javítva, menetkész, öröm volt hallani
Kevés kellett hozzá, be lehet vallani!
Sebesültünk egy van – szerencsének hála,
Az is csak könnyebben, golyót kapott válla.
Túl éli, azt mondja, rosszabb is lehetne,
Mert innen egyenest kórházba mehetne.
Mozgatni jól tudja, izmát nem bántotta,
Csontot se talált el, csak bőrét szántotta.
Visszacihelődünk, ki-ki a helyére
Lövésre kész puska mindenki kezébe.
Hátha újra támad az, kit most nem láttunk,
Vagy más! – hát ő kapja, mit ezeknek szántunk.
De nem történik más csak a felhők úsznak,
Fenn a kék ég alatt, kelet felé kúsznak.
Csak nem esni akar? Nagyon úgy mutatja,
Keresi a helyet – soká nem kutatja,
Megered az áldás, eső hull könny helyett,
Oltalmazó angyal a vonatunk felett!
Elnyom a buzgóság, győz rajtam az álom,
Csakhogy igazából egy cseppet se bánom!
Ismét otthol vagyok, laktanyába zárva
Mulatom az időt, szabadságra várva.
Ahogy a városban masíroztunk nyalkán,
Siheder legénykék követtek egy falkán.
Néztek minket dámák, finom úri hölgyek,
Hol büszkén hajlongtak a száz éves tölgyek.
Víg katonák voltunk, korzóra eljártunk,
És a tisztek előtt feszes vigyázz-t! vágtunk.
Most itt zötykölődünk, hova lett az álom?
Éltben maradni! – bizony azt csinálom!
Most hagytuk el Brjanszkot – de furcsa a neve,
Csak egy magánhangzó és az a közepe.
Ritka ez itt nálunk, nehezen is ejtjük,
A betűk sorrendjét mindig elfelejtjük.
Kicsiny, békés város, most háború tépte
Látszik a házain, bizony nem kímélte.
Leomlott falakon, melyre tető rogyott
Üszkösre égette, ami tüzet fogott.
Emberek nyüzsögnek a romhalmaz között
Pusztulás szelleme jár a fejük fölött.
Kis kocsikat húznak, mindent arra raknak,
S ha tele pakolták, lovak közé csapnak,
Melyek csak ők maguk, az igába fogva,
Így mentik kincsüket hangosan kopogva.
De nagyúr a szükség, kevés kell a jóhoz,
Csak egy darab kenyér, vigasztaló szóhoz.
Ismét félre állunk – van tőlünk fontosabb,
S ez úgy ismétlődik az óra se pontosabb,
Mert megint csak jön egy, német hadivonat,
Mellettünk a másik iparkodva tolat.
Ő is el szeretne előttünk még menni!
Hogy lehet számára lehetővé tenni?
Menjenek, nem bánjuk, sürgős nékik legyen,
Nehogy késedelmük hátrányukká legyen!
Vígan nótázgatnak, pattog a nótájuk,
Tudják-e már vajon, mi vár majd ott rájuk? -
Ahová jó kedvvel, kacagva rohannak
Hej, sok fajta vége lehet még ott annak!
Kisé lelassítva haladnak mellettünk,
Látni – sokan vannak! Mi minek kellettünk?
Menjetek ti elől, majd szorítunk néktek
Akkor is ezt tesszük, még ha meg se kértek!
Ha ti jól harcoltok, mi csak nyűgnek vagyunk,
És jobb is, ha mindent szépen rátok hagyunk.
Elment már mindkettő, üres lett a pálya,
Nincs mese, mi jövünk, fordulunk is rája.
Neki feszül újra mozdonyunk a távnak,
Német vonatoktól üresé vált sávnak.
Felgyorsul megszokott lassú tempójára,
Ennyit bír összesen a kivénhedt pára.
Viszi fölös terhét nehezen csoszogva
Lassan, de előre, nagyokat szuszogva.
Völgyek, lankás hátak, erdők következnek
Újra ismétlődve, egyként szövetkeznek
Monoton látásra. Mégis mindig másként,
Vagy a völgy, vagy a háta mutatkozik fásként.
Utazunk hát tovább, vajon hol is járunk?
Visszafordításra hiába is várunk!
Nagyobb város képe mutatkozik távol,
Álljunk már meg végre, legyen is az – bárhol!
Hiszen úgy eljöttünk, vissza se találunk
Csakúgy, ha Földön egyszer körbe járunk.
Azt mondják: Orel az, a város ott elől
Mihez közeledünk egyre nyugat felől.
Ezen is látszik már, pereméhez érve
Hogy bizony keményen csatároztak érte.
Romok és pusztítás, akárhová nézni
Nem kell emlékeket hozzá megidézni.
Mikor lesz lakható, mikor lesz itt város,
Hiszen még a rom is tetejéig sáros?!
Borzalmak látványa, a halál hajléka
Jól érzi itt magát minden ivadéka!
Lassú menet végén, hogy alig haladtunk
Csikorogva jajdul sok kerék alattunk.
Zökkenve megállunk, felpattan az ajtó
Egy tiszt áll előtte, bennünket óhajtó.
S rögvest meg is mondja mi lesz majd a dolgunk
Nem is kellett miatta senkinek se szólnunk!
„Pattogjunk emberek, megjöttünk sokára,
Aztán fekhely is kell, már ma éjszakára.
Úgyhogy ne lazsáljunk, nehogy panaszt halljak,
Magukkal itt rögtön, már kudarcot valljak!”
Ennyi a kérése! Rögtön neki látunk
Addig, míg nem végzünk, tán még szót se váltunk.
Málhát, fegyvereket, meg ami csak akad
Sürögve rakodjuk, amíg vége szakad.
Vagon kiürítve. Félóra se kellett,
És a tiszt szavából, dicséretre tellett!
Földet ért a lábunk, hosszú utunk végén
És most itt állunk, egy másik világ szélén.
Van már egy jó hete annak, hogy megjöttünk
Eddig békében telt az idő felettünk.
Volt ugyan gyakorlat az új fegyverekkel,
Mert nem találkoztunk otthon ilyenekkel.
A géppisztolyoknak csodájára jártunk
Ilyet csak nagy ritkán, azt is másnál láttunk.
Jobb, mint a Mauserünk, gyors is meg hatékony,
S bírja a katona, bármennyire vékony.
Meg a páncéltörők, tankok ellenfele
Ha ügyes vagy, bizton megállítod vele!
Ködvetők – ha lőnek, te is rejtve maradsz
Mikor támadás van leple alatt haladsz,
Vagy ha visszavonulsz – nyomodat ne leljék
Ily mód ellenséged rossz útra tereljék.
Ágyúk, aknavetők, micsoda nagy erő
Kinek van ilyene, csak az lehet nyerő.
Otthol még azt hittük a mienk is számos,
Megállja a helyét, de emellett: gyászos!
Lassú is meg nehéz, kevés tűzerőben
Változtathatnánk már ezen is merőben.
Már-már úgy érezzük, kiképezni hoztak,
Ha próbája nem lesz, csalódást okoztak.
Egy nagy gyakorlattal meggyőződni róla,
Hajlik-e a fegyver a kérlelő szóra?
Nem úgy ám emberek! – Majd elfelejtkeztünk,
Nem a fronton vagyunk, meg még nem érkeztünk!
Ez csak a hátország, bár nem elég messze
Ahhoz, hogy az oroszt ide ne eressze.
Mi késik, nem múlik, el is jön a napja
Csapatunk parancsát feljebbről megkapja.
Valahová Kurszkhoz kell előre jutni,
Hogy pontosan hová? – még nem lehet tudni.
Majd mondja a német, ismeri a helyet,
Hiszen lehúztak már itt egy havas telet.
Át Kromin, Fatyezsig szakadatlan megyünk,
Hogy kellő időre aztán Kurszkban legyünk.
Eleredt az eső, s napok óta esik
A helyiek is már csak az eget lesik.
Állna már meg végre, hisz bőrig elázunk
Nyár ide vagy oda, bizony néha fázunk.
Legalább míg megyünk, hogy csak addig várna
Kevés minden kincsünk mitől ez megállna!
Aztán nagy hirtelen elfogy a víz fentről,
Sűrű imát mondunk érte idelentről.
Ázottan caflatunk, nincs már messze – vélik
Hátralevő utunk csekélynek itélik.
Kurszk. Na megérkeztünk, de nem, továbbállunk,
Egy védvonal lesz az, amit majd megszállunk.
Felváltóknak megyünk a német vonalra
Egyikőnk se fakad örömében dalra.
Szemben az orosszal, puskalövésnyire?
Nem gondoltuk mi ezt komolyan ennyire!
Szép számmal vagyunk itt, már két hadosztállyal
Kezdünk ismerkedni a keleti tájjal.
Miért ketten vagyunk, hová lett a hatos?
Velük lennénk hárman, és csak úgy takaros
A hadtest egészben, nem kétharmadában.
Ugyan merre lehet egy szál egymagában?
Némi kósza hírből hallottunk felőlük,
Hogy elesett jó pár harc közben belőlük.
Partizánok ellen küzdöttek keményen,
S a bizony eret vág minden szép reményen.
Mi is tanúk vagyunk, nehéz ellenfelek,
Hogy támadni fognak nem mutatják jelek.
Hirtelen lecsapnak, oldalról vagy végből,
Mint villám felhőtlen, derült, tiszta égből.
Utunk hát véget ért, s bárhonnan is jöttünk,
Ugyanaz a nap süt magasan fölöttünk,
S bárhová is vetett sorsunk, túl kell élni,
Ebbe kell csak hinni, és szívből remélni!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
