Egyszer még visszatérünk III.
Dátum: 2011. január 19. 16:56Műfaj: EgyébCimkék: nagyapáim, ink emlékére |  |
... akik közül sokan maradtak ott a hóborította, véráztatta Don-partján. És akiknek mégis sikerült visszatérni...örök, visszatérő rémálom volt az éjszakai "társuk". Egy verses-eposz...5 részben, a kivonulástól, a kevesek által megért...vagy soha meg nem ért...! A III.rész.
Sokszor elképzeltem azt, hogy célnál leszünk
És pihenésképpen majd mi mindent teszünk:
Először lemossuk az út minden porát
Aztán számba vesszük a teendők sorát.
Leváltjuk azokat kik már ideértek
Harcolva, sikerrel csapásokat mértek,
S megfutamították az orosz erejét
Ki nem tudta venni semmi mód elejét,
Hogy átszoruljanak a Don túlpartjára
Így csak szórvány részek maradtak – magára.
Mert nagyobb egységek csak gyűrűben vannak
Azonkívül részek kik keletnek haladnak.
Menekülők, jó pár szakadatlan harccal
A folyóhoz mennek komorodó arccal.
„Át tudunk még menni? „ – ez járhat fejükben
Nem szívesen lennénk most az ő helyükben.
Vannak olyan helyek, hogy a senki földje
Üde, taposatlan mezejének zöldje.
Nem járt rajta csizma, nem látott bakancsot
Csak vágtató őzön fenséges agancsot.
Elkerülték ők is mi meg alig jöttünk
Pár óra távolság van csak így közöttünk.
Most, hogy ideértünk hát birtokba vesszük
Őrködünk fölötte át már nem eresszük
Állást építeni, megvetni a lábunk
Amíg hiánytalan nem lesz majd a számunk.
Nyugaton a zöme tőlünk lemaradva
Csak párszázan jöttünk ennyire szaladva.
Ők még harcot vívnak „zsákot apasztanak”
Leginkább fegyverrel – ritkán akasztanak.
Míg onnan messziről felénk menetelnek
És míg ideérnek hosszú órák telnek,
S az orosz se tétlen, nem ül csendet tartva
Itt-ott átszivárog az innenső partra.
Hídfőket alakít, kisebbet, nagyobbat
A helyüket nézve a jónál is jobbat.
Erejük is van, hogy kárt tegyenek bennünk
Pedig parancs szerint előre kell mennünk
Ki a folyópartig, hogy szemmel tarthassuk,
És fejünket végre álomra hajthassuk.
Úgy látszik igencsak nehezen fog menni
Egyhamar nem fogunk priccsre lepihenni.
Bíz beleszaladtunk egy kemény csapásba
Valami Urivnál – kígyóharapásba.
Elestek szép számmal sokan sebesültek
Kik kötözés után még visszakerültek.
Hisz kevés az ember nincs ki ellenálljon,
Hogyha többen jönnek velük szembeszálljon.
Volt akit alig karcolt a lövedék magja
Sebénél nagyobb volt feltüzelt haragja.
De akadt komolyabb, fél lábába került
Merthogy fedezékbe jutni nem sikerült
A repeszek elől, mik süvítve szálltak
És oda fúródtak hol utat találtak.
Összeszorult szívünk, merthogy nem tudhattuk
A következőt akár mi is kaphattuk.
Ilyen csapás után talán rájöhetnénk,
Hogy utat magunknak mégis hogy törhetnénk?
Csakis szervezetten úgy, hogy nékik fájjon
Felbuzdult reményük el, jó messze szálljon!
Halljuk buzgalmukból nemcsak erre tellett
Új hídfőt nyitottak Korotojak mellett.
A páncélos sereg! – az kell ide nékünk
Mert előrébb innét csakis vélük lépünk.
Páncéluk oltalmán áttörünk keletre,
S mint a tortát szokás úgy vágjuk szeletre
A támadó oroszt, ha nem hagy már békén,
Hogy élt bizony bánja a közelgő végén!
Az igény nagyobb volt, mint a foganatja
Kérés a németet meg nemigen hatja.
Harckocsikból csupán töredéket kaptunk
Mellé gyalogságot a mienkből adtunk.
Repülő – az nincsen, máshol kell, de nagyon
Nem csaphatjuk őket felülről hát agyon.
Mivel nincs oldaluk, szemük közé kapják,
S kínjukban kezüket véresre harapják!
El kell érni, bárhogy túlpartra zavarni
Minden ellenséget, s addig kell csavarni
Köröttük a hurkot, amíg fel nem adják
És ezt az oldalt már végleg itt nem hagyják.
Három óra múlott, helyén van mindenki
Csak ki holt hiányzik azon kívül senki.
Ha álmosak volnánk, gyorsan tovaillan
Mikor vagy húsz ágyú toroktüze villan.
Aztán egymás után sűrűn ismételik
Elől aztán hátul felváltva veretik.
Az orosz vonalat sok gránát harapja
Meg se válogatják ki melyiket kapja.
– Támadás emberek! - Isten legyen vélünk,
Hálát adunk néki, hogyha tovább élünk!
Megyünk hát előre, ellenállás alig
Csak gyorsan jussunk el az első házfalig
Fedezékünk legyen majd aztán a nagyja
Mert hát a túloldal szó nélkül nem hagyja!
Pergőtűz! – mint egykor, jó apám mesélte
„Félelmetes” – mondta, maga is megélte.
Ezer éhes madár visító éneke
Nem kell külön senki kérdezni: félek-e!
Félünk mindahányan túl kell rajta esni
Ez a tűzkeresztség – nem kell hát keresni.
Be gyorsan Urivba, aztán tovább: gyerünk!
Csak ha meg nem állunk most csakis így nyerünk.
Kilőtt tank füstölög ott a túloldalon
Már csak egy romhalmaz, többé nem oltalom.
Két katona fekszik halottan előtte
Technika vagy ember volt, aki lelőtte?
Oly mindegy már nékik, életre nem kelnek
Választ a kérdésre csak a mennyben lelnek.
Odafutnak páran, kizsebelik őket
Minden holmijukat – a porban fekvőket!
Embertelen dolog, Isten káromlása
Nem lehet gyermeke néki földi mása!
Ennyi csak a mienk, a haláluk bére?
Lelkükre száradhat valamennyi vére!?
Istenem bocsáss meg, nekik – mindenüknek,
Szívüknek mi ágál, s tolvaj két kezüknek.
Haladunk, de lassan, sűrűn visszalőnek
Talán fegyvere van minden darab kőnek?
Jelentik előlről: a Don mellett vagyunk
Mögöttünk tiszta, üres sávot hagyunk
Ott már nincs ellenség, onnét már elűztük,
S a győzelmi zászlót fel magasra tűztük.
Utolsókat rúgják kik még ellenállnak
Ha el nem kotródnak: ők is mennybe szállnak!
Akik ezt üzenték aligség ha tudták
Vagy a fejüket biz' a homokba dugták?!
Mert ezek úgy lőnek, eső se ver jobban
Gránátjuk mögöttünk hatalmasat robban.
Úgy ront, mint farkas, ember az emberre
Ki futni akarna azt se tudná merre.
Dél felé járhatunk a nap is mutatja
Magasról lenézve az erdőt kutatja,
Fényesen világít, bár a por takarja
Azért kikandikál, mert látni akarja
Mind, amit csinálunk, hogy tanúja legyen,
S ha kérdik mellettünk bizonyságot tegyen.
Mint varázsütésre: elülnek a harcok!
Összemosolyognak az ismerős arcok.
Győztünk! Meghátráltak vagy a Donon úsznak
És akik túlélték lelapulva kúsznak!
Vagy csupán csak ábránd, hogy visszavonultak?
Hát nem volt még elég élő nyomorultak!?
Támadunk másnap is sárban meg mocsárban
Mert ott gyülekeznek, mint egy nagy kosárban.
A folyó árterén ott ragadtak részek
Keresünk bennetek búvó kiscserkészek!
Nohát, itt nem lelni nyomuk sincs a vízben
Hiába járjuk át immár harmadízben.
Semmi eredménye, egy lelket se lelünk,
Arra: „Hová lettek?” – ugyan mit felelünk?
Nem halt meg az egész, fogságba sincs vetve
Mégse lelünk rájuk nyomukat követve.
Amelyik túlélte – úgyis visszaszökött
Eltűnt a túlpartra golyózápor között.
Jobb, ha ott maradtok! Már győzzük erővel
Mert megerősödtünk jó pár ezer fővel.
Végre ideértek kiket nagyon vártunk
Közben felzárkóztak, míg mi odajártunk.
Miskolcról, Kassáról jött a színe-java,
S többőnknek ércesebb, nagyobb lesz a szava
A jövő dolgához. Nosza akkor gyertek
Ide át, mihozzánk, lássuk ugyan mertek?!
De örülünk fiúk, hogy ideértetek
Szállást magatoknak most jókor kértetek!
Vagytok még, csak gyertek, van itt hely, elférünk
Nem tapossuk egymást, ennyit megígérünk!
Jöhetnétek többen, mert kevesen leszünk,
Ha át az oroszra csak egy páran lesünk.
Hosszú az arcvonal, itt-ott „üres menet”
És ha amaz rájön, bizony közé mehet!
Mert, hogy nem nyugszanak – jönnek, nem kell hívni
Aztán kevesünknek sokójukkal vívni
Nem fűlik fogunkhoz, könnyen itt maradunk
Most nekik volt muszáj – úgy meg mi szaladunk!
Főleg Urivnál azt a kanyart kedvelik
Az állásunk annál szüntelenül verik.
Átjöttek egy páran – számukat nem tudni,
De nyugodtan arra nem lehet aludni!
Jöttek másfelé is, ide vágynak nagyon,
Míg puska vagy ágyú nem vágja majd agyon!
Merthogy visszaverjük át a túlsó partig
Oda jó messzire nem az első sarkig.
Mint kifent kaszától az éretlen szárat
Ha lesz majd valami, hogy mentse azt a párat
Sűrűn hálálkodhat, hogy megúszta élve
És csodának véli: hogy volt rá reménye!
Nekik is ugrottunk! – kevés eredménnyel,
Semmit alul múló siralmas szerénnyel.
Kevesen támadtunk csekély hadanyaggal
És ha ez párosul rossz tervvel, hanyaggal
Elég a kudarchoz! nem kell magyarázat
Bátor akaraton így eshet gyalázat.
Próbálni kell mégis nehogy erősödjön
Emberben, anyagban gondtalan fürödjön.
Máshol is támadunk, de csak fogyatkozunk
Pedig remény között mindig fogadkozunk.
Pihenni kéne már nagyon elfáradtunk
Tartalékok híján mindig mi támadtunk.
Kevés volt az ember ebbe belevágni
Meg kell gondosabban a terveket rágni!
Most csak erősödjünk aztán rájuk menni,
S minden sérelmünkért elégtételt venni!
De csak egyvégtében ásunk és építünk
Futóárkainkon naphosszat szépítünk.
Gyérebb lett a koszt is, főleg itt legelöl
Ágyúzás pótolja a túloldal felől,
De azt bőven mérik, s jót kutyulnak véle
Azt tudná az ember milyen leves féle?
Valamiben törik nagyon ott a fejük
Mert már napok óta nem lelik a helyük
Nagy a jövés-menés azt látni a porból
Kisebbek ágaznak szét a nagyobb sorból.
Maradjatok nyugton, várjatok a bajjal
Csituljatok szépen a fülsértő zajjal.
Mi is csendben vagyunk, csak kezünk mi serény
Sebet szerez sebre, be se gyógyul szegény!
Hisz állásunk csíknyi, pókszálnyi csak szinte
Néhol egy-két lődomb, főként eleinte.
Lassan tódjuk-fódjuk aknák záporába
Egymást keresgélve fullasztó porába.
Néha eltrafálnak egy közülünk valót
Búsan tűzzük hantba az új fejfakarót!
A nyár végső hava. Mit hoz majd fejünkre,
Jönnek-e majd mások beállni helyünkre,
Hogyha mi elesnénk, ő majd visszalőjön,
S győzelmi álmokat helyettünk is szőjön?!
Csend van. Szokatlanul. Ötödikét írunk
Talán most éjszaka aludni is bírunk!
Bizony, de jó esne, nagyon ránk is férne
Ha ebbéli vágyunk a végére érne.
Alig megszunnyadtunk – ágyúk rikoltoznak
A sorozatvetők vélük sikoltoznak!
Na most ráfelelnek mit a múltkor kaptak
Mikor az ágyúink nagy hangzavart csaptak
Múltkor úgy céloztak: mellé ment is talált
Bő kézzel osztották a száz fajta halált.
Halljuk rádiónkon máshol is támadnak
Csupán abban bízunk, hogy gyorsan fáradnak,
Úgy, mint mi egy hete, alig egy nap alatt
Mikor támadásunk sehogyan sem haladt!
Lőnek minden csőből – poklok harsonája
Szólhat csak szebben, mint Sztálin-orgonája!
A tankok is jönnek, nyüszít mindnek lánca
Kisimul hallatán a katonák ránca.
Mi lesz itt jó atyám! Vélünk most mi legyen,
Meg van-e a helyünk az, hogy hova tegyen?
Mert ha ezt kiálljuk bármi megeshetik,
De szemünkre bűnül ezt alig vethetik!
Emberhalált látott szépvágyó lelkünkre
A hazáért küzdő vitéz jellemünkre:
Gyerünk, ne hátráljunk velünk ne eshessék,
Hogy sokaknak sorsát bűnünkként vethessék,
Hogy mi meghátráltunk kutyán gyalázattal -
Tűrjük hát el sorsunk méltón alázattal!
Vérzik a Hetedik! – neki jut a nagyja
Az orosz főerejét főleg ő fogadja.
Nem tanyázni jöttek, nincs beszélhetnéjük
Más a mondandójuk! – mi is úgy ítéljük.
Úgy szórják a halált, mint paraszt a magot
Nem érkezni hozzá elhívni a papot.
Hullik a sok magyar, írmagja se marad
Hogyha a támadás ily ütemben halad.
Megesik olykoron kik elől ragadtak
Ha eljött a vég temetetlen maradtak.
Urunk bocsássa meg ne rója fel bűnnek
De bizony a harcok egy percig se szűnnek.
Csak siratni tudjuk, s titkon azt remélni
Nem kell a túloldalt tisztességre kérni.
Megjöttek tankjaink, végre! sorba állnak
Elsöprő tüzükkel majd rendet kaszálnak.
Hej fiúk, de jó már, hogy itt vagytok végre
Gondolni se mertünk ilyen segítségre.
Megtorpan az orosz, biztos ő se várta
Mert ölelő karját két irányba tárta
Úgy akart mindőnknek kurtán megfelelni,
Hogy be akart bennünket hurokba ölelni.
Ám a friss erők majd a végére járnak
Gordiusz csomóján eresztéket vágnak!
Előbb Korotojak, majd Uriv - és vége
Így jöhet el ismét majd a nyugodt béke.
Elképedve látjuk, hogy űz velünk tréfát
Az orosz, mint gyerek úgy játssza játékát!
Mert ha mi itt megyünk, ő amoda támad
Követni az ember hamar belefárad,
Olyan, mint a kígyó támad, hogyha éhes
Élő, avagy hulla – semmire se kényes.
Vonul a Hetedik, új állásba hátra
Hiába – elesett belőle a bátra,
Alig nyert kis időt ellensége kárán
Drágán megfizette sok halottja árán.
Beérkeztek mások kik hátulról jöttek
Olyan gyorsan mentek – nemigen köszöntek.
Megtépázták őket felére apadtak
Pokol ördögöknek szálára akadtak.
Azt mondják a jöttek: több hete már annak,
Hogy fárasztón gyalog mindig úton vannak.
Lábukat nem érzik, akár nem is volna
Mintha már a parancs nem is nekik szólna:
Hogy „Talpra kurafik! Nincs vége a dalnak
Söprő lendülettel támadunk a falnak,
S törjük ripityára, hogy csak úgy repüljön
A föld túlfelire – oda települjön!”
Nehéz volt a lépés, halálos a futás
Egyik bokor mögül másik mögé jutás,
De menniük kellett bárhogy nem akarták
Csupán értetlenül fejüket vakarták:
„Miért e sietség, kinek vagyunk útba
Beledobnak minket sár után a kútba?
Feláldoznak minket! Lesz-e majd értelme?
Hisz később kettőtől háromra is telne!
Csak pihenni hagyjon egyszer tisztességgel
Aztán harcba megyünk magával az éggel! „
Bizony nem lehetett, bárhogy apelláltak
Mert ha szólni mertek hitszegőkké váltak.
Mindegy volt a rangja: parancs ellen szegült!
Alsóbb beosztásban, de vonalba került!
Aztán ott is ragadt, csak a halál menti
Mi néki egyedül a váltást jelenti!
Utasítást kaptunk: cél a falu széle,
Kívül átkarolni – belül megy az éle,
Ez a feladatunk, terv is lett hamarján
Papírlapra vázlat átvetve a karján
A zászlósunknak, ím formát önt beszéde
Merthogy neki jutott az ötlet eszébe!
Falun belül halad két szakasz feltöltve
Körbe két irányból másik négy karöltve
Végül találkoznak kifelé a belső,
Vagy épp fordítottan ki lesz majd az első?
Az oroszt erővel megadásra bírni,
Idejük se legyen végzetükön sírni!
Elszántan ugrottunk a halál torkának
Keményen feszülve acélos markának
Most rajta kell veszíts, vesztesként távozol
Nem lesz szolgád senki, végleg elkárhozol!
Jó halad a dolog, előre nyomulunk,
De a házak végett kis helyre szorulunk.
Úgy van kiépítve a falu belseje
Derékban karcsúbb, mint két végén felseje.
Oldalt kell váltanunk, hogy előre jussunk
Kilőtt golyó elől szaporán elfussunk.
Szökkenve vagy kúszva – emberek vigyázva
Ne boruljon e nap senkinek se gyászba!
Mint a nagy színészek kik sokat próbálnak
Egy-egy színdarabot, s mesterükké válnak,
Úgy tettük a dolgunk, senki meg se sérült
Veszejtő ritmusba még bele se szédült,
Szinte táncra perdül golyók zenéjére
Úgy ér sértetlenül házfal szegélyére.
Ott a túloldalon falak oltalmában
Az ki elől futott nincs már egymagában,
És ahogy tanulták – zárótüzet lőnek
Úton, fedezetül az eztán jövőnek.
Átrohanunk mi is, nem kell bátorítás
Alighanem elmúlt a gyomorszorítás.
De azért meglátszik, nem is vesszük zokon,
Hogy verejték csillog mindegyik homlokon.
Szaladt át a hírnök a szemközti házból
Erőt merít hozzá az égető lázból.
Hisz arca halovány, alig semmi színe
Az már majdhogy csoda még bírja a szíve.
Csont és bőr az árva, végzet kerülgeti(?)
Úgy volt a hadnagya orvoshoz küldeti.
De kiállt magáért, ne modhassák róla
A parancsra bátran hát ekképpen szóla:
„Bírom én hadnagy úr, alásan jelentem
Kötelesség alól magam föl nem mentem.
Menni kell! Most nyomban! Utánam ki bátor!
Ne legyen kastélya széltől védő sátor!"
Aztán most a hadnagy mit szólhatott rája
Örült, hogy van ilyen bátor katonája.
Úgyhogy maradt, mindíg, most itt fut görnyedten
Cikázó golyóktól nem, hogy megszörnyedten
De majd csúfondáron, szinte incselkedve
Egyikhez-másikhoz kérdőn közeledve:
"Mit akarsz te tőlem, hová akarsz jutni,
Vélem akarsz netán életemért futni!
Rajta halálleső kapd csak össze magad
Meglátjuk a végén, melykünk melle dagad!"
Talán kőre lépett, mert hasra vágódik,
De a dolog okán nem sokat rágódik.
Felugrik helyéről, szalad sorja között
Hogy védelmet leljen a házfalak mögött.
Már többször csinálta, baj nélkül túlélte
Tehette, hisz sokan imádkoztunk érte.
Csillogott a szeme mikor jelentette
A kijelölt távot épségben megtette.
Újra levágódik a földhöz keményen
Féltőn sajnálkozunk a bátor legényen.
Mi történt?! Nem mozdul! Fekszik leborulva
Mozdulatlan testel a porba szorulva.
„Állj fel és rohanj át!”-kiáltjuk rekedten
„Megállni! Ez parancs – maguk is ott ketten!
Süvölt egy hang hátul. „A keservit, hasra
Oda nem lőhetnek csak fölénk, magasra!”
A zászlós szólalt meg, mélyen zengő hanggal
Mindent túlharsogva égtelen haraggal.
Bizony – ránk céloztak a mozgást észlelve
Hullott a vakolat falatokra szelve!
Megúszta valahány karcolás sem esett
Rút pofájú halál bárkire is lesett.
Ő maradt egyedül útközépen, árván
Sűrűn pislog felénk segítségünk várván.
Lövik lankadatlan a földet körülte
Vérző kezefejét a porba törülte,
Mert moccanni se tud, úgy leszögezték
„Ha felállsz meghalsz!” – túlról ezt jelezték.
-„Úristen!” – hallatszik, rohan a barátja
Gyökeret ver lába annak, aki látja.
Bele a záporba szálfa egyenesen,
S a sors, mint fiával úgy bánik – kegyesen.
Menten ott is terem, lendülettel fogja,
Hogy ölben baráttal táncát megforogja.
Ám egy kósza golyó őt is földhöz csapja
Szegény futás közben a nyakába kapja.
Úgy halt - hirtelenül, szava száján ragadt
Elbúcsúzni bizony ideje se maradt.
Félkézzel barátja simogatta arcát
Nem tudták megnyerni életük nagy harcát.
Ott haltak barátként úgy, ahogyan éltek
Pedig mint mindnyájan szebb jövőt reméltek.
Hullunk, mint a legyek, csak értelme lenne
Ha az eljövendő kedvét lelné benne
És úgy épülne fel: átgázolna rajtunk
Jöjjön, Istenünkre! Mi majd bakot tartunk!
Harcolunk naphosszat, idő sincs pihenni
Mindig csak előre, támadásba menni!
Nem ám önszántunkból – sürgetnek erősen
Pedig annyi haszna: itt maradni hősen!
Otthon egy távirat, hogy hősként elestünk
Messzi földben nyugszik, ott porlad a testünk!
Aztán mit tehetnénk, hogy ez ne így legyen?
Makacs életerő rajtunk erőt vegyen!
Már csak így bírhatjuk igaz hitre mondom
Csak az, hogy túléljük! – nincs más semmi gondom!
Miért ilyen messze? Már hazánk se volna
Hol a parancsszó is hihetőbben szólna.
Miért kell meghalni sok száz jó léleknek
Kik alig örültek csöppnyit az életnek?
Orosz, avagy magyar hősök nagy csodái
Meghalunk mindhányan, pokol katonái!
Hogy higgyünk holnapot reszkető lélekkel
Vagy hívjunk egy tündért hamis énekekkel?
Ő talán segítne rajtunk varázslattal
Köszönni sem tudnánk illő alázattal!
Hisz úgy írtjuk egymást olyan „kímélettel”
Puskára puskával, méltó felelettel,
Hogy az már gyűlölet, olyan rút testvéri
Ki egymás halálát ajándéknak kéri
Imáinkba fonva, jellemként tisztelve
Kétes dicsőségért halálharcra kelve!
Mégis kik túléljük reménykedve félünk
Fölszentelt papoktól oltalmat remélünk.
Össze is terelnek mindőnket imára
Nézd: mankón törekszik sietni a pára!
Csakhogy vigaszt nyerjen, egy jó szót magának
Csöppnyi nyugalmat örök bánatának.
Pedig ő majd elmegy, haza jut közülünk
Átkozottak legyünk, hogyha nem örülünk!
Ha egy is – legalább, csupán hírmondónak
Menjen innen vissza ki nem mondott szónak.
Ájtatos énekek, Isten dicsősége,
Szentlélek oltalma, mennyeknek bősége,
Mária-országa, kalap bokrétája,
Sanyargatott nemzet magasra nőtt fája
Rajta terem szép szál, igaz vitéz jellem
Attól retteg minden trianoni szellem!
Nyugodj tépett lélek, ímhol ír sebedre
Megjön igaz álmod rém látott szemedre.
Aztán, hogy felébredj, abból mit hallottál,
S komolyan se vehesd, mit eddig vallottál
Két ”Rata” ránk repül kitéve a pontot
Imánk végére, hogy ne feledd a frontot!
Négy maradt ott holtan, többé fel nem kelnek
„Miért?!” kérdésükre angyalok felelnek.
Isten szent szavára – csupán arra vágytak
De a színe előtt áldozattá váltak.
Mit tervez hát sorsul, mi felsőbb óhaja,
Miért sújt haragja, mi velünk a baja?
Telnek a temetők egyre új halommal
Visszük halottaink testét siralommal.
Nyugszik egymás mellett magyar a székellyel
De jön tót, sváb pedig nem kínálják hellyel!
Sírjukon sisakjuk mit éltükben hordtak
Mivel csaták közben szinte összeforrtak
Ebbe bíztak sokan mintegy magas várban
Rajtuk volt melegben, esőben és sárban.
Nem tett ez se csodát nem óvta meg őket
És most innen nézi a sírban levőket!
Testükből a lelkük messzire költözött
Finom, fehér színű ruhába öltözött.
Mit elűzött innét a rablánc csörgése
Vért hányók, tüdőnlőtt haldoklók hörgése.
Lőszert visz a szekér – nem üresen fordul
Terhe alatt olykor nagyokat nyikordul.
Visszfuvar: sebesült, egyre több a számuk
Lehet még valaha számítani rájuk?
Fognak-e majd kapát kinn a faluszélen,
Kaszával aratva járnak-e az élen?
Hiszen nincs már keze!- ellőtték csuklóból
Fájdalmában vonyít nem ért semmi szóból.
Két szanitéc kapja derékon ragadja
Bent az épületnél egy orvos fogadja.
Lefejtik rongyait mi régen volt vasaltas
Kínjában a szegény üvölt, mint a farkas.
Összeöltögetik két helyen a sebét
Hárman fogják hátra erősen a fejét.
Vackán fekszik mostmár, sors kezébe téve
További élete – érdemtől ítélve.
A doktor felsóhajt, mamár sokadjára
Nem először bizony, s alig utoljára.
Az se aludt sokat karikás a szeme
Fáradságtól reszket már mind a két keze.
De teszi a dolgát panasz nélkül csendben
Elvégzi, mit tehet becsülettel, rendben.
Most karjára zuhan, ólom nehéz feje
Úgy nyomja egy helyen, meglátszik a helye.
Aludj csak nyugodtan addig, míg teheted
A munkából részed még majd kiveheted.
Átcsapott az orosz! – repülővel, tankkal
Sötétben osonó számtalan alakkal
Jönnek, mint a zápor se szeri, se száma
Elsöpörnek mindent úgy akár a láva!
Próbáljuk gátolni serény haladásuk
Nem igazán tetszik hosszú maradásuk.
Fogyunk, mint a szőlő leszemezett fürtről
Kopunk akár a fény rozsdásodó kürtről,
De csak jönnek, jönnek egymáson gázolva
Közelgő végzetünk elibünk vázolva!
Önerőből nem megy torlaszt építeni
Fölösleges dolog tovább szépíteni:
Kell bizony a német rendet teremteni
Nem lehetett ezt még előre sejteni.
Hívásra megjöttek Korotojak köré
Onnan csaptak nagyot az oroszok közé.
Egy teljes hadosztály – átkelt részek ellen
Visszament helyére a megvadult szellem!
Túlról figyel ismét alkalomra várva
Tudjuk – nem örökre lett palackba zárva.
Súlyos volt a csapás, halottak, sérültek
Akik megmaradtak éveket vénültek.
A szekszárdiaknak jutott a legjava
Vélük volt a legtöbbet az orosznak baja.
Véreztek – istenem! jó ha fele maradt,
De bizony az „Iván” csak e parton ragadt.
Pedig aprították, oldalba is kapták
A támadás súlyát ide-oda rakták
Mégis így lett vége ennyi áldozattal
Elherdált életek örök kárhozattal!
És egy magas rangú ennek tetejébe
Hogy ő, hogy halhatott ez jár sok fejébe!?
Kormányzóhelyettes – holnap reménysége
Viharral dacoló szikla keménysége,
Második ember Duna-Tisza mellett
Ki nem csak mondta – ment, akkor mikor kellett.
Eljött ide vélünk, isten áldja érte
Mert a szolgálatot személyesen kérte.
Mostmár ő is elment! Magunkra maradtunk
Összedől a világ lassankint alattunk.
Találgatjuk ugyan hát az igazság:
Sorsszerű véletlen, ármánykodó gazság?
Sokfélét beszélnek, száz fajta képp vélik
Bűnösnek egyszer ezt, máskor azt itélik.
Úgy mondják lezuhant, bevetésre menve
Vagy úgy az okát a németekre kenve!
Soha meg nem tudjuk, hogy került a sírba
Így csak búcsút veszünk szomorúan, sírva.
Csikó férfi jellem – megedzi a próba
Ha azt úgy szokatják keményhez, apróba.
De nem tűnik végleg a nyomorgó lélek
Mert ahogyan élek, bizony úgy ítélek!
És ez még nem elég! Csak egy kicsin múljon,
Hogy parancsnokunk is utána hulljon!
Valahol Scsucsjénél szemle útja során
Lőttek odaátról csak egy kicsit korán.
Így még - hál`Istennek!- csak a karja sérült
Meg a légnyomástól az árokba szédült.
Ólálkodik nagyon a Kaszás közöttünk
Olykor-olykor lecsap jóval mi fölöttünk.
Nagyra fáj a foga, fene a jó dolgát!
Viszi az urat is nem csak mindig szolgát.
Új parancsnok lépett a régi helyére
Gondok tömkelege szakadt a fejére
Elesett sok baka odavan az erő!
Már megtanult félni a sok orosz verő.
Füstölnek a tankok, leapadt a számuk
Egyre kevesebbet számíthatunk rájuk.
Pedig, ha elfogynak! – nehéztől is rosszabb
Onnan minden óra egy napnál is hosszabb!
Jött ezért egy német – Erlencamp a neve
Nem soká kiderül jól járunk-e vele?
Törzsét hozta csupán, pár ember kevéshez
Mintha rigófüggyöt adnánk a zenészhez!
Terve van, semmi más ugyan kinek hozza?
Az orosz védelmet kivel rohamozza?
Csak lassan tábornok! Nékünk is volt tervünk
Nem is maradt épen egyetlenegy szervünk!
Embert hozzon ezret, többet is, ha lehet
Aztán valószínű azzal többre mehet.
De azért próbálja! Csodára ne várjunk
Nem igen nő szárnyunk, hogy úgy haza szálljunk.
Gyerünk hát Páncélos! Csapjunk rá keményen
Kevés van? – forgassuk vitézül, serényen!
Német kellett magyar, hogy azt megmutassa:
A hibát az ember magában kutassa!
Lám itt az eredmény rövid idő alatt
Egy hadosztály csupán! – ki a Donig haladt!
Átverték az oroszt veszteséges harccal
De győztesek lettek megüdvözült arccal.
És most úgy néznek ránk „nélkülünk mit értek,
Hogyha kis dolgokhoz mindjárt minket kértek?”
Lényeg az. Nincs orosz ideát a parton
Nem lesi vesztünket minden búvó sarkon.
Magyar szót hallani végig az állásban
Nincsen egy német se már szállásban.
Elmentek a győzők Uriv most a céljuk
Ott arathat sikert újra az acéljuk.
Oda mi is kellünk – a tábornok szerint
„Szuronyt a puskára, előre hát megint!”
Urivra – harmadszor, ez az igazságunk
Egy igazit, végsőt, szörnyet odavágunk!
Alig több egy héttel szeptember elején
Gránát vág barázdát Uriv zöld mezején.
Megfeszül az izom, erő duzzadt benne
Ha nem tudna győzni?! – bizony csoda lenne!
Torkának mindenütt, nem messze a folyó
Ennyi bátor hősről lepattan a golyó!
Haladunk, tovább csak, lendületből végig
Méltó dicsőségünk érjen el az égig!
Hagy hallják angyalok fegyver ropogását
Kilőtt puskagolyók zengő kopogását
Amint bevágódnak egymás után sorba
Védőket szögezve árokparti porba.
Mi történt ott elől, mért lassult a vágta?!
Nem volt meglepetés – ezt az orosz várta.
Tudta, támadni kell, nem maradhat abba
Szúrós csont maradjon hús mellett a babba.
De helyben a „Hetes”, halkan, csendben vérzik
Hiába volt minden, már maguk is érzik.
A „Tizenhármasok” vadul verekszenek
Két Templom dombjára oda törekszenek.
Azt mondják, fent voltak, keveset maradtak
Aztán visszafelé, ki megmaradt – szaladtak!
Oly erővel ütött az orosz keményen
Csorba esett minden merész szép reményen.
Ám Sztorozsevojét azért elfoglaltuk
Meddig mehetünk? – mostmár ezt taglaltuk.
Végleg szertefoszlott, bárhogy kitervelték
A támadó ékünk részeire verték!
Oda lett az álom, csúnyábban, mint hittük
Alig több semminél – csak ennyire vittük!
Majd nem ott maradtunk ahonnét indultunk
Német vezérlettel vágyaikba fúltunk.
Már végleg megálltunk, itt-ott néha lőnek
De az áldozatok csak nagy ritkán nőnek.
Pedig megtettük azt mi erőnkből tellett
Még talán többet is annál, ami kellett.
Ám csak leckét kaptunk a vastagabb véggel
Hogy okuljunk végre kellő tisztességgel.
Sebünket gyógyítjuk, lassanként, kevesen
Bár azt várnák tőlünk: ugyanúgy, hevesen!
Csakhogy a vezényszót már kevesen halljuk
Még egy, s odaveszünk! – egységbe ezt valljuk.
Ha beszédbe kerül: mi lesz a holnappal?
Azt mondjuk: mi várjuk – kézbe vett kalappal.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
