Egyszer még visszatérünk...IV.
Dátum: 2011. január 25. 16:19Műfaj: EgyébCimkék: nagyapáim, ink emlékére |  |
... akik közül sokan maradtak ott a hóborította, véráztatta Don-partján. És akiknek mégis sikerült visszatérni...örök, visszatérő rémálom volt az éjszakai "társuk". Egy verses-eposz...5 részben, a kivonulástól, a kevesek által megért...vagy soha meg nem ért...! A III.rész.
Lankad a nyár tüze, lecsitult a heve,
Alig pár hét csupán, s nem marad csak neve.
Tompulnak a fények, megnyúlnak az árnyak
Földre rajzolt hosszú, kiterjesztett szárnyak.
Megkurtuló napok, hosszabbodó éjek
Kavargó időtől változó szeszélyek
Az elfáradt nyarat majd az ősz pótolja
Ha búcsúzás képen, homlokon csókolja,
És búcsút int néki, elköszön majd szépen
Mikor fölváltja az uralkodó széken:
„Isten veled testvér, jövőre majd látlak
Ígérem akkor is biztosan fölváltlak.
Elmehetsz pihenni kedved szerint hátra
Vár rád minden jóval a vigalom sátra.”
Bizony, de jó volna cserélni a nyárral,
És elmenni messze vonuló madárral
Vissza, honnét jöttünk — már majd egy fél éve,
Szerencsénk, mindenünk egy lapra feltéve!
Elült a fegyverzaj leszállt már a pora
Aki még megmaradt jobban megy a sora.
Mert megfogytunk, jócskán kidőltek közülünk,
Elmenten bánkódunk, hogy élünk örülünk.
Bizony alig mástól vidulhat a lélek,
Csak holnapig élni! — mindig ettől félni.
Itt most egy a sorsunk mindőnknek halálig,
Vagy a sírt kerülve egészen hazáig!
Mondják: fölváltanak hamarosan minket,
S megpihentethetjük fáradt kezeinket.
Hisszük, majd ha látjuk! Akkor is csak félig,
Előbb jöjjenek meg a közelgő télig.
Csend lapul itt elől a lövészárokban
Csak őrséget adunk, ismétlőn, párokban.
Nem történik semmi, csak a napok múlnak,
S a környező fákról csak levelek hullnak.
De bár ne másmilyet, inkább csak ezt lássuk,
Minthogy nap-nap után az árkokat ássuk.
Annyi van már így is, tán haza is érne,
Beleléphetne, ha bebocsátást kérne,
Bárki is otthonról, csak magyarul szólna,
Mindegy milyen néven akárki is volna.
Zavaros nyugalom van a levegőben
Kelő napkor épp úgy, minthogy lemenőben,
Mert idegen földre nem vendégként jöttünk,
S e földiek sírja domborul mögöttünk.
Még hogy ide jöttünk?! — Hoztak ellenünkre,
Hályog nőtt szavuktól mind a két szemünkre
Úgy búcsúztak tőlünk: „Itthol lesztek őszre,
Mert annyi munka vár rátok, mint egy csőszre!
Megy majd helyettetek kíváncsiak hada,
Ti meg eljöhettek nyugodt szívvel haza.”
Útra bocsátottak lelkesítő szókkal,
Tarisznyát is adtak minden földi jókkal.
De rég is kikopott belőle az étek
Megették nagy síkon mezők és a rétek.
Jó volna most bizony egy falat belőle,
Hisz már szép regéket hallunk csak felőle!
Silány a menázsi, komiszkenyér jutott,
S abból is csupán kis cipónyi futott.
Így húzzuk a napot, de mi még csak hagyján
Félig lakott hassal túljutunk a nagyján.
Hanem a MUSZ-osok, sovány a sok pára,
Majdnem éhen hajtják védelmi munkára.
Fedezéket ásnak sziklakemény földbe,
Meggörbített háttal futnak be a zöldbe,
Aknákkal kezükben mit elásni visznek,
Pedig az egészben nem hiszem, hogy hisznek.
És ha már nem bírja, alig tud már élni,
Izmos keretlegény kezdi ösztökélni
Ütleggel vagy tussal, s mindegy, hogy hol éri
Szegény az irgalmát hiába is kéri.
Mit tettek, mi bűnük, mivel érdemelték,
Hogy halálra őket ily mód kiszemelték?
Ők tán nem magyarok?! — Milyen anya szülte
Azt? Ki szerencsétlent a halálba küldte
Egy árokásásnál a védvonal mögött
Ott lőtte agyon a többiek között
A szemük láttára, közelről és szembe —
Miért is jut mindez folyton az eszembe!?
Mert azt mondják: NEMZET, s minden fia drága,
Akkor bizony legyen mindnek EGY világa!
Arról nem tehetnek, hogy másnak születtek,
Ha hitükkel együtt jó magyarok lettek.
Hogy-hogy nem magyar(?), ha könny szökik szemébe
Mikor drága zászlónk tartja a kezébe,
És énekli vélünk himnuszunkat sírva! —
Mégis önkezünkkel küldjük el a sírba!
Pedig, de hiányzik egy ember is néha,
Ha e miatt marad egy puska is néma.
Ideát az orosz több helyütt a Donon
És mi ITT osztozunk fajtánkkal a honon?
Kéne, ahogy mondom: fegyver is meg ember
Szörnyű rendet vágott köztünk a szeptember!
Sokan ott maradtak a hídfő harcokban,
S nagyon híját látjuk ismerős arcokban.
Elhulltak a tisztek, elfogy a legénység
Egyre csak apadunk — siralmas szegénység.
Kellenének ágyúk a harckocsik ellen,
Hisz megállítani, kevés csak a jellem.
Hozzá lőszer annyi, el se tudjuk lőni,
Ne hagyjuk az oroszt a fejünkre nőni!
Ígérte a német, megkapjuk, mit kérünk,
Meg annyit belőle tőle el se férünk!
Semmi, azóta se. Egy-két ringy-rongy tarack,
Tankok ellen annyi: gyerekfejre barack.
Bizony jó lenne már komolyabbra venni
És időben végre, számottevőt tenni,
Amíg nem lesz késő, s van, ki ellenálljon,
Nehogy ez az egész nagy semmivé váljon!
Vagy már olyan mindegy, mi lesz eztán vélünk,
Senkit se érdekel, hogy mi még remélünk?!
Az Istenre mondjuk: nem meghalni jöttünk,
Hisz akad még egy pár legény is közöttünk.
Ők még nem is éltek! — De majd szeretnének,
További sorsukért, hát mit tehetnének?
Lányok várják őket, tüzes, édes csókkal,
Szerelmet ígérő babonázó szókkal!
E helyt itt szenvednek, egy idegen tájon,
S legfeljebb csak egymást csókolhatják szájon.
Egy gondolat körül jár néha az eszünk,
Igaz-e a dolog, amit mi most teszünk?
Mit védünk, és kitől, oroszt hazájától,
Elzavart gyermeket önnön mamájától?
Hogy van ez? Nem értjük. Inkább nem is fontos,
Mert a besúgóknál az is nagyon pontos,
Ami el se hangzott, de ő bíz’ leírja,
Hiszen a „bizalmat” feltétlenül bírja!
Akadnak ilyenek, miért is ne volna(?)-
Bár te nem akarod, „érdekedben szólna”!
Gondoltad vagy mondtad! – nincs különbség nála,
Bármily kétes dolog, szemében a hála
Furcsa lángja éled – míg te nem is tudod,
Fejed beszéd közben a hurokba dugod!
Mondta tán valaki? – vagy csak úgy emlékszem,
Lehet, hogy nem is volt soha benne részem,
De a fülemben cseng, mint egy régi nóta
Nem felejtettem el azt már évek óta:
Magyarnak ellenség! – minek keresnétek,
Időpocsékolás, terméketlen, vétek!
Ott van közelében, együtt nőtt fel véle,
Nem holmi piperkőc, habratyoló féle!
Úgy megbízik benne, hisz saját, szent vére
Néha megeshetik, hogy önnön testvére!
Hajlékát és pénzét véle is megosztja,
Ha nincs mit ennie, ugyanaz a kosztja.
Úgy issza a szavát, a száját bámulja,
Harminc ezüstpénzért még is elárulja!
Egy magyart, oly rútul senki be nem csapja,
Mint ahogy egy másik magyartól azt kapja!
Voltunk lenn a Donnál, ha itt vagyunk, lássuk
Ne csak mindig azt a lövészgödröt ássuk.
Bizony, bele álltunk, de csak úgy bokáig,
Azt se, Isten tudja, hogy milyen sokáig,
Lábunk megáztattuk egy kis oldal vízben,
Talán fürödhetnénk, holnap(?) másodízben!
Olyan ez, mint otthol, szelíd, széles folyam
Terül két part között, békésen, komolyan.
Mindegy mi a neve, ő nem akar rosszat,
Csak lustán folydogál, csendesen nap hosszat.
Láttuk jó darabig, mert útján követtük,
Hivatalos ügyben a dolgunkat tettük.
Harcjárőrben voltunk a folyó partjánál,
A Scsucsjei-hídfőnél, Kolibelkánál!
Féltünk? De mennyire – ne vegyenek észre,
Nem is nagyon mentünk takaratlan részre!
Semmi baj nem történt, egy lelket se láttunk,
Pedig nem járt helyen, sok felé kószáltunk.
Vigyázva gázoltunk a sűrű nádason
Közvetlen part mentén fedezőleg, hason.
Ismerős a lápos, volt szerencsénk véle,
Sötét, pokoljáró, életoltó féle!
Ám most semmi mozgás, még nádszál se rezdül,
Hogy jutnánk át, túlra, a folyón is keresztül?!
Elő a távcsővel – a túloldalt nézzük,
Egymáshoz szavunkat csak halkan intézzük.
Prijar, ott a falu mi előttünk terül,
Nem sokat látni, hogy mi történik belül!
Néha egy-egy ember, amint dolgát teszi,
Azt, hogy háború van?- fel se igen veszi.
Mert bizony dolog van, a munka dandárja,
S a szorgos kezeket az mindennap várja.
Egy öreg bácsika – szénát rak rudasba
Majd a villaheggyel úgy döfi azt hasba
Ahogy otthon szokta édesapám tenni,
Mikor betetőzni fel szokta azt venni.
Az öreg se másként, szintén így cselekvő,
Mintha egy kar alá dolgozna a kettő!
Egyforma a munka, ugyanúgy, azt teszik,
Ahogyan a sorját fontolóra veszik!
Miért ellenségem? Csak a kazlát rakja,
Mégis elkárhoztat lelke nagy haragja!
Pedig segíthetnénk! – meg is volna hamar,
Ha nem volna körbe ekkora nagy zavar!
No, de gyerünk vissza, közeleg az este
Mindőnk a szemét már, majdhogy nem kileste.
Mégse láttunk semmit mi fontos lehetne,
Vagy egy felderítő tán látni szeretne.
Összenézünk szótlan – ők is ezt gondolják:
Merjék-e mondani? Éppen ezt fontolják!
Oda hatunk kisé, gyorsabban haladjunk,
Nehogy a sötéttel mi is itt ragadjunk.
Őr állít meg minket, ahogy visszatérünk,
S induló helyünkre bebocsátást kérünk.
„Jelszót! No ki vele, a szentségit néktek,
Mert, ha nem tudjátok, ide be nem léptek!”-
Puskát fog a posztos, töltényt csőre rántva,
De azért szelíden, egyikünk se bántva.
„Nem látod kik vagyunk, nincs még sötét, olyan!”-
Perlekedünk véle, félig se komolyan.
„Nem tudni azt testvér, hogy kit, mi vezérel,
Egyforma a ruha, csak a szándék tér el!”-
Igaz szó a száján, fölös vitatkozni,
Nem lehet a fronton másra hivatkozni:
„Velem, vagy ellenem?” – ezt kell eldönteni,
És nem kell pohárba, még vizet önteni.
Miután hitet vett, hogy ide tartozunk,
Meggyőződött arról, ártalmat nem hozunk,
Megeredt a nyelve, mondta, alig győzte,
Nem várt rajtaütést az orosz, hogy kifőzte!
„Őrségemet kezdtem, álltam, úgy húsz perce,
Leginkább a földet támasztottam persze
A fedezék szélén, ellenséget lesve,
Netán váratlant, szokatlant keresve.
Egy fojtott robbanás hallatszott hátulról,
Másik őrszem mögött, azon is, még túlról! –
Inti a kezével, hogy merre is lessük,
Minden jó irányba, csak arra keressük. –
De csak egy durranás, annyi volt mindössze,
Mégis csomó embert szalajtatott össze.
Későb egyikőjük elmondta mi történt,
Aki ott volt poszton, felállított őrként:
Arra lett figyelmes, hogy ajtó csapódik,
-Nem volt mindennapos, csak ritkán adódik –
Valaki becsapta, gyorsan elsietve
A bunkerre tovább pillantást se vetve!
Azut kettő rohan belülről kifelé,
S ugrik hatalmasat a fedezék elé,
És hasra vágódnak árok túloldalán –
Nem tudni,hogy miért? Kígyó marta talán?
Aztán nagy robbanás, föld repül a fával,
Őröletlen szemek, sok apró darával.
Négyen voltak odbe, meghalt valamennyi,
Pedig ép pihentek, aztán csend lett. Ennyi.”
Azt még hozzá tette, szomorú szemekkel
Puskát szorongatva, reszkető kezekkel:
”Ma ők voltak soron, értük imádkozunk,
Mindenkit ki gyilkos szívből megátkozunk,
De jön majd a holnap minden veszedelme,
S gyilkosság a válasz! Van ennek értelme?!”
Kevesebben lettünk, megint egy- néhánnyal,
A létszám a végén kevesebb, de hánnyal?
Most jön csak a tél még! Hideg mint két éve,
Mikor fel volt bekecs bunda alá véve!
A lélek is fázott, nem szólva a testről,
Nappal igen hideg, nem beszélve estről!
Hátha most megússzuk, nem is lesz tán telünk,
Kegyes lesz az Isten, és jól bánik velünk.
Mindegy csak a télen leváltsanak végre,
S ne repülőt lesve nézzünk fel az égre
Hanem, csak úgy kedvből, nézve a felhőket
Mint fodros szoknyájú, életvidám nőket,
Kik csak arra várnak: egy csodás szép táncra,
Vagy vadvirágokból felfűzött nyakláncra!
S repüljünk szabadon, mint madár az égen
Kiterjesztett szárnnyal, ha lebeg a légen.
Ő ura magának, s alatta a térnek,
Barátja, cinkosa a pusztító szélnek!
De reményünk kevés, innen hazajutni,
Vissza? – dehogy lehet, csak előre futni
Puszta kézzel neki, ellenség tankjának
Testtel gátat vetni szörnyű lánctalpának!
Eh! Minek a keserv, hiszen ma még élünk!
Dehogy milyen módon – mindig úgy itélünk!
Gyászolunk! Már megint. – hisz magyart temettek,
Kívületek ugyan, még hányan lehettek,
Akiktől búcsút vett egy tábori mise,
És aztán nem maradt belőlük semmise,
Csak egy nyírfa kereszt, sisakkal befedve,
S itt maradtok eztán, lassan elfeledve!
Elmúlt ez a nap is, sokadik a sorban,
Lehet rosszkor élünk? Egy átkozott korban!
Itt van az otthonunk – ez a lövészárok,
Hol sokad magammal, egy csodára várok!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
