Egyszer még hazatérünk...V.
Dátum: 2011. február 01. 06:23Műfaj: EgyébCimkék: az utolsó rész |  |
... akik közül sokan maradtak ott a hóborította, véráztatta Don-partján. És akiknek mégis sikerült visszatérni...örök, visszatérő rémálom volt az éjszakai "társuk". Egy verses-eposz...5 részben, a kivonulástól, a kevesek által megért...vagy soha meg nem ért...! Isten áldja mindnyájukat!
Újév, negyvenhárom. A régi már elment,
Ez lett uralkodó, másik után felkent.
El eddig az időn keveset javított,
Lehet, hogy elődje semmit se tanított,
Néki jó modorból: Hé, vigyázz a téllel,
Csak csínján a hóval, a dühöngő széllel!
Úgy fütyül, én mondom, koncertet adhatna,
S érte nem csak egyet, több medált kaphatna.
Hiszen úgy cifrázza, lúdbőrös a hátunk,
Arról nem is szólva: métereket látunk!
Csipkefüggönyt készít a leesett hóból,
Ahogy Nap tud ködöt, tiszta hegyi tóból.
Azon se látni át, ez is olyan forma,
Mintha egy nagyszobát liszttel tele szórna!
Fedezékek mélyén vagy elől a hóban
Csupán gondolatban, netán halkan szóban,
Azon tanakodunk: mi lehet ott Délen,
Az olasz oldalon, túl a magyar szélen?
Terjengő hírekben, száz féle az oka,
Biztosat nem tudva, kusza beszéd foka
Magasra csap mindig, s kapkodod a fejed
Mert a sok félétől nem leled a helyed!
Jó volna ám azért megtudni valamit
Ha csak keveset is, de biztosat, amit
Segítségül veszünk, hogyha fontos nékünk,
És úgy meggondoltan, s idejében lépünk!
Kis Hitler-szalonna, korpakenyér fara,
Tegnap már elfogyott a porció java.
Oda már az ünnep, elmúlt a karácsony
Régen nem rágódunk semmilyen kalácson.
Konzervet, műmézet – ezt kapunk csak enni.
Ennyivel próbálunk e világon lenni.
Hogy bírják ezek a szép német legények
Egész nap ki ezzel? De hát ők kemények,
Hiszen mind úgy harcol, hogy észre se veszi,
Ha két csata között csak ezeket eszi.
Talán nem is láttak asztalon jó ételt?!
No hisz’ egyszer kapnánk meg minden feltételt,
És hozzávalókból – paprikást főzni!
Nem tudnák szájukat két kezükkel győzni!
Lehet, nem ízlene, de nem nagy baj volna,
Meg se haragudnánk, egyikünk se szólna.
Körbe neki ülnénk kenyérrel a kézbe,
Aztán már csak – enni! – annyi volna észbe!
Ábránd, színes képpel, gyakran visszatérő,
De bizony hasztalan, hajítófát érő!
Így telnek a napok, fázunk a nagy hóban
Meg, ha kapunk enni, dúskálunk a jóban.
Gránátok robbannak alig száz méterre
Oda nézve látjuk, közelednek erre!
„Támadás, hasra le!” – így szól az ösztönünk,
Az ész azt mondaná, „Jobb lesz, hogyha lövünk!”
Azt ugyan jól tudjuk, kik azok, kik tették,
Ám azt még nem látjuk, honnan eresztették.
Távcsövet a szemhez, „Hol vagy, mutasd magad!”,
De a kutató szem lencséjéhez tapad!
Mikor hullám zúdul magasított hátról
És egymás nyomában tajtékzik a gátról,
Úgy zúdulnak felénk a vörösök árként,
Hogy fogjuk tartani állásunkat várként?!
Több sorban támadnak, rohannak a hóban,
Tudjuk, hogy nem lehet megbeszélni szóban,
Azt, mi lesz a vége, ha most ide érnek,
Mert kegyelmet tőlünk, már aligha kérnek!
Nem sokáig lehet a dolgon rágódni,
Hanem nagyon gyorsan hasra kell vágódni,
Hogyha azt szeretnénk, még ne haljunk bele,
Hiszen az egésznek ennyi nem is fele!
Kénköves pokolnak sokfejű kutyája,
Kinek borzalmas bűzt lehel ki a szája
Az se lehet rosszabb, ha bírja az ember
Mint ez, amit kapunk: hömpölygő tűzhenger!
Itt elől, majd hátul robban a sok gránát
Pusztítva az embert, behozva az árát!
Azut megint elől, ide vág be közénk,
Hogy újra elmenjen ismételten mögénk.
Ezt játsszák felváltva, lőszert nem sajnálva,
Ugyan maradt-e még valaki is állva?
Lefogó tűzcsapás, élőerő ellen,
Amitől nem marad – csak kóborgó szellem!
Kártyavárként omlik sáncok sokasága
Élő-halott védők behúzott nyakába.
Csak nem akar szűnni a tüzérség heve,
Ezrőnket vett célba messze érő keze.
Talán, fél órája húzza a nótánkat,
Mi meg, zenéjétől rángatjuk a szánkat.
Lapulunk a sáncban, összehúzva magunk,
Annak örvendezve, hogy még egybe vagyunk.
Ott, csak hátul hangzik az éktelen zene,
Ide előre már nem ér el a „szele”.
Lassan előmászunk, már aki megmaradt,
Hogy lássa az orosz: el senki nem szaladt!
Újra fel a sáncra, nézzük, messze vannak?
Távcső se kell hozzá, nem sok híja annak,
Talán úgy száz méter, aztán ide érnek,
És miket hallani, nem sok jót ígérnek!
„Vigyázz ott a szélen, közelre jutottak,
Mert egy kis domb miatt fedetten futottak,
S csak most látni őket, hogy nincs takarásuk,
Most már viszont ott van, hóban a csapásuk!”
Géppuskánk tüzet nyit, a roham megtorpan,
De csak pillanatra, míg bemérik: hol van?!
Kisvártatva tank jön, egymás után három,
Azt, hogy ide érjen bizony meg nem várom!
Hol a nehézpuska, gyorsan töltényt bele,
Célozni és lőni, hogy elbánjak vele!
Közben a legelsőt már megállították,
És a legénységét megfutamították.
Vagyis inkább kettőt, a többi, az maradt
Bár életét mentve az is velük szaladt.
A másik két monstrum lövegtornya fordul
Miközben a láncuk csendesen nyikordul.
Szinte másodpercre egyszerre tüzelnek,
S géppuska szavára ágyúkkal felelnek!
Telibe trafálják első sorozattal,
Aztán még megtoldják ezt, vagy öttel-hattal.
Választ már nem kapnak, oda lett mindenki,
Vissza, feleletként - nem lőhet már senki!
Míg ezek történnek, közelükbe érünk,
És jó barátságot már mi se ígérünk!
Töltve van két puska, páncéltörő heggyel,
Másodpercek alatt mi is végzünk, egyel.
Ránk fordul a másik! - „Futás, míg töltenek,
Mert, ha ők gyorsabbak, többé nem költenek!”
Úgy spriccelünk széjjel, mint varjak a fáról,
Egyikőnk se mond le, azért se a máról!
Földöntúli erő dob havat magasra,
De ember nem akadt ezúttal a vasba.
Jól mellénk durrantott, csak kevésen múlott,
És a vak szerencse, majd rövidet húzott!
Túléltük, hál’ Isten! Most mi jövünk megint!
„Tűz a bestiára! – a tanultak szerint.
Horkan, ahogy megáll, megsüllyed a hóban,
- Ahogy lyukas ladik megszokott a tóban -
Midőn egy lék tátong a bordái között -
Ennek is olyan lett a lánctalpa fölött!
Puskánk ehhez kevés, nincs ilyen ereje,
Hogy így belyukadjon homloka eleje!
Kézigránát köteg, csak is az lehetett!
Mi a harckocsiban, ily nagy kárt tehetett.
Szusszanásnyi idő, annyi, számba venni
Mit lehet még gyorsan és hasznosan tenni,
Míg a gyalogságot nem tudjuk elérni,
Addig kell pontosan helyzetét bemérni.
Hunyorgunk a ködben, rádőlve a hóra,
Megpróbáljuk halkan, ügyelve a szóra.
Had higgye az orosz: sikerrel járt velünk,
Ez volt életünkben az utolsó telünk!
No, hát gyertek: davaj, most még nem tudjátok,
Sötét jövőt hoz még e pár magyar rátok!
Egy-két puska döglött, a zárja befagyva,
Hogy lesz így mondjátok, sokuk helybe hagyva?
Most számít igazán csekély, netán tíz fő,
Most, mikor megindult az urivi hídfő!
Mint áradat jönnek, mindenhonnan lőnek,
Percenként százával, gomba módra nőnek,
S mind ide tart felénk, mindnek erre dolga
Mintha más hely, másütt, nem is igen volna!
Jönnek elől, oldalt, minden akadályon
Nem látni egyebet csak oroszt a tájon.
Fehér ruhájukban, mint szellemek éjjel
Akik szétfutottak házban szana-széjjel,
És most gyülekeznek, ahányan csak vannak
„Hurrázva”,egyenest, mind erre rohannak!
Lövünk, már ha tudunk, nem mindig sikerül
Be-befagy a puska, gyakorta kiderül,
Hogy nem sokat ér itt, mi otthon működik
Ebben a hidegben mindőnk csak küszködik
Fegyverrel, étellel, ruhával, bakanccsal
Megmásíthatatlan, esztelen paranccsal,
Hogy „nincs hátra magyar, ott maradsz, hol állasz!”
Vagy ők lőnek agyon, vagy megfagyhatsz – válassz!
Mégse adjuk könnyen! – hiszen egyszer élünk!
S hogyha ez így igaz, ugyan mitől félünk?!
Vörösök tankjától, mi ott jön a dombon
És úgy néz ki rajta, mint cérna a gombon,
Vagy a zümmögők az égen, fölöttünk
Kik, mint egy fénykasza aratnak közöttünk,
Mi meg hálát adunk, vagy épp káromkodunk
Miközben, hogy élünk azon csudálkodunk!
Csekély a fegyverzet amúgy is a harchoz
Tank ellen szuronyunk? – legfeljebb egy karchoz!
Ágyúnk – ami még volt – szétlőtték az elébb,
Így bajos elhozni hátrábbról, közelébb!
Sehol egy repülőnk, nem húznak felettünk,
Hogy csak egy kicsinység érne földi tettünk,
Reményünk maradna az ellenállásra
Még talán eljutunk hátrább, más állásba
Ahol megvethetjük ismét majd a lábunk
Hol reszkető szívvel új csatába szállunk!
Azt mondja a német: „Nem lehet fölszállni
Borzalmas az idő, ide lenn kell várni!”
De könyörgöm, mire? Angyalok szavára?!
Halleluját zengő szentségek karára!
Köd van! – kétségtelen, dehát megpróbálni!
Így fogjuk sorsunkat megadóan várni,?
Hogy semmit se teszünk, mert nagyon veszélyes,
És az időjárás túlzottan szeszélyes?
Ha nem tudnák: tél van! Ritka nagy hideggel,
Mit már nehéz bírni testtel és ideggel!
Magunkra vettük, már amit csak találtunk
Emberijesztővé, árnyékunkká váltunk.
Fogyunk, mint a gyertya, halott meg sebesült
Nékünk ez már eddig sok lélekbe került!
Nem rózsás a helyzet máshol se a fronton
Itt-ott át is törtek már egy néhány ponton.
Ha nem jön segítség, szálig odaveszünk
Akár órák alatt – mind halottak leszünk.
Oly’bá tűnik innen, hogy lemondtak rólunk
Hisz semmi válasz rá, ha magunkért szólunk.
Csak az „Kitartani!” hogyan, meddig s mivel?
Meg még azt se tudjuk, lesz-e még majd kivel?
Csakhogy nem jött senki csata derekáig
Eljutott az orosz, ki Bolgyirevkáig!
Összedőlt a hadrend, részekre tagoltak
Néhol század erőt körbe átkaroltak.
Ahol még van ember, kitörnek, nem hagyják
Magukat egykönnyen azért meg nem adják.
Aztán ha túlélte, tovább nyugatabbra
Az élet parancsol, arra megy, nem babra!
Indul a katona parancs nélkül hátra
Ekkora erőtől elgyávul a bátra
Hiszen élni szeret, halni az se akar,
Szennyes a fehér hó, ha sírhantként takar.
Nem baj, hogy a tisztek fegyvert fognak rájuk,
Még csak „Miért?„-re se nyílik ki a szájuk!
Volt már ilyen többször, magyar lőtt magyarra
Most megint visszanéz múltunk egy kanyarra.
Néha hitért csapott össze, vér a vérrel,
Most alantas kapott szétnyitott tenyérrel.
De már megszokhatta, otthon is ez várja,
Nem oda sorolják: tiszta fajú árja!
Hol járható az út, egymásba torlódva
Maradvány egységek más mellé sodródva
Igyekeznek hátra, gyalog menetelve
Rongyos bakancsaik fagyott hóval telve.
Remény nyílt előttük, megmenekülnek
És hadifogságba soha nem kerülnek!
Csoda! Itt nincs olyan. Marad csak a való
A sorból kihulló a hóban megfagyó
Katona árnyékok bevésődő képe
Fog-e erről tudni reménykedő népe?!
Hisz nem adja magát egykönnyen, mint hiszik
És gyávaságáról a hírt széjjelviszik!
Nem! Igenis harcol, ha értelmét látja
Bárhogyan gyalázza rátukmált „barátja”.
Ők csak ígérgetnek: segítenek rajtunk,
Most rajtunk áll sorsuk, ha mi most kitartunk
Felfogva előlük vörösök tengerét
Friss erőkkel törik derékba hengerét.
Megis indult – hírlik – a hétszázas csoport,
S a harcolók mellé gyorsan be is sorolt!
De rögvest cáfolják, csupán órák múlva,
Hogy nem messze jutott, nem hogy azon túlra!
Látni az utakon számos fegyvertelent,
És, hogy nincs fegyverük ez most nem azt jelent
Amit sokan vélnek: eldobálták, gyáván!
Puskavesszőt kéne széttörni a hátán
Az ilyen mihaszna, nyúlszívű parasztnak,
Vagy fára felkötni száradó harasztnak!
Ők parancsra mennek, nem a nyomás elől,
Ezek leváltottak Korotojak felől!
Mit ér az igazság, ha sok féle-fajta.
S bárki kedve szerint lovagolhat rajta?!
Mert bizony a német azt állítja róluk,
„Elhányta fegyverét!” – a golyófogójuk.
„Fejvesztve menekül! Milyen hitványfajta
És az orosz üssön még nagyobbat rajta!”
Bárhogy, igaz nem volt! De szót raktak szóra,
S nem számíthatott már, magyar semmi jóra!
De sanyarú sorsa, kit élte csak tenget
És pokoltűz felett egy szál dróton lenget,
Kajánul azt súgva: „Élj ameddig tudol,
Úgyis enyém leszel, bárhová is futol”!
Ne hidd, nincs már tovább, bármi lehet véled
Holnap, holnapután, ha ezt most túléled!
Mert ez mind nem elég! – mélyebb még a verem:
Scsucsjénél is csak a halálvirág terem!
Ott is megindultak az oroszok rájuk
Nékik is elkészült jeltelen fejfájuk!
Bár tartják magukat, de ki tudja meddig?!
Odaveszett már sok a harcokban eddig.
Ha átvág az „Iván” majd Osztrogozsszk felé,
Hogy vessünk akadályt gyors tankjai elé?
Ha most nem cselekszünk – holnap már nem lehet,
Támadásuk éle, egy más irányt vehet,
Mire nem gondolunk a mai eszünkkel,
Erőt ma kell venni rajtuk a kezünkkel!
Ott vannak Cramerék, pihent, teljes erő
Ne várjanak tovább, rukkoljanak elő
Egy oldalcsapással, odavágni nékik,
Hogy jajkiáltásuk hangozzon az égig!
Gyerünk az istenért, a sír szélén állunk,
Segítsünk egymáson, mert mélyére szállunk!
Együtt, ti is jöttök, néktek se lesz pardon,
Úgy kötünk csónakkal ki a túlsó parton!
Ne hivatkozzatok a dermesztő télre
Rakjátok fiókba ezt az érvet félre.
Igaz, nagy a hideg, s rettentő az ára
Sokan ott maradnak éjszakáról mára.
Nálunk húsz fok körül számít igen nagynak
Az alatt már ritka, igen kemény fagynak.
Itt meg olykor negyven, vagy tán még alatta,
Éjszakánként biztos sokszor meghaladta!
Te még ne aludj el még, nincs itt az ideje!
Nézd a bajtársadnak, lecsuklik a feje.
Rázd fel az életre, ne hagyd, hogy elmenjen
Árva, bús családja miattad, szenvedjen!
Fel az útra, közénk teherkocsik vágnak
Tele sebesültet kik orvosra várnak.
Innen minél messzebb, közel a hazához
Úgy se lehet közük többé a csatákhoz.
Megpróbálnak páran hátul kapaszkodni
Egyetlen esélyként, léthez ragaszkodni.
Csüngnek menet közben, itt-ott egész súllyal
Gémberedett kézzel, fagyott, lila újjal,
Balgán azt remélve, egy pár még fölszállhat,
És már nem is érzik, hogy mennyire fájhat
Az elfagyott végtag. Főleg, hogy egy hangos
Vézna hadnagyocska, magyar fajú rangos,
A puskatusával rájuk üt keményen,
S mint egy cséphadaró úgy sürög serényen
Egy se tud közülük a kocsira jutni,
Pedig egy-kettő még próbál velük futni,
Maradék erejét hasztalan fecsérli
És a feljutást még többször megkísérli.
Szitkozódik ez is, az is öklét rázza
Mindkettő nagy hévvel tovább magyarázza
A saját igazát – egyetlennek vallják,
Pedig a másikat, régesrég nem hallják!
Nagy Isten, itt tartunk! Ugyan mivé lettünk,
Ekkora a bűnünk, ily nagyot vétettünk?
Nincs már ellenségünk, mind megadta magát?
Aztán most jön sorra: a honfi, a barát!
Kit meghagy az orosz, társa lövi agyon?!
A gondolatát is szégyellhetnénk, nagyon!
Lelkünkre rászárad tettünk szennyes foltja,
És mardosó tüzét semmi el nem oltja!
Túlélni, emberként – maradjunk, kik voltunk
Ne legyen gyalázat se éltünk, se holtunk!
Éj fed be bennünket, sötét takaróval
Elrejt önmagába frissen esett hóval.
Haragos szél mordul, valcert lejt fütyülve
Hallgatjuk fázósan szekérroncson ülve.
Harmadik nap virradt ránk, hogy hátra jöttünk
Jó nagydarab határ maradt el mögöttünk.
De még sincs megállás, bárhogy is, de menni,
Pedig oly jó volna kisé megpihenni.
Valahol itt hátul, csak egy napnyi szünet,
Körbeállni egy nagy óriási tüzet!
Érezni melegét, hogy űzi a fagyot,
Enni és aludni végre már egy nagyot!
Rajtunk nyári ruha, vékony köpönyeggel
Fejünk se takarjuk télies föveggel.
Lábon elnyűtt bakancs, ronggyal kibélelve
Pótlásként, lyukaknál papírral szélelve.
Némely „szerencsésen” több minden tekerve
Szánalmas gúnyákra menet közben lelve,
Vagy halottról húzva – élő meneküljön,
Nehogy ez is annak sorsára kerüljön!
Krasznojébe érve felduzzadt a menet,
Azt most széjjelszedik, ki, merre is mehet.
Egyenként kérdezték: ki vagy, honnan jöttél?
Hátra szorítottak, s jöttél. Netán szöktél?!
Új oszlop áll össze, mely tovább menetel
Az Oszkol-folyóhoz. De csak ez mehet el!
A többi itt marad! Fegyvert kap kezébe
És lőállást foglal falu közelébe.
Ott kitart, nem hátrál, megmarad a helyén,
Vagy golyó üt lyukat néki is a fején!
Mint ott a bakának, félig hóval lepve,
Nyakáig takarja a halotti leple.
Elment ki mehetett, maradt kinek mondták,
Őket utóvédként még visszábra vonták.
Hóba feküdt újra – pedig ki nem állta,
S undorral lelkében ellenségét várta.
Kósza hírek jártak, nem tudni pontosat,
Csak úgy kihámozni lehet a fontosat.
A Harmadik-hadtest – mondják – el lett vágva,
Magukra maradtak, mint valami árva.
Úgy megszorították a jobbszárnyát Délről,
Hogy sietni kellett, fentebb vonni szélről!
A Negyedik-hadtestet tőle Délre nyomták,
Oszkinót, Rosszoskit, vasgyűrűbe fogták!
Lehet, hogy Poltava sincs már saját kézen,
Mert tartalék nincs ott, bevetésre készen.
Lent a Hetedik is, biztos hátrébb szorult,
Mert az orosz elől Nyugatabbra vonult.
Igaz, néhol vannak nem támadott részek,
De a vörösök most, bármire is készek,
Csakhogy hátra nyomják a Dontól a frontot,
Ez okoz óránként, elmélyülő gondot!
Ha még sikerül ne egy-két napon belül
Visszafogni őket, aztán azon felül
Le is csapni rájuk, ellentámadással –
Ott vannak Cramerék! – nincs is semmi mással!
Mért áll még egy helyben hadával Tábornok?
Netán az oroszt kell, mind összeszámolnuk?!
Van, ki azt állítja: parancsa van rája,
Ne gyűrődjön értünk össze a ruhája!
Mások meg úgy tudják: meg van az már régtől,
Nem kaphat parancsot, csak Heeresgruppe-B-től!
Várnak, de hát mire? Most kéne még tenni,
Nagy veszedelemnek az elejét venni!
Míg ezen merengünk, új parancs jön: hátra!
Visszavonnak már az Oszkol-vonalára.
A Potudany-folyón átkelt nagy erőkkel,
És támad az orosz sorozatvetőkkel.
Tankok masíroznak a tűzvonal mögött,
Percek nem telnek el a két csapás között!
Lélekpusztítóak a rémséges szörnyek,
Ahogyan maguknak tiszta utat törnek,
Át akadályokon, lehet tárgy, vagy – ember,
Csak túlrohan rajta az acél gőzhenger!
Nincs, mi visszatartsa, sovány az akarat,
Nem tudja megfogni ezt a vasmadarat!
Van itt ugyan köztünk, ki harcolt ellene,
S tudná a módját is mit, hogyan kellene:
Kézigránátokkal felugrani hátra
Meg tudja csinálni! – legfőképp a bátra!
Oszt bedobni őket a tank belsejébe,
Megáll a nagy monstrum ott rögvest, a helyébe!
Örök álom száll rá bent ülők szemére,
Görcs marad akarat, mind a két kezébe.
De mit érünk ezzel? – egy csupán, nem számít,
A többi ennyitől biztosan nem tágít!
Hisz van az orosznak, nem csak egy a készlet,
Ez csupán semmiség, feledhető részlet!
Több napja már annak, hogy betörtek közénk,
S acélhálót fonnak hol itt, hol ott körénk.
Az életért küzd az, ki ilyenbe kerül,
Iszonyatos kívül, reménytelen belül!
Egy-kettő már akad, kiknek ez sikerült,
De legtöbbnek ám, az életébe került!
Fél lábbal, fagyottan, végsőn elcsigázva,
Rongyosan, vakultan, éhesen és fázva,
Ellenséggel küzdve, hogy egy percet élhess,
És ha ismét támad – újra megint félhess!
Hóban fekszel nappal, éjjel is az ágyad,
Csendben elaludni! – ez csupán a vágyad!
Elég volt már Világ! Túl sok ez a jóból,
Gondolatból értünk, nem csupán a szóból.
Meddig kínzol minket, ha halálra szántál,
Mivel érdemeltük, hogy mostohán bántál?
- Velünk idáig is, és most még fokozod,
„Halál-halálával!”- hiszen ezt okozod!
Vagy még hátra volna nékünk is, mit láttunk
Mitől – kik ott voltunk – sóbálvánnyá váltunk!
Prüszköltek a lovak, ahogy közeledtek
Mikor a fák mellől ide irányt vettek,
Ahol épp megálltunk, romos ház falánál,
S tűz után kutatott, ki hordott magánál
Cigaretta mellé a száraz kovánál
Biztosabban gyúló, gyufát – bizony nagy kincs,
Oda a rágyújtás, a meleg is, ha nincs!
Ezzel pepecseltünk gémberedett újjal,
Ez volt végső célunk fokozott hangsúllyal,
Mikor megjelentek: két rém sovány, gebe,
Egy nagyobb, magasabb, meg egy kisebb vele.
A nagyobb lesántult, már csak húzta magát,
De örült, hogy érzi, az emberek szagát!
A kicsin nem látszott az éhségen kívül
Mit láttunk, egy jel se nem adta még hírül,
Azt, amit leginkább az lát, kinek dolga,
Mi meg, úgy hiszem, bár sose láttuk volna!
Mint szerető hitves párjához simulva
Úgy jöttek a lovak, egymáshoz lapulva.
Aztán közel érve, hogy széjjelebb mentek,
S oldaluk már szétvált – Mindenható Szentek! –
A kisebb oldalán, kibukott a bele
Meg a többi belső, odabentről vele!
Egy szilánk tehette, mi oldalba kapta
Ami a húszcentis lyukat rajta szabta.
De csak bőrt hasított, beljebb nem bántotta,
Így – bár csak szenvedett! – sírba nem rántotta.
Okos a ló! – tudom, nem hittem – ennyire,
Úgy tűnt nem ismerem, végül semennyire!
Ember se segíthet egymáson tán jobban,
Még ha két szív együtt, egymásért is dobban
Mint ahogyan ezek – túlélni akarják,
S ezért egymás sebét testükkel takarják!
Ők is csak szenvednek, s kegyelem a halál
Ha annyira akar, hát úgyis megtalál!
Új híreket hallunk, mi biztosból fakadt:
Azt, hogy a Hadsereg már négy részre szakadt!
Meg, hogy az olaszok feladták a harcot,
S Nyugatnak mutatnak ezután már arcot!
Így onnan is támad ránk a vörös erő,
Eddig se volt, nem lesz eztán se pihenő!
Támadott Cramer is – csekély eredménnyel,
Hamar útját állták vaskézzel, keménnyel!
Túlerő karolta körbe Kelet felől,
Így ő is meghátrált az oroszok elől,
Mert, hogy betörtek már Alekszejevkába
A visszaözönlők alsó vonalába.
És itt van a vasút déli-csomópontja,
Tovább nőtt a sereg nem kevésnyi gondja!
Osztrogozsszk még tartja magát – bekerítve,
Bizony, ha elesik – az asztal terítve!
Oda lesz a remény legkisebb szikrája
Tovább nem lesz módunk féket tenni rája,
Már hogy az oroszra, megállna már végre,
Hogy tudnánk valakit hívni segítségre!
Eltűnt éj és nappal, sötét és világos,
Napok hosszúsága, nem is valóságos!
Hisz éjjel is látni a fehérlő hótól,
Mégis messze áll ez a legkisebb jótól.
Megtalál így könnyen az orosz puskája
És a veszedelmet hozza megint rája,
Azokra kik hiszik: alszanak azok is,
S lehajtják fejüket álomra magok is.
Majd csak egy lövés és – minden elsötétül,
Ez az éji-nappal eredménye végül!
A létszámunk duzzad, kevéssel vagy sokkal,
Így megy a kedélyünk, le vagy fel egy fokkal.
Sokan vagyunk hátul, de vannak még elől,
Hol van, aki döntsön az ő sorsuk felől?
Ők is számítanak, vagy le vannak írva?
Akkor had búcsúzzunk, száraz szemmel sírva!
Hisz már reményük sincs, orosz van mögöttük,
Tobzódik a halál kaszája közöttük!
Néha, megálltunkkor, hallunk más egyebet,
Jót, csak néha, ritkán, rosszat azt – eleget.
Sorolja az egyik, gyűlölettel telve,
Beszédhez a szókat alig-alig lelve.
Halkan, majd nem súgja, de égbe kiáltott,
Mit Kamenka után két szemével látott:
Végre nagy hó után, hogy útra találtak,
S a németek közé a sorba beálltak,
Azaz álltak volna, ha azok is hagyják,
És nékik útszélét, legalább azt adják!
De lábukhoz lőttek, volt kit arcul csaptak,
Szövetségesektől jutalmat kaptak!
Visszaparancsolták őket a nagy hóba,
Miközben anyjukat káromolták szóba!
Mi jogon? Nem mondták. Szeretnék túlélni,
Mert a vörösöktől kezdtek ők is félni?!
Igaz, volt rá parancs, hogy: ellent kell állni,
Akár fegyverrel is! – velük szembe szállni,
Vagy akárki mással, ha létünkre törne,
S annál, ahogy vagyunk, jobban meggyötörne!
De, hogy fogjon puskát, magyar a németre
Kihez sorsa köti, most már egy életre?
Hisz, ha ők elbuknak! – mi is vélük megyünk,
Mért kívánják el, hogy nékik rosszat tegyünk?!
Néha visszavágunk, jót állunk szavunkért,
Megtesszük, mit muszáj, néha már magunkért!
Ám csak lassan merjük, nem visszük túlzásba
Nem bízunk magunkba, hogy bízzunk hát másba?
Hová lett a Hadtest, a Hármas – Északon?
Harcolnak még vajon, vagy bujdosnak vakon?
Nem kapni semmi hírt, némán bizakodunk,
De, ha segítség kell! Neki huzakodunk!
Pedig erőnk fogytán, jártányi se sok van,
Nem számít, megyünk, ha mind is belerokkan!
Csakhogy, hová, merre? Ki tudja, hol vagytok?
Kinn a sarki télbe, sorban bele fagytok?
Téli ruha nélkül, egy szál viganóba,
Dermesztő hidegben, beásva a hóba!
Úgy, ahogyan mi is, a támadást várva,
Lassan hűlő testtel, jégkockába zárva.
Úgy elbánik velünk, mint annak a rendje,
Más se marad hátra, mint temető csendje.
Úgy megyünk el innen, ahogy mindig éltünk,
Szabad ég a házunk – bár, többet reméltünk!
Ide hallik ágyúk távoli dörgése,
Belevész sérültek tompa nyöszörgése.
Nem több minden vágyunk, csakhogy ezt túlélni!,
Ne kelljen naponta mindig ettől félni!
Ha mégis sikerül, egyszer haza menni,
Hogy fogjuk majd mindezt, végleg elfeledni?!
Nem lesz-e örökre rémálmunk majd éjjel,
Mikor halottakat látunk szana-széjjel!?
Megfagyott emberek mindenütt a hóban,
Fekszenek – örökre, egy nagy fehér tóban,
Mely szikrázik, vakít, fed mindnyájatokat
S az ég őrzi tovább igaz álmotokat!
Ha mi haza jutunk, egyszer az életben
Nem hiszünk már soha, semmi ígéretben!
Csak rátok hallgatunk – ti, igazak vagytok,
Bennünket cserbe, már soha nem hagytok!
Harcolunk, hol lehet, egykönnyen nem hagyjuk,
Egyszeri életünk senkinek nem adjuk!
Ilinkán még ott van a páncélos sereg,
De mint érett kalászból a mag, úgy pereg
És válik semmivé, tank követve tankot,
Ám így is kivívott azért némi rangot.
Folyosót tart nyitva, nagy veszteség árán,
Megérzi az orosz halottjai kárán!
Keserű dühükkel újra próbálkoznak,
Csak az érik véle, jól meg fogyatkoznak!
Közben jön, ki jöhet, bizony szegényesen
És hideghez képpest nagyon legényesen.
Gyér a fegyverzet is, legfeljebb csak kézi,
Összeszorul szíve annak, aki nézi.
Beesett szempárok, fénytelen szemekkel,
Didergő emberek, reszkető kezekkel,
Nem tudják: hogy tovább, kiút van-e ebből?
Mert, hogy folyik vérünk, számtalan sok sebből!
Csomókba verődve, változó a számuk
Sűrűn toporognak, majd lefagy a lábuk.
Halljuk, hátra vonnak, vissza Buromkáig,
Csak nem maradunk hát itt, olyan sokáig!
Vonatra pakolunk! – ezt mondják a tisztek,
De ebben igazán, magatok se hisztek?!
Hogy, mi – német előtt – most, vonatra szállunk?!
Ha ez így történne, leesne az állunk!
Nem is lett vonatunk, ha örültünk – korán,
Elmenni úgy lehet: apostolok lován!
Újra hát a hónak, kígyózik a menet,
Aki élni akar, ugyan mi mást tehet?
Semmi hír, sehonnan! Magunkra maradtunk,
Nem tudni hol a front, tőle elhaladtunk?
Vagy utolér újra? Nem lesz menekvésünk,
Bármily gyorsan megyünk, akkor is elkésünk?!
Csak rójuk az utat, Nyugatnak haladva
Éledő reményünk olykor fel-feladva,
Hisz repülő támad, alacsonyan húzva,
Vagy partizán csap ránk, reményünket zúzva.
Számtalan sebesült kocsik derekába
Vánszorgunk együtt így, Oszkol irányába.
„Es muss aushalten! – csak most ki kell tartani!
Magunkban ezerszer ezt így elhajtani!
És újra csak százszor, míg célhoz nem érünk,
Oda, hol fogadnak, majd ha, haza térünk!
Igaz a Führerük azt nem így értette,
Mikor nem oly régen ezt parancsba tette,
Hanem úgy, a Donnál, s tapodtat se hátra!
A véget ott helyben, sok ezrünknek szánta.
Nos, mi majd betartjuk:”So, ja voll, mein Führer!”,
Mert az akaratunk, mást nem igen tűr el!
Elég az ígéret, unott már a semmi!
Nem volna ideje, valamit is tenni?!
Legalább csak annyit, hogy fegyvert adjatok,
Mi is kellünk még, hogy ti se szaladjatok!
Novi-Oszkol város mit végre elértünk,
S egy romos kis házba pihenőre tértünk.
Nem hagyták sokáig, tovább ösztökéltek
Az orosz tankok már a sarkunkba értek.
Az Oszkol-völgyébe rohammal betörtek,
És mi útjukba állt, azt félre söpörtek!
Szórványos helyeken van csak ellenállás,
Rövidre sikerül itt is, ez a szállás.
Bizony nem tréfáltak, jobb lesz készülődni,
Minden más csak hívság, ezzel kell törődni.
Kurtányi az erő, mi harcolni képes,
Hisz az egész létszám se valami népes.
Összekuszálódott, sok féle seregtest,
Töredék és egész, hol, melyik? Nem úgy fest,
Hogy gyorsan kiderül, ki, hová és kikkel
Megy-e más csapattal, vagy az övéikkel
Marad, még vesztére – ha már igazolták,
Miért éppen oda, azokhoz sorolták?!
Vannak leváltottak, úton napok óta,
A legtöbbjük puskás. Akad egy pilóta
Ki alól a gépet kilőtték két napja,
Így akár a többi, csak ugyanazt kapja:
Harcolni és vissza, újra harc, míg bírod,
Akkor aztán egyik hódomb lesz a sírod!
Vagy ha szerencséd van, több is lehet hátra,
Főleg ha rátalálsz még igaz barátra,
Akik segítenek, kik melletted állnak
És ha kell, bárkivel érted szembeszállnak!
Mert nem halt ki azért egészen, a barát,
És itt a pokolban is, állta a szavát,
Amit akkor adott mikor a Nap sütött,
És addig tartotta, míg az óra ütött,
Vagy neki, vagy neked – ezt még nem tudhatta,
Nem félt, vagy ha igen, soha nem mutatta!
Mi legyen, hogy tovább, merre megmaradtak,
Menjünk azokkal, kik sorja közt haladtak?
Így értek el eddig, futva, hogyha kellett,
Mert a semmiből csak, íly „dicsőség” tellett!
Németek is vannak egy sorson mi vélünk,
Valóságos csoda, cimborák, hogy élünk!
Üldözöttek lettünk, dúvadak a télben,
S ott leng elmúlásunk a kavargó szélben.
Meddig van kimérve szenvedésünk hossza?
Míg eszünket kínunk teljesen megfossza
Minden józanságtól, s őrültekké válunk
És halálunk után új gonoszt szolgálunk!
Úgy járunk, mint minap az a légnyomásos,
Kinél a parancsszó sem volt már hatásos?
Elindult a hónak, semmit nem kerülve,
- Teste lázas tüze arcára hevülve –
Rohamot vezényelt, szellemek hadának,
Lövéssel tett hitet mindegyik szavának.
Aztán, hosszú csend lett. Utána futottak,
De a kezdő helytől nem messze jutottak.
Ráleltek – azt mondják – egy hóbucka mögött
Golyó fúrta lyukkal a két szeme között.
Lehet, pillanatra eszét visszanyerte,
Hogy halála módját választani merte.
Egy-két tiszt is akad, főleg tartalékos
A ruha rajtuk is elég fogyatékos.
De még parancsolnak! Talán, jó is teszik,
Hogy az irányítást a kezükbe veszik,
Mert legalább vannak, kik egyfelé néznek
És mi fontos lehet, a szerint intéznek!
Sztarij-Oszkol után, fel Kurszk felé térünk,
Kitartson szerencsénk, hogy oda is érünk!
Hátul azok lesznek, kiknek van puskája,
Mert mint utóvédnek, szüksége lesz rája.
Főként kézifegyver mivel védekeznek,
Órákat nyerhetünk, ha jól igyekeznek.
Szervezetten kemény ellenfelek vagyunk,
Az első csapástól nemhogy összerogyunk,
De még támadunk is! – csöppnyi eredménnyel
Percnyi hitet adó, elmúló reménnyel.
Élnek a vasiak! – hírt kaptunk felőlük,
Nem tűntek el némán, vannak még belőlük,
Bár szorítják őket, szemhunyásuk alig,
De csak lassan jönnek, hófaltól-hófalig.
Élni kell emberek! – míg a szívünk dobban,
Sírszélén táncolva – ha nem lehet jobban!?
Mert csupán tévedés, mibe belehalunk,
Ez akkor is lehet – bárhogy nem akarunk!
Isten ti véletek, kik végleg maradtok
Vélünk egy úton már többé nem haladtok.
Cimborák, bajtársak, ismeretlen ezrek,
Sorsukat vonszolók rátok emlékeznek.
Visszanézünk innen, szemeteket látjuk,
Kiken foltos volt már agyon nyűtt kabátjuk.
Kifosztottak minket, titeket eladtak,
S néma hallgatás közt üstökön ragadtak.
Úgy vetettek oda, merő „jó szándékkal”,
Mint a gyerek bánik az elunt játékkal!
Ti túl vagytok rajta, már csak mi hordozzuk
Sivár létünket, és percekkel toldozzuk.
Ki tudja, még meddig vagyunk hivatottak,
S mikor kell megállni! - Donhoz kijutottak.
Lábainkat csupán, csak az ösztön viszi
És a naiv lélek: túléli, azt hiszi!
Hátha igaza lesz! Ugyan mit veszítünk
Ha a díszmenetben – fél karral feszítünk?
Az is jobb, mint arccal, félig eltemetve
Egy lövészárokban végleg elfeledve:
Golyót kapott szegény, a szíve tájára,
S oda fagyott vére elhúzott szájára.
Nem sokat szenvedett, gyorsan befejezte,
Hogy itt hagy bennünket, nem igen jelezte.
Percek alatt, rögtön, egy világot váltott,
E földinél talán, még szebbet is látott!
Szeme nyitva maradt, lehet látni vélte
Azt ki mindörökre halálra ítélte!
És a lelke elszállt, kisurrant a testből,
Mint Hold marad kívül felhővel vont estből!
Amerre most járunk, láttuk azt már nyárba,
Csakhogy visszafelé, fordított irányba!
Akkor még dicsőség övezte a tettünk,
Most meg – te nagy Isten! – nézz ránk, mivé lettünk!
Nincs nyugodt pillanat, ágyú dörög körbe,
De már nem ugrunk be a lövészgödörbe.
Hiszen már megszoktuk, azt, hogy vele élünk,
Távoli hangjától már cseppet se félünk.
Csak akkor húzódunk biztos fedezékbe,
Ha Sztalin-gyertyákat lőnek fel az égre,
Mert azok csillagként ragyognak fölöttünk,
Aztán csak gránátok csapnak be közöttünk,
Hiszen felfedeznek, hiába van éjjel,
Mi meg alig győzünk, elszaladni, széjjel.
Dombnak fel, völgynek le – járjuk napok óta,
Borzasztón fárasztó visszatérő nóta.
Dombon túl is domb van – előre tudható,
Nem hegyforma, csupán iramnyi kaptató,
Mégis, igen nehéz járóerő híján -
Mert új lyukat üthetsz a nadrágod szíján,
Hogy összébb tudd fogni, legalább derékba,
És a szél ne fújjon minden hasítékba!
Hisz melegünk ennyi! Alig egy kabáttal
Osztozni se tudnánk bármily jó baráttal.
Menjünk, úgy nem fázni annyira a téltől,
Meg oszt lemaradtunk jócskán már az éltől,
Mi messze elhaladt, kígyó rajzolattal
Tekeregve gyalog, csak ritkán fogattal.
Nyom marad utánunk a hóba rajzolva,
Fehérbe, fehérrel – inkább csak majszolva,
Alig elütően, kiríva a tájból
Mint suttogás hallik, félig nyitott szájból.
Bántja már a szemünk, pislogunk a hóra,
Hogy meg ne vakuljunk holnap virradóra.
Erőnk mérten megyünk, lassan araszolva,
Hitünket, mi maradt magunk előtt tolva.
Kiáltás hangzik fel:”Partizán, a dombon!”,
És már nem töprengünk, más jellegű gondon!
„HASRA!” – a fő jelszó, nehogy eltaláljon,
S legszerényebb álmunk lila köddé váljon.
Úgy lő, mint a veszett, egyre közelebbről,
Legcsúnyább álmunkban, álmodtunk már szebbről!
Hótalpon siklanak, tűzrózsa kezükben,
Megbocsátás látszik csillogó szemükben…
Melegség áraszt el, itt a tüzes nyárban,
Fogatom elakadt a szikkadó sárban.
Ütöm a lovakat, de azok csak állnak,
Tán szíjostor helyett egy jó szóra várnak!
Hogy most elmondhassák: húztuk, eddig bírtuk,
És az egész utat némán, végig sírtuk.
De most már elég volt! Egy csepp könnyünk sincsen,
Nézd! Átcsúszik lábunk kitágult bilincsen!
Szabadokká váltunk, Isten országában,
Már csak benne bízunk, kegyes jóságában!
Nem parancsol ember, magunk ura lettünk,
Bárki ítél is el, azért amit tettünk!
Nem húzunk szekeret, nem lesz többé ostor!
A rosszakra is vár egy csendes kolostor.
Elmegyünk, itt hagyunk, te kárhozott világ,
Nyíl tán a sírunkon egy szál árva virág?
Elhervad majd az is, és tél lesz a nyárból
Hideg, rögös sírhant a megfagyott sárból!
Maradj, hogyha akarsz, nem kell velünk jönni,
Azt se vesszük zokon, ha nem fogsz köszönni!
Ember vagy, nem állat, nem érted a nyelvünk,
Ezért bukott rajtad el minden szép tervünk!
Elszakad a hámjuk, itt hagynak magamra!
„Várjatok meg, megyek!” – egy igaz szavamra!
Ha már egy a sorsunk, veszni se hagyjatok
Hűtlen ne legyetek, vélem haladjatok!
Csaba királyfihoz! – csupán ennyit kérek -
S bármit kérhettek már, mindent megígérek!
És én be is tartom, pecsét rá a szavam,
Biztosíték gyanánt itt vagyok, én magam.
Azt tehettek vélem, amit jónak láttok,
Az legyen a sorsom, amit nékem szántok!
Szorítsatok helyet, aztán minden mehet,
Hisz értem az ÉLET – már semmit se tehet!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
