Egy szobor halála
Dátum: 2009. július 13. 17:26Műfaj: PrózaCimkék: ötpercesek |  |
,,Amikor a tömegbe mész, mindig rejtsd el az igazi arcod egy képzeletbeli állarc mögé. Légy távolságtartó, s ne engedd, hogy való lényedet igazán megismerje a tömeg. Ha más vagy megutálnak. Ne merj másnak látszani, légy a tömeg, mert hisz nekik arcuk sincsen.”
A szobrászmester egy halk klasszikus zene dallamára végezte mindennapi munkáját. Számára különös feladat volt ez, melyen közel egy hónapja dolgozott. Meglepetésnek szánta kedvesének, hogy szobor formájában megörökíti az imádott nőt, szeretete jeléül. A nőt, akinek már évek óta a szeretője volt.
Az alkotás másfél hónap után készült el, mikor is egy vasárnap délután megpillantotta kedvesét egy öreg kávéház falai előtt, egy fiatal férfi karjainak ölelésében.
Hát ezt tette velem? – kérdezte önmagától. Már nem csak a férjéhez hűtlen? Már engem is megcsal? – miközben ezek a gondolatok támadták meg szívét egyre dühösebbé vált. Összetört ez az asszony. Pedig egykor ő jött hozzám a gyöngeségével, a tanácstalanságával. Egy törött lábú őz volt, aki sehogyan sem tudta megértetni magát az emberekkel. S mit tanácsoltam neki egykor?
,,Amikor a tömegbe mész, mindig rejtsd el az igazi arcod egy képzeletbeli állarc mögé. Légy távolságtartó, s ne engedd, hogy való lényedet igazán megismerje a tömeg. Ha más vagy megutálnak. Ne merj másnak látszani, légy a tömeg, mert hisz nekik arcuk sincsen.”
Ő azt felelte, hogy lehet, hogy így van, de… ,,A szeretet az egyetlen igaz hatalom” – érvelte. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy a gyengeséget, törékenységet kihasználják. Aztán rá fél évre megváltozott. Olyanná vált, amilyenné formáltam a gondolataim által. S most itt áll előttem lemeztelenítve a kezeim által megformálva. Egy szobor. Megváltozott. Bár ne tettem volna. S ne kellett volna ma megpillantanom annak a másiknak a karjai közt. – miközben elmélkedett kezei egyre durvábban szedték szét a szobor testét. A komolyzene hangszerei erőteljesebb ütemekre váltott s eközben egyre dühösebben végezte a romboló munkáját.
Lehet, hogy megőrültem? – gondolta. Hát aztán? Mi van akkor? Az őrültekre nem vonatkozik semmilyen szabály. Mint ahogy a szerelemben és a hűségben sincs. Véget kell vetnem az életemnek. Nem bírom tovább ezt a gyötrelmet. Minden nő csalfa! Hitvány! S még ez is, akinek pedig a keze milyen puhán ölelt. A hangja lágy dallam volt füleimnek. Forró ölelése perzselt, mint a tűz. S a haja a rét virágjainak illatához volt hasonlítható. Nincs többé! Ezt tette velem. Egy dühödt vad lettem. Megfogta a szobrot és letörte két kezét.
Ha engem nem, hát mást se öleljen többé – gondolta. Egy éles szerszámmal feldarabolta alkotása testét, a nőt, akit egykor szeretett. A szobor elkezdett könnyezni. A festék fáradtan folyt le megkövült testén. Egyre durvábban rombolta művét, amibe belegyúrta egykor összes szeretetét, adni akarását.
Még utoljára ivott egy pohárka vörös bort, s nem gondolt többé a nőre. Magába fojtotta bánatát, miközben a szobor maradványait a kiömlő bor vörös cseppjei vérpirosra színezték.
Békéscsaba, 2009. 07. 06. 17:15
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
