Emberi értékek az irodalomban, fórumokon
Dátum: 2009. október 09. 18:13Műfaj: EgyébCimkék: egypercesek |  |
Alapvető emberi értékekkel az átlagemberek rendelkeznek. A művész ettől több, neki átlagon felüli értékekkel kell bírnia a beleérző képesség mellett. Az igazságosságról, a jóságról, a szeretetről írtam pár mondatot és természetesen magamról.
Legalapvetőbb emberi érték az igazságosság. A művész feladata Móricz óta irodalomban már több, mint a valóság ábrázolása, s az abból kivezető útra való rámutatás: az igazság leírása művészien megfogalmazva a feladatuk, vagyis a művészek jó tényfeltárók, újságírók is. Nemcsak szembesítenek, hanem elemzik is a történteket, megmagyarázzák az okokat. Másik emberi tulajdonság a jóság. Csodálom ma is Kosztolányi Dezső szemeit. Számomra Ő a nagybetűs költő, aki kívül-belül harmonikus. A művésznek jó embernek kell lennie, mert a jóság felette áll a gonoszságnak, nem tanít rosszat, mindenkit megért, senkit sem ítél el, legfeljebb kritizál fejlett igazságérzetével. A szeretetről nem is kell beszélni. Azt mondta nekem egyszer egy orvos: - Meg kell tanulnia gyűlölni. Nagyon meglepődtem. Nekem gyűlölni? Hiszen nincsen hozzá szívem, bár érthetetlenül nézem a gonosz embereket, már a régi szánalom nincs bennem, mivel sajnáltam őket azért, mert soha nem tudhatják meg, milyen szeretetben élni, annak örülnek, amikor valakinek árthatnak. Nem ilyenek a művészek, ők a szeretetet képviselik. Az igazi művész soha nem fog tanítani olyat, ami gyűlölet érzetéhez vezet. Olvasom a hozzászólásokat, melyeket én is kaptam olykor, támadókat is. Amikor az állítólagos művészek elolvassák más verseit, írásait, s mivel magukból, saját benső világukból indulnak ki, ezek különféle érzéseket keltenek bennük, érzelmi kifakadásra hajlamosak. Megsértik a másik alkotó embert, s ez elvezet oda, hogy a jó ember egyszer csak nem ír többet, nem énekel, nem zenél, leteszi a lantot, s a világ óriási veszteséget könyvelhet el, hiszen a harmónia, a tisztaság, a jóság, a szeretet, amit elveszít minden esetben. Azt szoktam mondani, amikor olyan írásokat olvasok, melyek nem rímelnek, sántítanak soraik: jó, hogy kifejezi magát írásban, s még mindig jobb, ha verssel bíbelődik egy fiatal, mintha kinn üvöltözne káromkodva az utcán. Csakhogy mi a baj ezekkel a fiatal költő csemetékkel? Túl nagy az önbizalmuk. Beleestek abba a csapdába, mely fogsága sokáig tart, hogy nem veszik észre a hibákat, nem is küzdenek írásaik jobbítására, hanem kürtölik mindenkinek szavaikat, hiszen nem versek, novellák írásaik, csupán véleményük kifejezése valamilyen őket érdeklő témáról. Emlékszem arra, amikor éjjel-nappal írtam, minél szebbeket, annál tehetségtelenebbnek gondoltam magam. Úgy éreztem, semmi sem vagyok, nagyon sokat kell tanulnom még, hogy olyan verseket írjak, mint Wass Albert, vagy Reményik, hogy olyan szavakat használhassak, mint Victor Hugo és fordítói, akik saját fennkölt költői hivatásukkal fordították le a nemes szavakat. Ó, mennyire tudnak ujjongani a sorok, mennyire élvezetes olvasni, ilyenkor ünnepivé válik az egész világ! Ezért nem értem azokat, akik művésznek vallják magukat, s a másikat kioktatják, letámadják, esetleg irogatnak, s a tehetségesek kedvét elveszik hozzászólásukkal. Alapvető emberi értékek nélkül hogyan is lehetne alkotó munkát végezni? Szomorú, de így is születnek nagyon szép versek, novellák, szonettkoszorúk érzelem nélkül. Az írója nem szenvedett meg vele, csak amolyan feszültség levezetőnek használja az írást, mégis csodálatos. Elgondolkoztam azon: vajon mennyi érzelem nélkül író lehet? Ők a sikeresek? Miért nem tud az ember alkotni, amikor gondolatai szárnyalását megbénítja a mindennapi létfenntartás anyagi káosza? Miért tudott Tóth Árpád pénz nélkül is verset írni? Igen, ők igazi nagyságok voltak, semmilyen körülmény nem gátolta őket alkotói szabadságukban. Ők a született művészek, akik egész életükben talán pénzszűkében éltek. Nem is ismerték régen el őket, csak haláluk után. Én múltam nagy részét felperzseltem, több ezer írásom enyészet martaléka lett. Nem tudom a jövőnek megmutatni életem, melyről írásaim szóltak. Mindenki beleírja magát verseibe, regényeibe? Ma ez sem divat, benne vannak a szavai, a többit a gondolat szabadsága pótolja, erre vevők az emberek. Nem kíváncsiak csak a botrányos életűekre, arra, ami másoknak szomorúságot és kiábrándulást okoz. Egyszer egy költőnő lerohant hozzászólásával, amikor olyan verset írtam, melyben szerettem volna elrepülni a világból. Van a földön is csoda –írta -, csak észre kell venni. Neki a csodát a gyereke szeme jelenti. Nagyon fájt a véleménye, hogy ezt váltottam ki írásommal, s feleltem is: nekem is csoda volt harminc évvel ezelőtt a gyerekeim szeme, de azóta megváltozott számomra a világ. Máskor tehetséges, de nagyon beteg, rákos ember csodálatos írását kritizálták, melyben én gyönyörködtem, s nem is mertem hozzászólni, nehogy valamit rosszul írjak, hiszen a beteg emberek hamarabb megbántódnak, mint az egészségesek, nem mindegy, milyen szavakat használunk. Azóta a tehetség nem ír, megbántódott. Nem szeretem a szimbólumokat, azt, ha nem világosan fogalmaz valaki, írása csak kisebb általa képviselt csoportnak szól. Ők értik egymást, gratulálnak, díjakat adnak át az ilyen költőnek, akinek szeme sötét, sötétségről ír, s írásaiban az asszonyokat Krisztus feszülete szerint saját karjára feszíti. Becsüljük meg a jó embereket, mert ők értenek minket, de mi nem érhetünk fel hozzájuk, csak azok, akik egy szívvel-lélekkel gondolkoznak, s élnek velük! péntek, 2009. október 9. vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
