Emlék
Dátum: 2010. január 19. 16:25Műfaj: PrózaCimkék: emlék |  |
-Tudod, az amit akkor éreztünk szerintem nem volt több gyermeki szeretetről, amiről azt hittük, hogy az a nagy szerelem.- mondta a lány a fiúnak aki mellette ült a padon. -Azt hiszed, hogy csak annyi volt?
-Tudod, az amit akkor éreztünk szerintem nem volt több gyermeki szeretetről, amiről azt hittük, hogy az a nagy szerelem.- mondta a lány a fiúnak aki mellette ült a padon.
-Azt hiszed, hogy csak annyi volt?
-Igen azt hiszem, hiszen én akkor voltam, 14 éves, ő meg 16.-mondta a lány mosolyogva.
A délutáni nap a fák ágai között sejtelmesen szűrődött le a kis padra, és a két fiatalra, akik halkan beszélgettek, mintha nem akarnák megzavarni a délutáni csendet.
-De nem is gondoltál rá?
-Nagyon sokat gondoltam rá, miután hazamentük nagymamáktól. Nem tudtam elfelejteni azt, amikor egy délután, hiába mondta nagyapa, hogy nem induljunk el a szőlőhegyre, mert esni fog, mi mégis útra keltünk. Természetesen jól el is áztunk. Villámlott, dörgött, és mi, mint a megrémült vadak kerestünk valami menedéket, futottunk ahogy csak bírtunk. Tudtam, hogy valahol van egy kis csőszkunyhó, oda rohantunk, közben a ruhánk a csurom vizes lett. Nagyon féltem, két gyerek, kint az erdőben, viharban, s közben az járt az eszembe, hogy mit fognak szólni nagyiék, ,meg biztos aggódnak most. Próbáltam tartani magam, de nagyon el kezdtem sírni, nem volt elég, hogy zuhogott, én a könnyeimtől sem láttam, de végre csak megtaláltuk a kunyhót. Bebújtunk, szorosan összeölelkeztünk, és nem volt semmi baj. Éreztem, hogy ő is remeg, de nyugtatgatni próbált, hogy nem lesz semmi baj, nemsokára eláll az eső és indulunk haza. Szinte a testemben éreztem, hogy dobog a szíve…-mondta mosolyogva.
-Írtál neki levelet?- kérdezte a fiú, közben rágyújtott egy cigarettára.
-Írtam, és ő mindig válaszolt. Tudod m volt a legrosszabb?
-Mi?
-Az, hogy nagyon hiányzott, és mikor írta, hogy ő is ezt érzi, nagyon szomorú lettem, mert messze volt még a nyári szünet.
-De csak kibírtad?
-Persze, hogy kibírtam, de rossz volt úgy várni valakit, hogy közben tudod, hogy soha nem lehet a tiéd.
-El tudom képzelni, milyen rossz lehetett, elvégre az unokatestvéred.
-Dehogy tudod elképzelni!- mondta a lány mosolyogva, közben szőke haját hátrasimította, és a fiúnak feltűnt, milyen szép szeme van a lánynak, ahogy egy vékony napsugár megcsillant a lány kék szemében. – Pontosan ez volt a baj, hogy a rokonom.
- De megmondtad neki, hogy te mit érzel?
-Soha nem mondtam meg, de tudtam, hogy tudja, és ő is hasonlóan érez, mint én! De hát gyerekek voltunk, és tudtuk, hogy akármit is érzünk, az nem jó, mert nem szabad ezt érezni egymás iránt.
-Szerettél vele lenni?
- Ugye ezt a kérdést te sem gondoltad komolyan?- kérdezte a lány mosolyogva.
- Nem! –nevetett a fiú.
- Persze, hogy szerettem vele lenni. Szerettem ahogy hozzám ér, megfogja a kezem, mikor segített felmászni a fára, mikor megfogott nehogy leessek a szalmaboglya tetejéről, amire amúgy fel sem mászhattunk volna, de hát akkor nem láttunk volna a kombájnokat.
-Sokat voltál vele?
-Szinte minden nap együtt voltunk, mindig csináltunk valamit. Jót meg rosszat is. –mondja, s közben felnevet- Egyszer véletlenül meglőttük légpuskával a traktort is, és a golyó lepattant az üvegről, és eltalálta az arcom. Akkor azt mondta, még jó hogy már nem erős a puskába a rugó, mert akkor bevitte volna az ablakot.
-Így meg téged talált el.
-Azt mondtam, hogy megcsapott egy gally! –válaszolt a lány. És akkor volt az amikor megpusziltam az arcát, mert sikerült eltalálnom egy konzervdobozt. Nagyon elpirult, aztán alig mert rám nézni. Annyira aranyos volt. De hát minden elmúlt.
-El! És mi felnőttünk!
- Felnőttünk, szinte láthatatlanul, néha olyan az egész mintha csak a múlt nyáron történt volna, pedig már tíz éve volt…-alig látható könnycseppek gurultak le a lány arcán.- De ennek muszáj volt így történni?
-Nem volt muszáj, de mi már nem tudunk mit tenni! Gyere induljunk, már mindenki otthon van.
-Jó induljunk! De várj itt meg! –mondta a lány, felállt és elindult lassan, majd leguggolt és félretolt egy koszorút, kezével ásott egy kis gödröt a friss földbe, és egy kis bársonyzacskót rakott bele, majd betemette és visszahúzta rá a koszorút. – Visszahoztam neked- suttogta a lány- de vigyázz rá, látod, mondtam, hogy megőrzöm neked, én elraktam a magamét. Jó? Most mennem kell, de sokat fogok gondolni rád! Szia! – felállt és elindult vissza a padhoz, ahol a fiú ült, napszemüvegben, de a lány látta, hogy a napszemüveg alól fényes könnycsepp gördül le a fiú arcán, miközben szívja a cigarettát.
-Mehetünk?- kérdezte a fiú, és átölelte a lányt.
-Most már mehetünk! – mondta és egy furcsa mosolyt erőltetett az arcára.
Lassan mentek a fák alatt, s közben a délutáni nap sugarai, mint kis fényes dárdák szúrták át a zöld lombokat. Délután volt. Könnyű nyári szél támadt, és koszorúkra kötött szalagok táncolni kezdtek a napfényben és furcsa zizegő hangot hallattak. A lány távolról menetközben visszanézett, mert a hang elérte a fülét, és visszaintegetett a szalagoknak.
Egyre távolabbra járt már a két fiatal, a szél kissé felerősödött és susogva megrázta a fák lombjait.
2010-01-19.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Tóth László (#17374) | 2010. január 27. 20:33 |
Köszönöm, hogy olvastad Kedved Angel! | |
Válasz Angel hozzászólására (#17371). |
|
2. Angel (#17371) | 2010. január 27. 20:12 |
Nagyon tetszett a történet.Szép , romantikus és szomorú.Angel | |
| |
3. Tóth László (#17305) | 2010. január 26. 18:23 |
Kedves Szilánk! Köszönöm a hozzászólást! Megtiszteltél vele! | |
Válasz szilánk hozzászólására (#17297). |
|
