Fáklyás emberek

Szerző: JuhiDátum: 2008. április 07. 21:54

Műfaj: PrózaCimkék: egyperces

A téma talán mindenkihez közel áll, aki ezen a honlapon publikál. Remélem nem lett túl elvont, és meglehet érteni benne a mondanivalót. Fáklyás emberek véleményem szerint igenis léteznek, és úgy hiszem, hogy mindenütt, láthatatlanul körülveszik ezt a világot.

Tegnap este, mikor az esti mese végéhez értem, a kicsi fiam kérlelni
kezdett:
- Apu! Apu, ne menj még, mesélj egy kicsit a fáklyás
emberekről! Na! Igaz az, hogy a fáklyás emberek világítják be a világot,
és ha ők nem lennének, akkor vaksötét lenne minden, és mozdulatlan,
és nem tudnánk elmenni még a kert végébe se?
- Igen, kisfiam, ez így van. – válaszoltam, bár már menni szerettem volna… Az igazság az, hogy már nagyon fáradt voltam az egész napos munkától, majd leesett a karom.
- És apu, apu, igaz az is, hogy néha már alig tudják tartani a
fáklyát, és szinte leesik a kezük, és nekik mégis tartaniuk kell?
- Igen, igaz ez is. A fáklya néha nagyon nehéz tud lenni, nehéz a testnek, nehéz a léleknek…
- És az is igaz, hogy a Fáklyás emberek egyedül élnek, és
nincsenek gyerekeik? Igaz, hogy magányosak szegények?
- Igen, kicsi Lackó, többnyire igaz, de kárpótolja őket, hogy vihetik a
fáklyát. A tűz közvetlen fényénél ők többet látnak, mint mi, akik csak
élvezzük a fényt, az ő szemük előtt feltárul valami olyan földöntúli világ, melyről mi még csak nem is álmodunk. Ők ezt megtiszteltetésként élik meg, ez a hivatásuk, bár inkább ezt elhivatottságnak nevezik.
- És apu, hányan vannak ők? És ismersz ilyen fáklyás embert
te is, Apu?
- Óh, hát igen kevesen vannak, és a többségüket nem is
ismeri senki, hiszen olyan helyeket is bevilágítanak ők, ahol nem is él
ember. Én is csak nagyon keveset ismerek, de most már aztán vége a
mesemondásnak, - váltottam hangot - mars aludni! – amikor ezt mondtam, felvettem a szokásos apás-szigorú nézésemet, mely általában oly nagy hatásfokkal beválik.

Okosan rám nézett, elmosolyodott, kedvesen adott egy jóéjt puszit,
kis karjai melegen értek a nyakamhoz, míg szeretetteljesen átölelt. Óh
milyen boldog voltam! Micsoda remek kis kölyök! Haha!!! Az apja fia –
gondoltam büszkén – Okosabb, szebb, frappánsabb kisfiút elképzelni
sem lehet!