Fridi vs. Domi
Dátum: 2008. március 27. 12:23Műfaj: PrózaCimkék: elmélkedés, világ, élet, média |  |
Rosszindulatú nevetőgörcs fogott el, mikor két tanult kollégám is remek újságírónak titulálta Friderikusz Sándort. Kettejük jobb belátásra bírása a szándék, illetve az a nem titkolt cél, hogy górcső alá vegyem az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb formátumú televíziós személyiségének produktumát
Fridi vs. Domi
Rosszindulatú nevetőgörcs fogott el, mikor két (volt) kollégám is remek újságírónak titulálta Friderikusz Sándort. Kettejük jobb belátásra bírása a szándék, illetve az a nem titkolt cél, hogy górcső alá vegyem az elmúlt másfél évtized egyik legnagyobb formátumú televíziós személyiségének produktumát.
Ha a középszerű zsurnaliszta fogalmát kéne definiálnom, valószínűleg eképp szólanék: olyan, szociálisan érzékeny kommunikációs szakember, aki megtalálja a legégetőbb társadalmi, emberi problémákat, témákat; ezeket képes a tömeg számára érthető nyelven közölni; tisztában van a hírérték fogalmával, jogi összefüggéseivel; és nem utolsó sorban pozitív - de legalább semleges – a megítélése. Ha valaki ezen kritériumoknak eleget tesz, akkor középszerű. Akkor még mindig hiányzik belőle az a genetikai plusz, az a meg nem tanulható sokadik érzék, amivel igazán egyéni újságíróvá nőheti ki magát az ember fia. Ne adj isten lánya, bár ők általában a genetikai mínusz. ( Elnézést Hölgyek )
Mindezek fényében nézzük Friderikusz Sándort. A múlt szürke ködébe vesző, legendává magasztosult pályakezdéséről nem szólnék, mert arra már ő is többféleképp emlékezett vissza. Mindenki tudja, vagy csak tudni véli Sándorunk Magyar Rádiós indíttatását, vidéki sokadrendű rovatait bizonyos lapokban, és szintén vidéki szórakoztató hakniturnéit. ( Havas Henrik szerint lopott ötletekből.) Azt senki nem vitatja, hogy Friderikusz, bár Mester Ákos tanítványának vallja magát, a legendás 168 Órához vajmi kevés köze volt. Lehet persze tanulni abból is ha valaki egy olyan műhelyben ücsörög, ahol Mester, Havas, Forró, Gyárfás nagyságú alakok dolgoznak, de nincs az az értelmező szótár, ami ezt közös munkának nevezné.
Aztán ez a serádiós gyerek, néhány tucatnyi millából, a Kontrax hátátn felmászott egész odáig, hogy fogalommá tette a „kéthetente csütörtök estét”. Akkor kiderült végre, hogy van valami amihez ez az ember remekül ért. Habkönnyű szórakoztatás két órában, nem mellesleg csak a nevével milliókat leültetni a TV elé. És persze úgy lopni, hogy azt senki ne tudja rajta kívül. A korai Fridrikusz-Showk ugyanis nagyjából annyira voltak magyar termékek, mint amennyire az Audi TT az. Viszont ezt nem kellett tudnia senkinek, az egyszeri embernek csak hátra kellett dőlnie a fotelben, és élveznie amit Fridi elé tár. És tudtuk az átverést már akkor is, ám a kor színvonalán amikor még nem dúlt élet-halál harc a TVk között, nem lázadtunk, hanem mélyre ejtettük az állunk, és kezünk automatikusan fonta a showman egyre kopaszabb homlokára a dicskoszorút.
Így ment ez egy ideig, és Friderikusz szép-lassan felért a szórakoztatás magyar Kékes-tetejére. És itt jöttek a buktatók. Friderikusz csapdába sétált, amiben mind a napig vergődik. Az ő legnagyobb tragédiája, ami a sikere is egyben, az a saját személye. Fel –és kiépítette a remekül működő Friderikusz-projektet, elrejtette az álprofizmus cilinderébe, és időnként a saját tapsifülénél fogva előrántja magát a kalapból. A trükk eleinte mindig sikerült, aztán voltak idők, mikor homokszem csúszott a winchesterbe. Ő lett a televíziózás önjelölt guruja, akinek véleménye nélkül a problémák nem hogy nem oldódtak meg; meg sem születtek! De ne szaladjunk ennyire előre.
Sanyika még csak álmodja magának a Cindy Crawford interjút, amikor könyvet ír „ Isten óvd a királynőt” címmel. Ekkor kellett volna őt, (a börtön fenyegető ígérete mellett) eltiltani minden formától ami emberi gondolatok írásos rögzítésére alkalmas. A könyv túl azon, hogy tele van hibákkal, arról is árulkodik, hogy a sziporkázó sómester, igazából egy olyan sótlan figura akinek 200 oldalon keresztül egy érdekfeszítő s(z)ófordulata sincs. Egy rosszul átgondolt, rosszul tematizált, unalmas, egyszóval rossz könyv; egy olyan témában amibe nála nagyobb tolforgatóknak is beleszédült volna a pennája. Azt a dícséretet, ami pedig azért illet Sanyit, hogy fel mert vállalni egy mostoha, és nehéz témát, rövid úton el kell felejteni. Tanult szakács barátomtól tudom, hogy forró olajba nyúlni, nem májer, hanem hülye dolog.
Friderikusz írói vénájának nem létezésével, már csak a rendezői veszi fel a versenyt. Miközben csütörtökönként neon színű öltönyeiben közizgatott mindenki Fridijeként, havonta egyszer vette a bátorságot, hogy ( valamitől újra dúsuló haját jólfésülve ) mozigép mögé üljön, és feltárja nekünk a Nagy Büdös Magyar Életet, Én Mozim címmel. És a szörnyű tény az, hogy akkoriban, amikor Batiz Bandi még a fősulin itta a fröcsit, és nem tépte idegeinket a Fókusszal nap, mint nap; egy ilyen műsor nagyon kellett. És a legszörnyűbb az, hogy ezt a műsort egy dolog választotta el a tökéletestől, az pedig maga Friderikusz személye volt. Hiába vette le a neonjakót, és húzott fel egy eminenspulóvert a fehér inggallérra, senki sem hitte el, hogy őszinte érdeklődés lehet a hangjában az egyszerű emberek problémái iránt, amikor egy hete még sóműsora millióiról tartott közgazdász fejtágítót. Amikor Sanyi odahajol csóró bányászcsalád legifjabb sarjához, kis Jocikához, feltéve a tízforintos kérdést, „ Mikor ettél utoljára rántott húst?” és kis Jocika nem tudja mi is az; akkor könnyet morzsolt egy fél ország, nézettségi csúcsok dőltek meg; de mégis a ’hiteles’ szó volt az utolsó, ami erről a produkcióról eszembe jutott. Friderikusz hibája az volt, hogy túl sok szerepben akart tetszelegni egyszerre. Pedig elég lett volna, ha a kirakatba kiültet egy profit: Balót, vagy Szilágyit, vagy akár egy színészt, mittudomén a Kálid Artúrt, Mácsai Pált. De nem.
Mindeközben showműsorai folytonosan megújulnak, soha nem látott magasságokba emelkedik a nézettség, ezt nem lehet elvenni tőle. És a hazai szakma legzseniálisabb marketing, és önrendezői húzásával, elveszi ő saját magától. A most már szédítő magasságokba ért showman minden fényt gyönyörű pompával feldíszített vikinghajójára írányítatt aznap este, majd rituálisan maga alá gyújtja. És miközben egy ország ünnepli őt, és pályafutását isteneknek kijáró módon, Fridi aznap este leszáll a Pantheonból, emberré vedlik, és elbúcsúzik. Ahogy kopott kabátjában eltűnik az emberek forgatagában, elmondva, hogy köszöni, és hogy soha többé, tudjuk, hogy hazudik, és szinte vágyjuk a folytatást. Ebben rejlik a nagysága. Aznap este elhittük, hogy ő is ember, de tudtuk azt is, hogy meg vagyunk vezetve. De amit Sándor se tudott, hogy a mélybe bukó hajó olyan mélyre rántja, hogy onnan talán sosem emelkedik ilyen magasra.
Mert ami ezután jött, az objektív szemmel nézve sem volt sikertörténet. Fridi nekiállt Békíteni, ami abszolút nem volt Mulatságos, és az sem volt Meglepő, hogy az Osztálytalálkozót mindenki utálja, vagy unja. De a neve miatt néztük egy darabig, aztán vagy a nézők untak rá, vagy a csatornák. És itt kezdődött el az a folyamat, amibe Sanyinak nem szabadott volna belefutnia, ha ő akkora szakember, mint amekkorának kikiáltotta magát. Arról van szó, hogy egy öncélú műsor, ami tele van tűzdelve olyan sztárokkal akik boldogan jönnek csak mert a Friderikuszhoz lehet menni; koncepció nélkül nem lehet sikeres. Ezzel persze hazánk „sztárjai” nem használtak se a maguk, se a showman imidzsének.
A Meglepő és Mulatságos volt ennek a magasiskolája. Amikor a só csúcspontján a „Mulerúzs” dizájnnal beoltott Sanyi kappanhangján dalra fakad, sőt néha táncol is, milliók kapnak a szívükhöz. Emlékeznek még a kis Jocikára? Ilyenkor hányta ki a sosem ismert rántott húst. Ezt a műsort a képzavar szinonímájaként lehetne használni az értelmező szótárban. Miből hitték, hogy LezliellLaurensz bájtalan beszédhibájával előadott szar sztorijai érdelnek bárkit is. Ahogy persze a többieké sem. Mindeközben Sanyi pedig magára öltötte a tévedhetetlen TV guru köntösét, amiből ezek a műsorok kihúztak jó néhány szálat, és fakítottak a ragyogásán. És ne feljtsük el azt sem, hogy időközben véres élet-halálharc dúl a két kereskedelmi csatorna között, egyre nehezebb egyeduralkodóvá válni, maradandót alkotni. Egyre könnyebb viszont belesétálni ebbe a gerjesztett csatornaháborúba, többszázmillerekről szóló botrányokba. és perekbe keverdeni. Érinthetetlen sómenből, magyarázkodó sztárrá válni.
Mentsük a menthetőt. Sanyi ismét a nagy USA felé fordítja arcát, remélve hogy a TVs szemétdomb ahonnan mindent tanult, és oly sokat lopott, tartogat még néhány jó ötletet. Ősi hollywoodi szabály, hogy kutyával, és gyerekekkel minden eladható. A kutyát már lenyúlta Fábry, maradnak a kölkek, és a remény, hogy mindenki Sanyi bácsijaként ismét maga felé billentheti a népszerűség mérlegét. De könyörgöm. Ki gondolta egy percig is komolyan, hogy Fridi bácsi tudatlan, rácsodálkozó, butácska arccal odaül egy néhány aranyos-édi-bédi-mindjárt-megzabálom-apróság közé, felnőttes dolgokról beszélnek a gyerekek, Sanyika meg megjátszottan infantilis; az az új sikerrecept? Hát nem lett az. Mert valahogy ismét senkinek nem ugrott be a ’hiteles’ szó. Az ’úristen’ és a ’cukrosbácsi’ annál inkább.
Aztán a történelem hozza a mentőövet. Hazánk odáig fajul, hogy küszöbön az EU csatlakozás. Na gyorsan gyártsunk egy vicces, felkészítő, csütörtök esténkénti sóműsort. Friderikusz az egekig magasztalva ismét, hogy lám-lám: megint megelőzte a korát. Ja. Mondjuk 2017-ben vicces lett volna egy ilyen darabot műsorra tűzni, az eredetiségről meg annyit, hogy holland licenszű, gyártású műsorról volt szó, ahol Sanyi nem, mint agy, hanem, mint név kellett. A műsor sikeressége vitatható, ám ha azt a tényt veszem, hogy napjaink médiaközéletének egyik korcsa, Dzsánni is itt tűnt fel először, akkor egyenesen bűntény esete forog fenn.
Így mentette át magát Frierikusz Úr az új évezredbe, azzal a megnyugtató tudattal, hogy ha nem is a legnagyobb, de még mindig fajsúlyos cápa ő, bár emberileg eléggé devalválódott az évek során. Az érinthetetlenség, az őt körülvevő állandó titkok, már mind a múlté. A tragédia pedig az, hogy az egykoron gigasikereket elkönyvelő szórakoztató mágus, az istennek nem akar visszatérni ahhoz az egyetlen dologhoz amihez ért. Helyette csak jár-kel a csatornák között, mint évszakos költözőmadár, egyre hiteltelenebbé válva ezzel. Mindeközben pedig úgy ítélkezik bárki, és bármi fölött, mint akinek hitelt érdemlően birtokában van a „Bölcsek Köve”.
Egy tiszta pillanatában felismeri, hogy a Mónikasók, Bigbrádörök szintjére talán még az ő kifinomult profizmusával sem lehet lesüllyedni, ezért elborult elméjében újabb rémterv bontakozik ki: TV elnök lesz. A hívő emberek imákat mormolnak, hátha meghallgattatnak, ám a Megváltó süket, és SzólásSzabadságpt engedélyez a Friderikusz prófétának. ( Én meg küldtem Gyárfásnak egy pisztolyt, de elkeverhették a postán…. )
Mindennek van netovábbja. Mindenkiben kell, hogy éljen az önkritikának, egy olyan pici szikrája, ami ha kell szívinfarktust okoz, de ezzel akadályozza meg a delikvenst, hogy ily balga tettre vetemedjen!!!!!!! Friderikusz, és a POLITIKAI ÚJSÁGÍRÁS!!!!! Ehhez kell arc. Miközben sokszor nyilvánvaló, hogy fogalma sincs arról, amiről beszél; nem szakember, így át sem láthat bizonyos témaköröket; ott ül hétről-hétre és csinálja. Politikai eseményeket konferál, elénk tárja a nagyvilágot, és néha oly merész, hogy véleményez. Megpróbál a szociálisan iszonyatosan érzékeny szerkesztő szerepében tetszelegni, de kis Jocika megint hányt, úgyhogy szánalmas próbatétel. És le mer ülni meghatározó politikai, s közéleti nagyságokkal csevegni a köz számára életbevágóan fontos aktualitásokról; és nem csekély felkészültséget igénylő témákról, mint mondjuk: rendszerváltás, terrorizmus a nagyvilágban, euthanázia, és desszertnek mondjuk egy kis globalizáció. És ilyenkor mindig kiderül, hogy Sanyi miért nem jó riporter. Mert Sanyi nem riporter. Egész egyszerűen nem tud kérdezni. Nem tud különbséget tenni riportalanyai között, mindenkivel ugyanazt a hangszínt üti meg, és minden riportban benne kell legyen az ő személye. Pedig ha valakit is megkérdezett volna azok közül akik ehhez értenek, ez az első szabály. Nem a riporter a fontos. Sokadrangú szereplő. De Sanyinak ez derrogálna. Ezért ott ül, minden héten az utolsó biszexuális Náray-divathullám által megszabott színárnyalatú pink, vagy mályva ingében; komolyan a riportalany szemébe néz, és kérdez egy erőset: „ Milyen a lelkiállapota miniszter úr? ” Bár a kedvencem az volt, mikor leköszönő, útelágazáshoz érkező miniszterelnökünktől azt tudakolta, hogy fáradt-e? Kit érdekel? Az, hogy hazánk miniszterelnöktelensége hogy érinti a nemzetközi megítélést, a BUXot, és ebből kiindulva, mondjuk a bezinárakat? Nem érdekelte a szerkesztő urat.
MOSTanában az a fáma, hogy nem szól már sokáig hozzánk szabadon. Ez némi félelemmel tölt el. Napjaink divathullámaiból kiindulva tartok tőle, hogy felborzol bennünket egy remekbeszabott könyvvel, vagy mondjuk feltűnik egy sportcsatprnán, és beül a Hajdú B. mellé meccset szakérteni. Illetve még egy tippem van. Múltkorjában olvastam az egykor magánéleti érithetetlenségéről, nagyvonalú, szinte már arisztokratikus hallgatagságáról híres Friderikusz, és egykori jó cimborája Varnus OrgonaművészIsVoltam Xavér oda-vissza sárdobálását, olyan magasszintű fórumokon, mint a Story és Best Magazin; sajnos már semmi sem elképzelhetetlen róla sem. A pubifrizura megvan, Xavér fiú még mindig hódító a szőke tincsekkel, és már csak Kozsó Mester hiányzik, hogy alájuk toljon egy bojbend projektet. Már nem lennék meglepve, és ez a tragédia Friderikusz Úr.
Kedves (volt) kollégák. Nem tudom mennyire sikerült Önöket meggyőznöm arról, hogy Sanyi bácsi nem etalon újságíró. Annyira az, mint amennyire én (voltam) a rádiózás kvintesszenciája. Bár ebből a szemszögből nézve…
