Ilyenek vagyunk mi
Dátum: 2010. március 25. 16:47Műfaj: EgyébCimkék: egypercesek, hétköznapi |  |
Gigászi harc lesz, látom már előre, de persze a „képtelenség” kimondására való képtelenség hajt, így már eleve nyilvánvaló: meg fogom csinálni. Ha törik, ha szakad - persze csak képletesen, mert mégis...
Már azért büszkeség tölt el, hogy nem kellett a pénztártól egyetlen hiányzó elemért sem visszamennem, képes voltam felismerni, hogy ez az ágy bizony 3 doboz tartalmából fog összeállni. Vállveregtés, mosoly, kétségbeesés: kizárt dolog, hogy mindarra szükség legyen, amit ebből a három dobozból szedtem ki. Jó, fogjak hozzá: első lépésben el kéne távolítani a kartonhegyet, ami a kicsomagolás nyomán képződött (szemre akár egy fél dobozvárost fel lehetne belőle építeni). Önmagában ennek az eltűntetése is kemény probléma: lomtalanítás most volt, ha telerakom vele a kukát, nem válok népszerűvé a lakótársak körében, ha a szeméttárolóban teszem le, szintúgy. Döntés: majd éjszaka viszem le, hogy senki ne lásson közben (persze úgyis le fogok bukni, mert ez már csak így van…).
Szóval kartonok félre, elő a rajzokkal. Ejj. Próbálom felismerni a hasonlóságot az ábrák és a valóság között. Ilyenkor mindig elhiszem, hogy a nőknél a beszédközpont a térérzékelésért felelős terület kárára fejlődött akkorára, amekkora. Jó, nem töprengünk, kezdjük. Az persze természetes, hogy legalább két elemet a lábára kell ejtsen ilyenkor az ember lánya, aztán bele is kell lépni néhány csavarba, és az is egyértelmű számomra, hogy mikor úgy hiszem, mindjárt készen leszek, fel kell ismernem, hogy az egyik összekötő elem esetében egyáltalán nem mindegy, melyik oldala hol van. Szóval újra. A puha csavarok feje persze kopik szépen, az erőm fogy, az imbusz kulcs mérete egyre inkább tűnik használhatatlanul kicsinek.
Aztán jön a menekülés, mint gyerekkoromban rendrakás idején: most nem csinálhatom tovább, mert pisilni kell. Aztán szomjas vagyok, és ha már úgyis a konyhában járok, harapnom is kell valamit, és mikor minden kifogás elfogyott, visszaoldalgok a szobába. Teljesen reménytelennek tűnik a harc. Nekifogok újra, kérdéses elem megfordítva, nyakamban a fél ágykeret, tartom, hogy hozzáférjek ahhoz a furcsa csavarhoz, és persze ekkor csörren meg a telefon. Munka, így fel kell venni – csak lábbal érem el, próbálom valahogy magamhoz húzni a földön, hosszas kínlódás után siker, csoda, hogy nem tette le. Nyakamban az ágy, kezemben a telefon. Persze fel kell írni, amit mond… Egy tollat épp elérek az asztalon, csak vigyáznom kell, nehogy közben az ágykeret lecsússzon, mert annak sírás lenne a vége. Vállamhoz szorítva a telefon, bal kézzel próbálom vállamon tartani a keretet, hogy el ne dőljön, közben jobbal az összeszerelési útmutatóra jegyzetelek. Siker, megoldva, telefon letesz. Zsibbadás, ó jajj! Szinte elviselhetetlenül fáj, ahogy a jobb bokám megtelik szögekkel. Kinyújtom, hátha jobb lesz, de csak nem múlik ez a vacak érzés. Aztán ahogy múlik a szurkálás kezdem el érezni, hogy nehéz az a keret, be kéne már fejezni a csavarozást, és letenni végre. Még két csavar, a rács a helyén, és kész. Örömmosoly, megkönnyebbült sóhaj, aztán ordítás: szög állt a talpamba, de nem is egy. Egy apró zacskóba gondosan becsomagolt szögekre léptem rá. Ez meg honnan maradt ki? Aztán persze mikor tanácstalan arccal, kezemben a maradék szögekkel állok a szoba közepén, akkor nyílik az ajtó és lép be otthonunkba a ház ura.
„Már megint nem bírtál megvárni, mi?”
Már megint nem…
És én amennyire „nő” vagyok, ő annyira "férfi", tehát mindenképpen meg kell tudnia, hová is kell azoknak a szögeknek kerülniük, dacára annak a szent meggyőződésemnek, hogy az biztosan véletlenül került a csomagolásba.
Hát ilyenek vagyunk mi.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
