Kirándulás
Dátum: 2010. július 01. 20:20Műfaj: NovellaCimkék: emlék |  |
Hallom a hálószobába beszűrődő zenét. Mindig erre ébredünk. Szeretem, ahogy az álmaimba bekúszik a melódia és lassan rájövök, hogy reggel van, fel kell kelni. Bár ezt az utóbbit még húznám, halasztanám, de muszáj menni, kötelességtudóan, időre, késés nélkül.
Hallom a hálószobába beszűrődő zenét. Mindig erre ébredünk. Szeretem, ahogy az álmaimba bekúszik a melódia és lassan rájövök, hogy reggel van, fel kell kelni. Bár ezt az utóbbit még húznám, halasztanám, de muszáj menni, kötelességtudóan, időre, késés nélkül.
Már ébren vagyok, de még várunk a testvéremmel, amíg anyu beszól a szobába, és csak utána tápászkodunk fel. Az én ruháim egy széken vannak gondosan összehajtva. Este odakészítem, hogy reggel ne kelljen keresgélni. A húgom a keresgélős típus. Ő nem pakol ki semmit előre. Minek? Majd meglesz reggel. Valószínű neki van igaza, esetleg velem van gond, mert mindig ő öltözik fel hamarabb. És ez a mai napig így van. Hosszú évek óta nem tudok rájönni, hol is gyorsul be? Melyik az a mozdulatsor, amit ő kihagy. Nyilván nem vesz fel mindent, amit kellene…
Kimegyünk a konyhába, a reggeli már az asztalon. Szegény anyu teljesen fölöslegesen strapálja magát, nem szoktuk megenni, amit kirak. A tejet utáljuk, a kakaót is, a tejeskávé szóba sem jöhet, csak a tea. Na, ezt megisszuk. A kenyér, valami felvágottal ott marad. Vagyis inkább átalakul, mert vajdarabok kerülnek rá a hússal együtt, és szendvics lesz belőle, amit a tarisznyámba tesz, hátha megeszem a kirándulás alatt. Merthogy ma kirándulni kell. Az osztállyal. Normális esetben ilyenkor mindenki lelkes, én nem. Ki nem állhatom, ha kizökkentenek a megszokott menetrendemből.
- Edd meg, amit becsomagoltam! – hallom anyu utasítását. Nem véletlen figyelmeztet, általában szinte ugyanígy hozom vissza az uzsonnákat, bár annyi különbség van, hogy a pocsék, kemény vajdarabok addigra megolvadnak, és a hússal kicsit gusztustalan kapcsolatba kerülnek. Ennél már csak anyukám arckifejezése izgalmasabb, mindig másképp reagál az eredményre. Az a kellemes szülő, aki viccesen tud bosszankodni.
Kirándulós jelmezben menetelek a suli felé, szorgalmas, jó tanuló gyerek vagyok, de ahogy közeledem, egyre nehezebb lesz minden rajtam. Először a táska kezdi húzni a vállamat, aztán már a ruhám és a cipőm is súlyos, és ez így van ma is, pedig kirándulunk.
Ahogy meglátom az iskola épületét, összeszorul a gyomrom. Ez egy régi ódon épület, ilyeneket szoktam rajzolni, amikor királylányokat adok férjhez a mesebeli herceghez. De az én kastélyaim nem félelmetesek. Ez az.
Gyülekező az udvaron, a barátnőim közül páran már megérkeztek. Nem szabad hangoskodni, suttogva lehet csak beszélgetni.
- Tíz perc múlva nyolc óra – hallom a tanítónő éles hangját – és nincs itt mindenki, senkire nem várunk, pont nyolckor indulunk!
Aggódva nézzük a kaput, kis csapatunk egyik tagja hiányzik, susmorgásunk felerősödik, és ahogy találgatjuk, hol lehet a kislány, hangosabbá válunk. Vesztemre én állok a legközelebb a hajcsárhoz, aki felemeli a kezében levő könyvet és fejbe csap. Ez hatásos volt. Rögtön megkukul az egész társaság.
- Másszatok fel a teherautóra, nem várunk tovább, nyolc lesz két perc múlva!
Szaporán kapaszkodunk fel a platóra, szorosan ülünk egymás mellett, csak így férünk el. Örülök, hogy érzem a többiek testét, fognak, szorítanak, talán így nem fogok leesni. Kicsi kezemmel görcsösen markolom a padot, ahogy meglódul a kocsi.
Kigördülünk az iskola kőfallal kerített udvaráról, és abban a pillanatban meglátjuk a felénk rohanó társunkat, és most már nem tudjuk, nem is akarjuk türtőztetni magunkat.
- Tanító néni, tanító néni! Megjött Jutka! Álljunk meg! Vegyük fel! – kiabáljuk, de a nő meg sem rezdül.
- Elkésett – mondja, és ahogy a még lassan mozgó autó gyorsítani kezd, van időnk végignézni, hogyan tűnik el a lány arcáról a mosoly és hogyan feszül rá egy szomorú bohóc maszkja. Táskáját leejti, zihál a futástól, egyre kisebbnek látjuk kérdőjellé formálódott alakját, olyan erősen fogódzkodom, hogy az ujjaim már fehérek, és csendesen sírni kezdek.
Este a nyomott szendvicset anyukám kibányássza a zsákomból. Törékeny, kicsi testem átöleli, végre biztonságban vagyok. Szeptembertől az én királylányaim a hercegekkel egy kis földszintes, kedves házba költöznek, aminek vidám, virágos ablakai és barátságos kerítése van, pont olyan, mint az új iskolámnak.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
