Langyos leves-univerzum
Dátum: 2008. július 28. 05:32Műfaj: EgyébCimkék: isten, művészet, elmélkedés, remény |  |
Vágjunk is a közepébe... A művészet és a megélhetés egymást két valóban kizáró fogalom? S hogy a világ tényleg halálán van? Nincs remény? Nincs feloldozás?
Kinek nem csillan fel a szeme a pénz szó "hallatára"?...
Mint egy gyerek, olyan izgatottan, remegő kézzel írom ezeket a sorokat. És már magam sem tudom, hogy a pénz szólít, avagy a lehetőség, hogy mások elé tárjam lelkem rejtett -vagy csak ritkán felhozott- tartalmait.
Mindannyian töprengtünk már azon, hogyan kéne könnyen, gyorsan és szórakoztató módon pénzt keresni... és mégis oly keveseknek adatik meg a lehetőség. Egykor csöpögött a nyálunk irodalom órán, ahogy hallgattuk a tanár élvezetes előadását a francia impresszionizmus zászlótartóiról, akik férfiszerelemben és ópiummámorban úsztak, a gondtalanság látszatával. Persze megtapasztaltuk a művészet negatívumait is, ahogy egyesek zsenialitásukkal együtt Debrecenből Pestre gyalogoltak, a munkatáborokban szenvedtek, vagy étlen-szomjan tengették kreatív napjuk, s lelküket az ördögnek kínálták; esetleg férfi-büszkeségükben, párbajban golyó által haltak, a szifilisz őrjítésével küzdöttek, a kortársak elismerése nélkül múltak el.
És végül már nem is tudjuk mit irigylünk ezektől a személyektől. Hiszen a pénz volt, ami mindegyiküknél érdektelenné vált végül, s halálukat követően a világirodalom Atlaszai lettek. Azt hiszem EZ, amit mind irigylünk tőlük. Annak idején, mikor a középiskolai felvételi elbeszélgetésen megkérdezték tőlem mit szeretnék elérni, kézenfekvő volt a válasz: nyomot szeretnék hagyni, hogy ne múljon el minden belőlem észrevehetetlenül.
Fiatal művészek, akik talán pont olyan kétségbe vannak esve, mint én. A XXI. század küszöbén átlépve, minden, ami eddig az emberiséget nyomasztotta, csak még erősebben zúdul, a felettünk tornyosuló globális problémák tömkelegének súlya nehezedik ránk, ahogy a felvilágosodás óta mindenkire egyre jobban. S a romantika stílusirányzata, mi a világ kietelnségének és kiszámíthatatlanságának ellensúlya lett volna, átfordult a realizmus unott reménytelenségébe, majd átküzdöttük magunkat az avantgard lehetetlen-rengetegén, s lassacskán ide jutottunk a neo-liberális-fasiszta-futurista-radikális-önző-posztmodernbe. Egy világba, ahol a kulcsszavak a következők: hatalom, pénz, szex... és egyéb választott magasztos célok. Mindennapjainkat az elszegényedésre való felkészülés jegyében éljük, az elmúlás szomorúságában tapasztaljuk életünk értelmének hiányát, és semmi nincs, ami biztosan, megkérdőjelezhetetlenül igazolná számunkra -racionálisan gondolkodó lények számára- hogy van célja bárminek is. Csillagászaink minden tudásának végső válasza, hogy univerzumunk véget nem érő tágulása egy kihűlt, részecskéknél is kissebb összetevőkre széthulló, üres és felesleges hellyet eredményez majd.
És lassan senki se hiszi el, hogy van ezután valami. Minden mély -olykor már túlzó- vallásos hit is szertefoszlik, amit ezer éven át hittünk, keresztényeink elveszítik Istent. Muzulmánjaink háborúk igazolására használják őseik meggyőződését, izraelitáink pedig szeparációra, shintoistáink elveszítik a természeti erők isteneibe vetett hitét, buddhistáink pedig bogarakat taposnak.
De én nem. Mert én hiszem, tudom, biztos vagyok benne, hogy mindennek van célja, értelme, lényege, igazsága. Nem azért vagyunk itt, hogy leéljük az életünk és elmúljunk, hanem hogy megalapozzuk az elkövetkezőket. Hogy majd békében nyugodhassunk egy másik világban, várva szeretteinket az örökkévalóságba.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
