Melankólia
Dátum: 2009. július 28. 14:33Műfaj: PrózaCimkék: hangulat |  |
Csengetnek. Rögtön tudod, hogy nem kéne ajtót nyitni. Sejtetted már, hogy történni fog valami, s ez a halvány, baljóslatú érzés rögtön értelmet nyer, amint az éles, kerepelő hang az agyadig hatol.
Csengetnek.
Rögtön tudod, hogy nem kéne ajtót nyitni. Sejtetted már, hogy történni fog valami, s ez a halvány, baljóslatú érzés rögtön értelmet nyer, amint az éles, kerepelő hang az agyadig hatol.
Tudod, hogy a csengő máskor is pont ugyanúgy szól, akkor is, ha egy barátod állít be hirtelen, akkor is ha a postás hoz ajánlott küldeményt, mégis, most teljesen biztos vagy benne, hogy nem ilyesféle látogatásról van szó.
De miért pont most? S egyáltalán miért Veled történik ez? Kétségbesetten kapaszkodsz abba az elhatározásba, hogy most nem fogsz ajtót nyitni. Próbálsz valami mással foglalkozni, figyelmen kívül hagyva a kint várakozót, de gondolataid minduntalan vissza és visszakanyarodnak hozzá, kiszorítva minden más gondolatfolszlányt, melyet magadba erőltetsz. Tudod, hogy mindjárt megint megszólal a csengő, s akkor nem lesz esélyed. Szinte már érzed, ahogy megindul a lábad, de egyúttal még reménykedsz is, hátha tart még egy kicsit a csend.
Ekkor elemi erővel rikolt fel a gyűlöletes hang, melyet annyira szeretnél nem meghallani. Mire észbekapsz, már az ajtónál állsz. A zárral babrálva kicsit még húzod az időt, de a következő pillanatban már lassan, de feltartóztathatatlanul nyílik az ajtó. Eltölt a halálraítéltek nyugalma, kicsit csodálkozol is, mennyire nem érdekel, milyen látvány fogad majd.
Egy nő az. Egészen bizonyos vagy benne, hogy nem hasonlít egyetlen más nőre sem, akit eddig láttál. Nem mintha bármi feltűnő is lenne rajta, de valahogy mégsem tudod hova tenni. Nem szól egy szót sem, s Neked sem jut eszedbe semmi.
Csendesen méregeted, leginkább az arcát fürkészed. Bár a nő nyugodtnak tűnik, szeme mély, felkavaró érzésekről árulkodik. Próbálsz eligazodni az érzelmek tengerében, egyre mélyebbre és mélyebbre buksz le, de mindig összezavarodsz, s örülsz, hogy végre sikerül visszakavarodnod oda, ahonnan elindultál. Pedig abban biztos vagy, hogy el kell jutnod valahova. Csak tudnád, hogy hova. Újra és újra nekivágsz, de a kudarcoktól csak egyre görcsösebb leszel. Fuldoklasz. Hirtelen magával ragad az ár, s Te tehetetlen vagy. Tudatod feladja a küzdelmet, már nem próbálsz megérteni semmit, csak hagyod Magad sodródni, legyen aminek lennie kell. Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutsz, egyre nagyobb nyomás nehezedik rád. Eszedbe jut, lehet, hogy ez a vég, de nem zavar különösebben a lehetőség.
S akkor egyszer csak elmúlik a szorítás, nagyon könnyűnek érzed magad, szinte lebegsz. Emelkedett hangulat lesz úrrá Rajtad, tudod, hogy most már semmi baj nem lehet, tudod, hogy megcsináltad, mégha nem is vagy biztos abban, hogy mit is.
Ott állsz újra az ajtóban, kezedben az kilincs, s a nő rád mosolyog. Te visszamosolyogsz, becsukod az ajtót, s tudod hogy a látogatás véget ért.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pergamon (#11012) | 2009. augusztus 03. 13:37 |
Igen, igyexem elbizonytalanítani azt, aki magabiztos, és bátorítani azt, aki bizonytalan :) | |
Válasz Jocc36 hozzászólására (#10864). |
|
2. Pergamon (#11010) | 2009. augusztus 03. 13:30 |
Köszi szépen! | |
| |
3. Jocc36 (#10864) | 2009. július 30. 17:49 |
Ha azt akartad elérni hogy ne érezzem magabiztosnak, kiegyensúlyozottnak magam, akkor egy pillanatra sikerült is.. :) gratula az írásodhoz, rövid, de pillanatok alatt bevezettél a történeted hangulatába. Üdv j. | |
| |
