Mirian
Dátum: 2008. április 11. 13:59Műfaj: PrózaCimkék: fjodor, macskája, groteszk |  |
Mindezen események lezajlása alatt, Fjodor kunyhójától légvonalban 2888 kilométerre a rákoskeresztúri másfélszoba – konyhás garzonban déllőtt tizenegy órakor a „Megjöttek a vidám fiuk” című dal csendült fel a Kossuth Rádióban. Mirian hagymát vagdalt a kisdeszkán...
A faház lakói pattogótűz melegben merengtek, míg odakinn a hó igyekezett fehérleplével mindent eltakarni. A sokhelyütt félméteresre nőtt hóterhet, szenvedte a táj. Fenyőfa óriások reccsentek néha a szélsikoltásban, mitől a megriadt apróvad lélek vesztve bukdácsolt a süppedős szűz hóban.
Fjodor is foglya lett a zord időnek, Igorral, a macskával próbálgattak kilátni valamit a vaskályha résein egymást taposó lángnyelvek játékából.
Az ócska vaskályha nem csak melegével lehelte be a máskor nyirkosan hűs kunyhólevegőt, hanem a képzeletnek is adott valamit, amitől felengedhetett a magányba fagyott lélek.
Fjodor szeme, pillantás nélküli tükrévé vált a fényjátéknak, míg Igor macskalustasággal pislogott, néha megnyalogatta a bundáját vagy utána kapott az Őt simogató kéznek.
Nem mintha ellenére lett volna a kényeztetés, inkább a füstölt hal, kézbe ívódott szaga ingerelte, amit még Kirjuskin hozott délután.
Kirjuskin Kamcsatkából való. Mindenféle halnak a horgászatához, halászatához és elkészítéséhez ért. Már gyermekként az anyja füstölte halat árulta a Transzibéria Expressz utasainak, mikor a vonat megállt, hogy vizet vegyen a falucskájuk vasútállomásán. Hetente kétszer jött. Fjodor nem szerette túlságosan. Azt mondta róla, hogy ragokban, határozószókban beszél, meg olyan segélyszócskákban fejezi ki magát, amiknek semmi értelmük. Ha pedig valami nehéz dologról van szó, akkor egyáltalán nem is fejezi ki magát, hanem azt mondja, hogy „Ez igazán, egészen izé ..”
Igor persze nem volt egy véleményen az Íróval. Neki a tokhalat, pisztrángot és a füstölt lazacot jelentette Kirjuskin.
Az Író gondolatai nem csapongtak, mint máskor, inkább úgy tűnt, hogy óvatos léptű holdsugári gerincsétájukat végeznék, olykor lepillantva a Földre, küldve egy-egy bátorító pillantást, a vigaszt váróknak. Vagy méltatlankodó bosszúsat, ha bármiféle ármánykodót vélelmeztek.
Mostanság, szokásukká vált Igorral a szótlan merengés az éjszaka megnyugtató homályában, még ha oly komor fellegek is lepték el az eget, mint ezen az éjjen.
Az igazság, hogy Fjodornak meggyőződése volt, hogy nem tudna meglenni képzeletének meséi nélkül, melyek furcsamód ezen az órán mesélték önmagukat. „Ez talán a lángok rejtélye!” – gondolta még délután, mikor eszébe jutott a dolog. Valójában, már akkor várta az éjszakát, hogy az, meséljen végre.
„A képzelet, egy szabad madár”- mondta még délután Igornak –„nem lehet a valóság ketrecébe zárni!” Igornak ez többször eszébe jutott a mai nap. De a „valóság ketrecét” nem egy madár kalitkának képzelte, hanem egy olyan ketrec jelent meg gondolataiban, mely egy őrültet tart fogva.
„– Igen! Egy megveszekedett, tajtékzó örültnek a valóság, ketrec, melyből kitörni akar!
- A kályhalángok közt elmerengő magány foglyul este az önmagunk teremtette világának, kitörés a valóság ketrecéből”
Míg Igort - rá jellemzően - a miértek foglalkoztatták, addig Fjodor mintha elkerült volna a lét - számára kevésnek bizonyult - dimenzióiból.
A képzelet elszabadult a testbörtönből - fogalmazta magában ismét a kandúr, és nem bánta a dolgot. Összegömbölyödve – önmagába vackolt, élvezve a kályha közeli forróságot.
- Jó lenne lemosni az idő mocskát! – gondolta Fjodor - és a lángok, nyugodt holdsugarakká szelídültek képzetében. Olyan folyton csobogó szelíd vízmosásként ható fényáradatnak, amelyen még járni is lehet. Az éberség határán, de már az álmok földjén csordogáló forrásvíz, járhatónak bizonyult.
A vak nő jutott eszébe, ahogyan vasárnaponként ott ül a templomban, meglehetősen csinos öltözékében mozdulatlan, mindig a harmadik padsor legszélén.
Vajon honnan jöhetett? Mire gondolhat a sötétben, amire ítéltetett?
Kemény szavak voltak Fjodor utolsó gondolatati. Felkapta a fejét, mint aki felijed álmából. Igort nem zavarta meg, félig nyitott szemmel figyelte Fjodort, miközben farkával suhintott, mintha legyeket hajtana.
Fjodor pipára gyújtott.
Önmaga előtt kezdte szégyellni saját gondolatatit, de a felszálló dohányfüst újraformálta az előbbi képeket. A Vaknő kék selyemsálát vélte kilátni ismét a füstgomolyban.
Hattyúpehely!- jutott eszébe – Igen, így hívják ezt a selymet!
Azok a habarovszki csalogányhangú széplányok, akik pünkösdkor énekeltek a kórusban, - nekik volt ilyen selyemből a ruhájuk! Olyanok voltak a karzaton, mint valami tündökletes angyalkoszorú.
A Vaknő elejtett zsebkendőjét felvette pünkösdkor a templomkövéről.
- Micsoda zsebkendő! Batiszt! A legfinomabb batiszt, és micsoda illata volt! Ámbra! Nincs más kifejezés rá, ámbra!
A Vaknő lefátyolozott arcát nem tudta megfigyelni, mert Kísérője vette el a zsebkendőt és köszönte azt meg. Bizonyos Ivanovna Axentyíj – Nyeszkíj Proszpekten legidősebb leánya.
Igor hirtelen mozdulattal pattant fel és sietősen járta körbe a vaskos tölgyasztalt a helység közepén, majd megállt a kályha előtt és jókorát nyújtózott.
Kinn a kutyák kezdtek rá a csaholásra. Hirtelen zajra kapták fel mindketten a fejüket. Valaki az ablak üvegét kezdte verni.
- Fjodor Mihájlovics!- kiáltotta befelé. Kirjuskin volt az. A szakálla megderesedve, arca barnás-vörösre fagyott.
- Mi az?- Mit akarsz? – kérdezte Fjodor beengedve a kései látogatót.
Kirjuskin belépve a halovány fénybe, arca felengedni látszott, de sötét szemei zavartan villogtak. Kirjuskin agyából néha úgy estek ki a gondolatok, mint az asztalon kirakni készült képmozaik, melynek újabb és újabb darabjai kerülvén elő, a régiek a földre hullnak.
Nem szólalt csak zavartan állt a kunyhó közepén.
Fjodor még egy széket húzott a kályha elé - lesegítve bundáját- leültette.
Igor izgatott szaglászásba kezdett, de a remélt füstölt halszagát elnyomta a Kirjuskinból áradó vodkaszag. Félóra is eltelt, mire megszólalt.
- Ez igazán, olyan izé- mondta és a lángokba meredt.
Fjodor nem állhatta az iszákosokat. Kirjuskin meg nem tartotta magát annak. Azt mondta, hogy a fogait kezdte ki az orosz tél és törött fogának szabaddá vált idegét, zsibbasztja néha egy csepp vodkával. – Igor nem értette a dolgot, de valami hasonlót gondolt a saját gyomráról és a füstölt halról.
Immár hármasban ültek szótlan. Kirjuskin aki ha beszélt is csak határozószavakat használva, Igor a macska és Fjodor a száműzött író.
A kihűlt kályha előtt érte őket a reggel.
Mindezen események lezajlása alatt, Fjodor kunyhójától légvonalban 2888 kilométerre a rákoskeresztúri másfélszoba – konyhás garzonban déllőtt tizenegy órakor a „Megjöttek a vidám fiuk” című dal csendült fel a Kossuth Rádióban.
Mirian hagymát vagdalt a kisdeszkán, amit még apja a ládagyár asztalos műhelyében készített 49-ben. Mirian nem szerette, a „Megjöttek a vidám fiúk!” című dalt. Nem kedvelte a Stúdió 11 elnevezésű zenekar olcsó tánczenéit.
Miközben behajlított kézfejének bütykével próbálta kivenni a hagyma könnycseppjét szeméből, másik kezével a VEF-206 típusú világvevő rádión hullámsávot váltott.
Az orosz gyártmányú készülék gombja nagyot kattant és egy tüdőbeteg fuldokló rohamára emlékeztető hangján szólalt meg a Habarovszki Rádió Bemondója.
Mirian gyermekkorában – még az iskolában - hallott utoljára orosz szót. Az első mondatokat nem értette, de a harmadik-negyediknél már voltak ismerős szavak. Aztán a Szpaszkíj kapitányról elnevezett toronyban- a „Szpászkájá básnyában” - történteket már teljes egészében értette.
Egy Habarovszkba száműzött íróról és annak macskájáról is szó esett. Ez a furcsa párosról azt beszélik, hogy bárhová képesek elutazni úgy, hogy ki sem teszik a lábukat a kunyhójukból. Beszélik a Föld létező összes nyelvét, ha úgy tartja kedvük még a Holdra is elutaznak olykor.
Többek szerint az író macskája még beszélni is tud!
Mirian megdöbbenve állt a konyhában. Nem tudva, hogy ébren van, vagy álmodik. A helyzet hihetetlensége letaglózta. Még a főzésről is teljesen elfelejtkezett.
Hogy lehet, hogy mindezt megértette, hiszen soha életében nem beszélt oroszul.
Átmegyek a szomszédba!-futott végig rajta. Gondolta megkérdezi özv. Szalainét, hogy hallotta-e véletlenségből az orosz műsort.
Az ajtóhoz lépett, de ebben a pillanatban valaki csengetett. Egy férfi állt vele szembe a kitáruló ajtóban. Egy névjegykártyát nyújtott át a következő felirattal:
Igor Behemót, a kandúr
Beherovszk
Kisasszony! Nagy tisztelettel hívom meg Önt a következő utazásomra, a Pirézeuszországba
Őszinte tisztelője,
Fjodor
Mire végig olvasta a sorokat a férfi az ajtóból eltűnt. Mirian utána eredt a lépcsőházba, de már csak annyit hallott, hogy a földszinten csapódik a nagykapu.
Valaki mintha azt mondta volna, hogy:
- Ez igazán, egészen izé ...
Vége a második résznek!
