Mónikának
Dátum: 2010. április 30. 11:39Műfaj: VersCimkék: sultan meséi |  |
Mónikának
Mint sebzett állat, riadtan szűkölve
ébredtem éjszaka hirtelen.
Fürödtem a hideg verejtékben,
s nehéz súly feküdt a mellemen.
Úgy markoltam akkor kezed,
mint fuldokló a mentőövet ,
azt gondoltam, kész és vége,
most véget ér végleg az élet.
A szemed… Értem sírt, Kedvesem,
ahogy ernyőt vont körém aggodalmad
és láttam benne a félelmet,
hogy nélkülem virrad a holnap
új napra és régi bánatokra,
s nem leszek melletted,
hogy vén kezemet fogva
fedezd fel ijesztő jövődet.
Ne félj, engedj elmerülnöm végre
és menj nélkülem tovább, Angyalom:
nekem egy ugrás csak a nemlétbe
és megszűnik minden baj és fájdalom.
De Neked, Kedves van még ezer dolgod:
vár még rád sok - sok délibáb,
csak pillanatokra lehetsz velem boldog –
hagyj el engem és menj gyorsan tovább!
Menj tovább és hagyj el itt, az úton!
Megpihennék lombos fák alatt,
várnám, hogy jég –ölére húzzon
a Hókirálynő és az éji fagy
harapó csókjával ajkamon,
egy hiába –volt élet tanulságát
messze elhajítva magamtól
úgy lépjek halotti máglyámra,
mint ifjú férj a nászi ágyra.
Elfáradtam,Kedves! Nagyon-nagyon.
Nincs már meg a harci kedvem,
új csatákat állni,s csipp-csupp gondokon
csúful elbukni naponta ezerszer.
Erő sincs már petyhüdt izmaimban
megvédeni azt, ami még én vagyok,
keresni elejtett – megejtett szavainkban
a tegnapok vétkétől terhes holnapot.
És a Remény is (az az álnok szajha) –
bár sokszor ígért már minden, földi jót –
mikor hittem, mézes, szép szavának,
mindig rútul magamra hagyott.
Nincs jövőm, sem jelenem. Csak múltam.
Nehéz teher, hidd el, Angyalom:
véres kezükkel a mocsárba húznak
vesztes háborúk, s veszett démonok.
Emlékszel? Azt mondtam egy napon
(mikor kint ültünk a Ligetben ketten
és egy kopott, rossz padon
a kacsákat néztük a vízen),
hogy Te vagy a legjobb dolog,
ami történt velem az életben
(Ezt most is így gondolom,
köszönöm, hogy voltál énnekem!)…
De: jól látsz, engem látsz Angyalom?
Nézz rám: öreg vagyok és gyenge,
megásott síromon a gyászos éj dalol,
kegyetlen, győzelmi éneket.
Nincs erő, nincs gyógyszer vagy más,
ami itt tarthatna tovább a létezésben,
mint amennyit kiszabott rám a sors –
fogadd el, hogy végem (végre)!
Menj hát és élj szabadon, amíg lehet!
Hisz nem kell Neked jószívűen
tetézned Kedves azt a terhedet,
mit rád rótt Balsors, vagy az isten,
vagy a kegyetlen véletlen csupán,
ahogy beteg létedre – beteget ápolsz,
kény - kedvemért feláldozván
önmagad és tűnő ifjúságod!
Ez oly hatalmas áldozat Kedves,
amit el nem fogadhatok:
míg önérzet még maradt bennem ,
amíg én - még önmagam vagyok,
engedd, hogy letérjek az útról
és míg van erő bennem a tetthez
megkeressem a vészkijáratot
egy öreg pisztollyal kezemben.
Nem tudok tanítani Neked
semmi mást már Kis Szívem,
csak azt, hogy percnyi, kis életed
csak boldogabb lesz nélkülem
és a világ nagyobb és jobb,
mint gondolnád velem küszködve
és a csodás, fényes csillagok
nem sütnek ránk mindörökre.
Ajánlás:
Menj hát tovább, vár az élet!
messze még az utad vége,
új utakon új meséket,
új nyomokat hagy a lépted.
Megígérem, hogy mikor majd
eldőlök a hideg porba,
szeretetem Veled marad,
s rózsát vetek lábnyomodba.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. idegen (#19355) | 2010. május 06. 17:13 |
Elgondolkodtató... s ha már gondolkodom, le is írom ami eszembe jutott. Még ma felteszem. | |
| |
