Napló az arany földjéről
Dátum: 2008. április 05. 16:44Műfaj: EgyébCimkék: napló, élet, utazás, próza, elmélkedés |  |
A napló 2000-ben készült, a Tisza cián-mérgezésekor, egy kedves ismerősön kérésére, akit érdekelt, hogy Ausztráliában, hogyan müködnek az aranybányák.
2000-03-07, kedd, 10:05
Perth, repülőtér. 40 percem van indulásig. A szerszámos dobozomat és a csomagomat már beadtam; az Ansett légitársaság épületének alsó szintjén várok a beszállásra. Innen indulnak a Nyugat-Ausztrálián belüli járatok.
Perth reptere hozzávetőleg háromszor akkorának tűnik, mint Ferihegy volt 1987-ben, amikor utoljára láttam. Három kifutópályája van, ebből az egyik alkalmas a nagy 747-es Boingek fogadására.
A repteret sok épületcsoport szegélyezi. Itt, a nyugati oldalon a beleföldi és Nyugat-Ausztrálián belüli forgalmat bonyolító kisebb-nagyobb társaságok épületei, hangárai húzódnak vagy 5 km hosszan. A domináló két üveg és acél épület természetesen a két nagyé, az Ansett-é és rögtön mellette a Quantas-é. Mindkettő területe hasonó, talán egy kicsit nagyobb lehet, mint ahogy a régi Ferihegyre emlékszem.
Időm van. A mozgólépcső felvisz a felső szintre. Innen a panoráma ablakokból jól látható szemközt, a keleti oldalon a nemzetközi fogadóépület komlexuma. Egy, másfél kilóméterre becsülöm a távolságot, közöttünk csak két kifutópálya húzódik. Innen átjutni oda természetesen csak a reptér megkerülésével lehet, ami 20 km. Tapasztalatból tudom; egyszer meg kellett tennem oda-vissza. Ha nem ülök, bizonyára hanyatt esem, amikor a taxi-órára pillantottam.
A vendéglátó vállalat, amelyiknek a következő két hétben dolgozom, kizárólag a nyugat-ausztráliai bányák kiszolgálására specializálódott.
A rendszer úgy működik, hogy a bányavállalatok nagy többsége főként a termeléssel, szállítással és feltárással foglalkozik. A lelőhelyek közvetlen közelében felépítenek egy tábort, ahol a bányászok, szerelők és egyéb, a bányát ellátó személyzet él, amíg dolgozik. Nyugat-Ausztrália nagy része egy semmihez nem hasonlítható kemény, könyörtelen vadon-sztyeppe-sivatag: a bush; hosszabb emberi tartózkodásra alkalmatlan. 2-3-4, helyenként 6 hétig folyamatosan, pihenőnap nélkül dolgozunk. A munkát aztán 5 nap, egy hét, néhány különösen nehéz területen (pl.: tengeri olaj-kitermelés) két hét pihenő követi. Ilyenkor mi, munkavállalók hazautazunk. Az utiköltséget és a tartózkodás költségeit (pl.: élelmezés) a munkáltató fizeti.
A táborok élelmezésést, szobák és irodák takarítását, karbantartását, a tábor környékének rendbentartását többnyire erre specializálódott vendéglátó vállalatok látják el. Ehhez azonban meg kell nyerniük a bányavállalatok által kiírt tendert. A verseny erős és egyre élesebb, a vendéglátóipari cégek megpróbálnak egymás alá kínálni. Mivel a vendéglátás minden formája erősen élő-munka igényes, így elsősorban a bérköltségek csökkentésével képesek saját szerződéseiket nyereségessé tenni. Így egyre nehezebb, könyörtelenebb körülményeket között dolgozunk… erre bizonyosan lesz később példám.
Az elmúlt közel 4 év alatt hozzávetőleg 26-28 táborban jártam. Van közöttük néhány kellemes is, ahol esetleg parkosítás, úszómedence, teniszpálya, sőt volt olyan is, ahol squash teszi elviselhetőbbé a monoton hétköznapokat. A nagy többség azonban nem ilyen.
Fél tizenegy, szólítanak a beszálláshoz. A légkondicionált épületből kilépve, mellbe vág a hőség, mintha óriási hajszárító légáramlatába lépnék. Mára 38C° fokot jósoltak, pedig hivatalosan már majdnem 3 hete ősz van.Vajon mi várhat odafönt?
Legutóbb, amikor január közepén a Red Ocbrober névre kersztelt aranybányánál dolgoztam, 42-45 fokot is mértünk néhány napig. Termlészetesen ekkor romlott el a légkondicionáló berendezés - mikor máskor - és így a konyhában 50C° fölé emelkedett a hőmérséklet dél körül. Így nemcsak fizikai tűrőképességem felső határán dolgoztam, de maga a főzés is igen kemény feladattá vált; különösen a kenyérsütés és egyéb tésztafélék készítésénél kellett túlhevült agyamat kemény leleményességre serkenteni, hiszen ezen a hőmérsékleten nyers tésztát kezelni szinte (mondom szinte) lehetetlen… Szakácsnak azonban nincs megállás, mert enni kell mindennap és minden kötülmények között…
Most is erre a környékre utazom.
Busz visz ki a repülőgéphez. Körülöttem a bányászok nagyrésze már most munkaruhában száll föl. 2-3 utas öltözékén látszik csak, hogy valami manager-féle lehet. Világoskék, jól vasalt, rövid ujjú, nyaknál kigombolt inget viselnek, de biztosan a táskájukban lapul valahol szépen összehajtott nyakkendő.
Amivel repülök:
A Sky-West légitársaság gépével utazunk. (A Sky-West az Ansett tulajdona, Nyugat-Ausztrálián belüli forgalmat bonyolít.) A kétmotoros gép szárnya a törzs tetejéhez van erősítve, így a motorházakból kiemelkedő hosszabb futóművek jobb rugózást biztositanak leszálláskor. Sok helyütt a bush-ban a kifutópálya nem betonból készült, hanem egy döngölt-hengerelt, széles, földúthoz hasonlatos sáv.
A gép típusa F-50. Az „F”, gondolom, azt jelöli, hogy Fokker, az 50, hogy 50 személy befogadására képes. A kabin háromnegyedig telik meg, mindössze 4 nő-utast látok. Ez a harsány vidék még mindig erősen a férfiak küzdőterepe, bár egyre több nő vállalja a mostoha körülményeket.
10 óra 44, a motorok egymás után beindulnak; 10:48, a gép gurulni kezd; 10:52 a levegőbe emelkedünk. A házak, folyók, erdők, mezők egyre kisebbek, folyamatosan maket formára csökkennek, majd lassan térkép-szerűvé zsugorodik a táj alattunk.
Ahová repülünk:
A terület, ahol Nyugat-Ausztrália legtöbb aranybányája található nagyjából két Magyarországnyi. Déli részén fekszik a hatalmas vidék egyetlen városa, Kalgoorlie-Boulder. 1996-os felmérés szerint 25 ezer lakosa van, bár ez ma már az arany árának zuhanása és bányák bezárása miatt bizonyára kevesebb. Kalgoorlie-Boulder az aranyra épült.
Talán még 40-50 kisebb telepüplés található ezen a ligetszerű, mégis vad vidéken; valamennyi fő tevékenységi köre a bányák kiszolgálása. Nagyjából 600-1200 lélek él egy-egy ilyen közösségben és alig találkoztam olyannal, aki itt akarja a nyugdíjas éveit tölteni. A többség arról álmodik, hogy ha egyszer elég pénze lesz, elköltözik Perth-be, Tasmániába, Queensland egyik festői tengerparti településére… vagy bárhová.
Uticélunk Leonora. A kis településnek kb. 1100 lakosa van és szinte kizárólag a környék bányáiból él.
11:05. Kapitányunk bemondja, hogy most léptük túl a 4000 méteres magasságot. Alattunk a Perth-öt övező erdők olajzöld sötétjét szántófőldek sárgás-szürke mozaikjai váltják fel. Ezeket a termékeny földeket nagyrészt erdőirtással nyerték valamikor, ami a mütrágyázással karöltve lassacskán oda vezetett, hogy a föld kezdett elsósosodni. A sós területek lassan, talán megállíthatatlanul húzódnak dél felé, Nyugat-Ausztrália legnagyobb éléskamráját veszélyeztetve. Az elsósosodás megállítása költséges mulatság, amire talán sohasem lesz elegendő pénz.
11:15. 7000 méteres magasságban repülünk. Az első kiszáradt folyó sófehér ágya tűnik fel a napsütésben. Lassacskán egyre több csontszínű, szabálytalan, vagy éppen kerek, száraz tó-meder töri változatossá a szántóföldek egyhangú, végeláthatatlan geometriáját. Minden irányban földek, ameddig a szem ellát ilyen magasságból. Települések nincsenek, csak egy-egy farm parányi épületcsoportja suhan el alattunk dél-nyugati irányba (mivel eszak-kelet felé repülünk...).
11:35. A hószínű tómedrek egyre sokasodnak, némelyikük már a velencei tó nagyságával vetekszik. Innen föntről úgy tűnik, hogy néhány szánóföldet már magára hagytak gazdáik, mert a szabályosan szabdalt földdarabokat, mintha kezdené visszakövetelni az a szívós, kitartó, vad növényzet, amely még a lassan meddővé váló földből is képes kicsikarni megélhetését... legalább is egy darabig még.
Egy széles folyórendszer mellet már vagy 10 perce repülünk. Piszkos-fehér, halott, sós medrében, néhány mélyebb ponton még víz csillan a tűző napsütésben. Találgatom, vajon milyen hosszú lehet.
11:45. Az emberi kéz nyomát viselő területek eltűntek. Alattunk a vadon, az Ausztrál bush. A vörös, köves altalaj jól látható az ősi, háborítatlan óriás-liget szérszórt fái, bokrai, bozótjai között. A vörös szín csak ott olvad szürkés-sárgává, ahol a só közel van a felszínhez. Hegyek nincsenek errefelé; dimbek-dombok és kiugró sziklák csipkézik a végtelen síkság forró egyhangúságát.
A só-medrek ritkulnak, lassan eltünedeznek. Olyan terület fölött repülünk, ahol ember még nem avatkozott a természet töretlen, komor rendjébe.
12:00. Ismét kiszáradt sós tavak tűnnek fel; egyikük fél Balaton nagyságú lehet. Kapitányunk bemondja, hogy megkezdtük a leszállást, 20 perc múlva Leonorában leszünk. A jó hír, hogy itt csak 26C° van.
A gép billeg, ahogy süllyedünk. Néhány rőtt földút metszi alattunk az eddig érintetlen tájat. Ujabb vörös földutak keresztezik egymást, majd vesznek el a végtelenbe, mutatják az irányt különböző bányákhoz.
12:10. A gép lassul, rázkódik, az erős szél jókat lök rajtunk, ahogy a talajhoz közeledünk. A nyomás növekszik, tornáztatja a dobhártyáimat, nagyokat nyelek.
A reptér kifutópályája itt sem beton, hanem egy kavicsréteg fölé döngölt-hengerelt föld. Sok száz, talán ezer ilyen olcsó kifutópálya szolgálja a bányákat, távoleső farmokat Ausztráliában. A kieső, kisforgalmú a pályákat sokszor csak egy bádogból összerakott fészer egészít ki, de Leonórának tisztességes, még ha nem is nagy fogadóépülete van – a helység jelentősségét kiemelendő...
Ahogy kilépünk a gépből, legyek jól szervezett hadosztályai lepik el szemünket és szánkat – igen, megérkeztünk, ez a híres Ausztrál outback, a bush egyik kapuja. Szorgosan hesegetünk
Találkozom a férfival, aki elvisz Mount Morgans nevű bányába. Ismerem őt, hiszen januárban is ő fuvarozott. Amíg a csomagjaimra várunk elmondja, hogy nem megyünk messze, nagyjából 80 kilóméter betunúton és 7 kilóméter földútun.
A kocsit, egy kis Toyota teherautót, vörös por fedi kívül-belül, ahogy errefelé mindent. Az országút betoncsíkja is vörös a portól… illetve… ahogy jobban, meglepedten körülnézek, talán sártól... Szinte ismeretlennek tűnik a táj, pedig alig két hónapja jártam itt. Víztócsákat látok és zöld növényeket. Ritkaság errefelé az eső. A januári hő-katlan sárgás-szürke, poros, élettelen, nap-égette színeit az élet zöldje váltotta fel. Kellemes csalódás, rosszabbat vártam.
A kocsi elég hangosan falja a kilómétereket, keveset beszélünk. Itt-ott egy-egy állat teteme fekszik az út szélén – többnyire kengurúk. Hogy mennyi ideje üthette el ezeket egy autó, azt a maradvány állapotából elég jól meg lehet ítélni. Ha már majdnem csontváz, akkor közel egy hetes lehet. Varjak, keselyűk, de különösen a rovarok hadai remekül élnek itt. Róka nemigen merészkedik ilyen közel az országúthoz.
Lassan elérjük a következő heti lakóhelyemhez bekötő földutat. A bányákhoz vezető utak legalább olyan szélesek, mint egy kétsávos országút. Helyenként 80-100 kilóméteres sebességgel is haladhat egy jó terepjáró. Ezeken az utakon viszik be a bányagépeket, berendezéseket, felszereléseket, az ellátmányt és hozzák ki az ércet, vagy a feldolgozott fémet. Tehát nehéz-gépeket, kamionokat biztonsággal kell elbírnia egy földútnak.
Utunk lankás vidéken kanyarog – egy domb sem lehet magasabb 20-25 méternél. 10 percnyi óvatos, kátyúkat kerülgető autózás után egy nagykiterjedésű eléggé élettelennek látszó bánya hegy magasságú meddőhányói és öreg épületei tárulnak elénk. Szokatlan módon a központi épületet téglából (vörös téglából) emélték és 40-50 év előtti stílusjegyeket visel. Már régen nem építenek bányáknál téglából. Előregyártott bádog, vagy gipsz-lemez burkoltú elemekből szerelik össze a szükséges épületeket. Várunk, hogy a vassorompót valaki kilakatolja, majd a lakatolótól megtudjuk, hogy tábor másfél kilóméterrel beljebb-feljebb van.
Az órámra pillantok, néhány perc múlva 2 óra.
Tovább hajtunk, míg egy dombtetőn feltűnik egy jellegzetes bányászlakhely. Teherautón szállítható, előre gyártott, hosszúkás, majdnem-lapos tetejű építményekből áll. A talaj esésétől függő szögben, vagy sorban telepítik a blokkokat egymás mellé. Egy-egy ilyen kabin blokk – donga; így nevezzük – 2-5 szobát tartalmaz, komfortfokozattól függően. Itt 5 szobás dongák vannak.
A központi épületet a domb legmagasabb pontján álították fell. Ez foglalja magában az étkezőt, egy közös helyiséget, ahol a tévé is van, a konyhát, a tábor életéhez szükséges anyagok raktárait, hűtőkamrát, fagyasztó-kamrát, mosó konyhát és egy kis irodát a vendéglátó vállalat adminisztrációjának.
Találkozom azzal a fárdtmosolyú hölggyel, akit a következő héten helyettesíteni fogok. Keményen megdolgozott egy heti pihenőjére utazik, amíg én veszem át a tábor vezetését. Jó félórát ömleszti rám az adatokat, a teendők halmazát, megmutatja a szobámat, majd bepattan egy kocsiba, ahol a férje már türelmetlenül várja és eltünnek a helyszínről, mintha ott sem lettek volna…
Visszaballagok a szobámba átöltözni, közben a fejemben rendezgetem a megragadt teendőket: 25-30 emberre kell főznöm reggelit 5 órára és vacsorát 18:30-ra. Ebédre szendvicseket visznek magukkal a munkások, amit maguk készítenek és amihez a hozzávalókat szintén reggelinél kell feladnom; kenyereket, felvágottakat, hideg sültet, salátákat, savanyúságokat, vajakat, krémeket és egyéb kenőcsöket, stb.. Vacsorára 3 főételt kell készítenem, amelyből az egyik vegetáriánus. Ehhez köreteket főzök; valamiféle burgonyát, rizst, vagy tésztafélét, két féle főtt zöldséget és persze az elmaradhatatlan gravy-t, ezt a mindig és szinte mindenhez használt mártást, amit a magyar szaknyelv pecsenyelé néven ismer. Mivel ez egy kis tábor, itt csak kétféle édesség szerepel a napi étrendben.
A konyha nagy, a tábor területe is jóval nagyobb, mint 25-30 ember igénye lehet. Mondták, hogy valamikor itt 350 ember is dolgozott. Akik most vannak itt, azok lényegében a bánya berendezéseit szerelik le. Nem éri meg tovább termelni, a fejtés gazdaságtalanná vált. Április végére Mt. Morgans nagymultú aranybányáját bezárják…
… Addig is az én első, prózai teendőm az, hogy elkészítsem a mai vacsorát.
2000-03-08, szerda
11:30. Most fejeztem be a reggeli műszakomat. 3:30-kor kezdtem, hogy a reggelivel kész legyek 5 órára. Aztán nekiláttam a vacsora előkészítéséhez; friss kenyeret, zsemlét, süteményt sütöttem és minden étel és köret az utolsó simításokra vár csak.
Következő teendőm az adminisztráció. Ilyen kislétszámú helyeken úgynevezett chef-manager (séf-manager) felelős a tábor ügyeiért. Ebbe beletartozik a takarítástól a rendelésen keresztül, a villanykörte kicseréléséig minden. Nem utolsó sorban pedig a könyvelés, az adminisztráció, aminek alapján az vendéglátó cég számlázza a bányavállalatot.
Ásítozva nézem a papirokat és közben erősödik együttérzésem séf-manager hölggyel. Kezdem érezni, hogy tegnap miért hagyta el olyan fiatalos sebességgel a munka színhelyét. Hajnali 3-kor kelni és szerencsés esetben este 9, fél 10 körül ágyba menni 4 héten keresztül, minden egyes nap, az azért kemény…
Nekilátok az adminisztrációnak, azzal az erős elhatározással, hogy mielőbb visszamenjek a cellámba – miket beszélek - szobámba (2 x 2,5 méteres ugyan, de az ablakon nincs rács, hanem szúnyogháló), hátha tudok egy kicsit szunyókálni délután 3-ig. (Mi lesz velem két hét múlva, ha már a második napon ekkorákat ásítozom…?)
Nemes szándékom azonban galád módon hiúsul meg, mert mielőtt befejezném a papírmunkát megérkezik a kamion, amit holnap reggelre vártam. A hűtő-kamion hetente egyszer jön és az előző héten megrendelt élelmiszereket, tisztítószereket, a kitisztított, váltás ágyneműt és a törölközőket hozza. Ezt kell a söfőrrel és egy rakodóval együtt kirámolni, az árut átvenni, ellenőrizni.
Miután mindez megtörtént, a rakományt el kell raknom a megfelelő raktárakba, hűtő-berendezésekbe… aztán lassan kezdhetem is a vacsorát.
2000-03-09, csütörtök
Ma nemcsak azért sok az adminisztrációm, mert tegnap megjött az áru, de ma kell összeállítanom a bér-íveket, amiket faxon továbbítok a vállalat központjába, továbbá a jövő heti megrendeléseket kell elküldenem a különböző kereskedőkhöz és termelőkhöz, hogy időben eljuttassák az árut a szállító vállalathoz.
Erősen úgy tűnik, hogy ma sem lesz délutáni szunyóka…
2000-03-10, péntek
Ma reggel és délelőtt esett az eső. Apró, 2-2,5 cm-es, khakiszínű békákat látok mindenütt, a földön, a burkolatokon, a falakon, főként hajnalban és alkonyatkor. A déli nap szárító melege elől azonban elbújnak. Annyian lettek egyszerre – és ráadásul minden kis résen beférnek -, hogy a mosdókban, szobákban, de hajnalban még a konyhában is találtam néhányat. Senki nem foglalkozik velük; legalább eszik a legyeket és a szúnyogokat.
Délután volt egy kis időm, kisétáltam a központi épület elé nézelődni. Innen a dombtetőről kellemes kilátás nyílik 180°-ban. A maradék 180°-ot a négy hatalmas meddőhányó zárja el – mindegyikük magasabb ennél a természetes dombnál. A két öregebb meddőhányót már ismét birtokába vette a bush szívós növényvilága; fák, amelyek alighogy kibújtak a földből, rögtön ágakra terebélyesednek; bokrok és bozótok egymást tisztelő távolságra küzdenek fennmaradásukért. Helyenként kopasz, lomd-nélküli, kiszáradt fák merednek az ég felé – nem bírták a kegyetlen küzdelmet az életért. A fű csomókban nő a vörös-köves talajon.
Most minden békés, minden zöld az eső után, nem reszket a nap kegyetlen izzása a síkság fölött. Az olaj-zöld táj tengerként terjed, alacsony, hullámszerű domborulatokkal egészen a horizontig. Mivel a fák átlgos magassága 2-3 méter, nincsnek kiugró lombkoronák – mély-zöld növény-óceán fodrozódik a végtelenbe… mintha el akarná hitetni velünk, hogy mi emberek kicsik és sebezhetők vagyunk, pedig… pedig ez is egy aranybánya, ahol évekig alkalmazták azt a cián-technológiát, amit az Esmerelda mutatott be Romániában.
Vajon túlfolyt-e itt valaha is a cián-vegyület?… És ha túl is folyt, itt nincs folyó és halak… legfeljebb a bush 20-30 évvel tovább fog dolgozni az emberi vigyázatlanság, kapzsiság okozta sebeken. Mi az a 20-30 év itt, ahol szézezer években méretik a fennmaradás…?
16:15. Ülök az irodában, írom a naplót. A szemem sarkából látom, hogy a padlón mozog valami. Odapillantok és a szívverésem felgyorsul. A jól megtermedt pók 4-5 centiméter nagyságú lehet. Lassan, óvatosan kúszik a padló és a fal csatlakozásánál… Azt hiszem veszélyes, de ezt csak úgy tudom meg, ha a hátára fordítom és látom a méregfogait. Nem életveszélyes fajta, de már olvastam esetről, hogy ember lába, karja megbénult a marásától. Ha nem tévedek Hunter (vadász) a neve és közeledik… A mozgásából látom - inkább érzem, hogy figyel, tudatában van élőlény mivoltomnak. Tudom, hogy nagyon fürge és ugrani is tud. Azzal is tisztában vagyok, hogy nagy falat lennék neki, azonban a pókok lélektana sohasem volt erősségem és így nem tudhatom, hogy melyik mozdulatomat fogja támadólag megítélni, rámugrani és csupa önvédelemből megmarni…
A kinyújtott lábammal már elérném… Közeledik a gaz! Menj innen, hagyjunk egymásnak békét! Nem hallgat a jó szóra… Hirtelen elhatározással odalépek… Eltaláltam, de nem veszélyesen, mert, mint a villám beszalad a sarokba. „Tudja”, hogy a bakancsom ott nem ér semmit. A színe szinte teljesen egybeolvad az okker- és barnamintás linóleummal.
Most már ellenségek vagyunk. Nem merem a szemem levenni róla. Az íróasztalon tapogatok valamiféle „fegyver” után. Műanyagvonalzó akad a kezembe. A pók mozdul, önkéntelenül odacsapok. Nem találtam el. Ugrik… valamilyen, számára végzetes hiba folytán a vastag bőrbakancsomra és nem a meztelen karomra. Kis sötét folyadék folt keletkezik a bőrön, a marás helyén, én azonnal csapok a vonalzóval.
Eltaláltam, de nem öltem meg. Most menekülni próbál, de már nem tudja az összes lábait használni, lassú. Még egy csapás,… még egy,… végül is győzök… Phű!!!
Hátára piszkálom a vonalzó hegyével és látom a két méregfogát. Akkorák lehetnek, mint az asztalon fekvő golyóstoll hegye, jó 3 miliméter hosszúak. Ezek már bőven elegendőek ahhoz, hogy áthatoljanak az emberi bőrön… Felemelem a vonalzó csücskén és minden ceremónia nélkül, a győztes kegyetlenségével a szemétbe dobom.
Mit is mond a fáma? Pókot megölni szerencsétlenség? … Most akkor mi lesz? Ne vegyek lottót a héten?… Igaz, a múlt héten sem nyertem, pedig nem öltem meg semmilyen pókot…
Végül is nem tépelődöm tovább, megyek a vacsorát befejezni.
2000-03-11, szombat
Éjjel, háromnegyed egy. Sikoly-szerű süvítésre ébredek és arra, hogy a dongánk enyhén rázkódik. Mi lehet ez? Földrengés? Ébredezésem a másodperc töredéke alatt pánikba merevedik, kiugrom az ágyból és feltépem az ajtót. Eső csap az arcomba.
Valamiféle vihar tombol odakint, nem is akármilyen. A szél olyan erős, hogy könnyedén fel tudná dönteni mind a 100 kilómat. Az eső szinte vízszintesen esik a száguldó szélben, egyenesen bespriccelne a szobámba, csak én állom el az útját. Pillanatok alatt csurom víz vagyok. Nekem már úgyis mindegy, kilépek körülnézni, behúzom magam mögött az ajtót. Az eső nem hideg. A donga sarkának támaszkodva nézem a természet tombolását. Lassan-lassan agyamban felböfögnek az elmúlt napok hírei a Steve névre keresztelt ciklonról…
… mégis szinte hihetetlennek tűnik, hogy itt is érezhető lenne a hatása, hiszen a ciklon szárazföld fölött meghal; tengerben születik és él és csak a tengerhez közeleső részeket károsítja. Mi pedig legalább 800 kilométerre vagyunk a legkozelebbi tengerparttól...
Találok egy tegnapi újságot, amiben lerajzolták Steve-et és bizony látom, hogy elég nagy kitarjedésű ahhoz, hogy mi is kapjunk egy kis ízelítőt a csücskéből.
Steve február 25-én emelkedett ki a Korál tengerből – Ausztráliának az innen legtávolabb eső csücskében - és az elmúlt több mint két hét alatt végigpusztította Ausztrália észak-keleti, északi és észak-nyugati partjait. Nemcsak a 180 kilóméteres szél okozott milliós károkat, amely elektromos és telefonvezetékeket, háztetőket szakított le, de az óriási mennyiségű eső árvízé duzzasztott minden folyót, kiszáradt erecskét. Ültetvények, jószágok, utak váltak Steve tombolásának martalékává. Már egy 17 éves merész ifjú haláláról is beszámoltak, aki egy felfújt gumitömlőn akart lesiklani egy sebesre áradt patakban.
És most mindebből mi is kapunk egy kóstolót. A szél nem lehet erősebb 60 kilóméternél, mert ha itt is 180 kilóméter volna, akkor már rég repűlnék én is a dongával együtt, mint Dorothy az Óz a Csodák Csodájában…
Közben lassan nyugvó agyam kiszenvedi azt is, hogy mi lehet ez a visításszerű süvöltés: dongáink vasgerenda-darabokon és téglákon állnak a talaj egyenetlenségeinek kiküszübülésére. A föld és a padlózat között 10-25 centiméternyi távolságok vannak. A süvítés a házak alá befúvó sebes szél táncrahívó nótája… Szerencsére sem a vezetékek, sem a tetők nincsenek táncos kedvükben ma… vagy talán – szintén szerencsére – a vihar ereje van fogytán két heti duhaj mulatozás után…
Alvásomnak (is) természetesen befellegzett. Sok idő nem maradt 3-ig, amikor amúgy is kelnem kell.
Fél négykor kezdek, szokás szerint. A konyhába lépve legalább egy tucat békácskát látok minden felé. Több helyütt vízfoltok, a plafonról helyenként, mint mészkő-kristályok hegyéről, úgy csöpög az életet adó. A gáztűzhely fölötti elszívóberendezés sarkálról komótosan csurdogál a víz. Alatta kis tócsa terebélyesedik a tűzhely előtt. Két-három békácska otthonosan leslekedik ki belőle. Alig akarnak odébb tottyanni, ahogy vödröt tolok a vékonyka vízsugár alá… Hiába no, perzselő napsütésre és nem viharos esőkre építkeztek itt. Nagytakarításra azonban nincs idő, hiszen a reggelinek akkor is készen kell lenni 5 órára, ha éppenséggel Steve hátán viháncolna az egész tábor… (Szakácsnak, kötelesség teljesítése közben nincs joga meghalni…)
Ifjú munkatársnőm 4:30-kor megérkezik, gyorsan felméri a helyzetet és nekilát takarítani. Csak úgy futólag megkérdezem, hogy hogy aludt. Ő kurtán válaszol; remekül.
Fintorgok magamnak… lehet, hogy csak én öregszem?
2000-03-12, vasárnap
Ma, reggeli után érdekes társalgásom volt a bánya egyik vezetőjével, amikor bejött az irodába aláírni a számlázás elismervényeit. A téma egyrész abból adódott, hogy tegnap milyen óriási mennyiségű víz zúdult ránk, másrészt pedig abból, hogy éppen tegnap volt ismét szó a tévében a romániai folyószennyezésről.
A kérdésem természetesen az volt, hogy létezik az, hogy itt még senki sem hallott gát-túlfolyásról, meg környezet-mérgezésről.
Laikus mivoltom hamar kiderült. Udvarias, megértő (és türelmes) ember lévén a manager lelassult és mint jó atya szerény képességű csemetéjének elmagyarázta az egész technológiát.
Vagyis, aranyat többnyire köves sziklás talaj tartalamaz, amit a lelőhelyeken úgy ahogy van, mindenestül bányásznak ki, majd apróra törnek. Mivel a cián az egyetlen vegyület, ami oldja az aranyat, ezért az egész törmeléket átmossák egy nagykoncentrációjú ciános oldattal, ami szinte kiáztatja a fémet a zúzalékból. Közvetlenül ezután, az aluminium gyártásánál is jól ismert elektrolízissel vonják ki a sárga fémet az oldatból. Ez a technológia ma a legnagyobb hatásfokú a világon, mivel gyakorlatilag még az aranyport is kioldja a zúzott ércből.
Engem természetesen az érdekelt, hogy mi történik a ciánoldattal. Megtudtam, hogy a szabadba csak felhasználás után, a gyártási folyamat során erősen legyengült, híg oldat kerülhet ki, amit – mivel a világnak ez a része igen szegény édesvízben – zárt rendszerben ismét dúsítanak közvetlenül újrafelhasználás előtt. A szabad levegőn azonban a nap sugárzása és az oxigén bontja a gyenge oldatot és ha valamilyen oknál fogva nincs tovább szükség a vegyületre, a 10-20 méter mély tároló-gödrökben
a természet maga hatástalanítja, mégpedig igen gyorsan a mérget. Vagyis a napfény, amiből errefelé az aranynál jóval több akad, része a biztonságnak.
Azonban talán mindennél lényegesebb egy-egy bánya működésének az engedélyeztetése. Sok-sok állami hivatal hozzájárulására van szükség; többek között a környezetvédelem és a vízügy engedélye nélkül nem lehet bányát létesíteni. Itt a manager elmondta, hogy több olyan lelőhelyet tártak már fel, ahol egyszerűen nem bányásznak, mert a vízügy nem engedélyezte a ciános technológia alkalmazását. Felszíni, vagy földalatti édesvíz közelébe, mezőgazdasági, vagy mezőgazdaságra alkalmas területek környékére nem telepíthető ciános eljárás. Az egyetlen megoldás az lenne, ha az ilyen lelőhelyekről elszállítanák az ércet oda, ahol a technológia alkalmazható. Azonban erősen meggondolandó, hogy megéri-e egy tonnányi zúzalékot esetleg 100 kilóméterekre szállítani 8-12 gramm aranyért.
Ha egy vállakozó javaslatot tesz egy új, ciánnal üzemelő telephely létesítésére, akkor a vízügy geológusai kiszállnak a területre – ha az még nincs feltérképezve – és a beruházó költségén megállapítják, hogy van e valamilyen föld alatti, vagy felszíni édesvíz, vagy akárcsak csatlakozási lehetőség édesvízhez. Ha a legkisebb esélyt látják, már nincs is engedély. Ilyen esetekben a korrupció kizárt, mert maga a szakminiszter bukhat bele, ha bármilyen visszaélésre fény derül.
Amikor a manager magamra hagy az irodában kicsit butának, naívnak érzem magam, hiszen egyfolytában úgy kérdeztem, mintha a veszélyes mérget könnyelműen, játékként kezelhetné bárki is. Ilyesmiről azonban szó sem volt…
De végül is egy szakács tehet fel hülye kérdéseket, nem…?
2000-03-13, hétfő
Ma először érzem igazán a hatását, hogy hatodik éjjszaka alszom 2-5 órákat. Igaz, kétszer sikerült délután is leheverednem, de az valahogy nem pótol egy kiadós, 7-8 órás, folyamatos alvást. A gondolkodásom lassúbb, többször megállok munka közben, hogy hol is tartok, miket kell még csinálnom, a hűtőkamrából kifordulok, mert nem emlékszem, hogy miért is mentem be…
Röhögnék magamon, de csak vigyorogni tudok. És ez még csak az első hét. A második hét végére minden bizonnyal egy alvajáró zombi fog visszanézni rám a tükörből…, ha egyáltalán ki tudom nyitni a szememet, hogy bele nézzek. A másik tábor, ahol jövő héten fogok dolgozni, az is hasonlóan üzemel. Ismét nem csodálkozom, hogy az asszonyka, akit helyettesítek fénysebességgel hagyta el Mt. Morgans-t kedden. Nem lehet könnyű 4 hétig napi 4-6 órai alváson élni…
Ez a munkarendszer egyébként törvényellenes, annak ellenére, hogy az utóbbi időben szinte minden kislétszámú táborban hasonló időbeosztásban kell dolgozniuk a séf-managereknek. Törvény írja elő, hogy két teljes műszak között 10 órai töretlen pihenőt kell a munkáadónak biztosítania. Azonban a kiélesedett versenyben egyre ritkábban tartják be ezt a szabályt a vendéglátó vállalatok. Így kevesebb embert kell foglalkoztatniuk, tehát kevesebb bért kell kifizetni. A bányák bezárásával pedig amúgy is egyre több munkaerő szabadul fel…
Ez persze nem az egyetlen törvény, amit megszegnek Nyugat-Ausztráliában a bányákat kiszolgáló vendéglátó-szolgáltató cégek. A béreket sem a kötelezően előírt Ausztrál országos szabályzatok szerint állapítják meg. Talán fölösleges hozzáfűzni, kevesebbet fizetnek.
Nehéz elképzelni, hogy Nyugat-Ausztrália kormánya minderről nem tud, hiszen létezik egy kormányhivatal, ahol panaszt tehetnek a becsapott munkások, abban az esetben, ha vannak bizonyítékaik. Ez a kormányhivatal rendkívül elfoglalt, hiszen rengeteg panaszt kap.
Nekem is volt egy esetem; az előző cég, akinek dolgoztam több mint $7000.- dollárral rövidített meg kb. két év alatt – legalább is ennyit tudtam egyértelműen bizonyítani. A cég a szóbeli, később írásbeli kéréseimre egyáltalán nem válaszolt. Minden bizonnyal pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Így végül kénytelen voltam a kormányhivatalhoz fordulni. Az ügyem jó fél évig húzódott, mialatt a vállalat természetesen pokollá tette az életemet. (Egy-egy ilyen világtól elzárt táborban nem túl nehéz…)
Végül is a munkáltatómnak fizetnie kellett, de eztán már csak egyetlen munkát kaptam tőlük, mert azonnal kirúgni, csak azért mert igazam volt, az mégiscsak nagyon törvényellenes. Aztán hirtelen nem volt több munkájuk – számomra…
Ha belegondolok, hogy az évek során hány száz, esetleg ezer embert rövidítettek meg és ezzel mennyivel több profitot „termeltek”… Azonban bármennyire is elfoglalt ez a bizonyos kormányhivatal, végül is a károsultaknak csak nagyon kis százaléka tesz panaszt, egyszerűen azért, mert kevesen ismerik eléggé a bonyolult ausztrál bérrendszert. Én azért ismerem valamennyire – legalább is az én szakmámon belül -, mert korábban, mint vezető sokszor kellett döntéseket hoznom, költségvetést készítenem a szabályok értelmében.
Azóta tapasztaltam, hogy itt Nyugat-Ausztráliában más cégek sem veszik komolyan az országos bérszabályokat.
Ugyanakkor Nyugat-Ausztrália kormánya büszke arra a statisztikára - és mint saját politikai-gazdasági eredményét könyveli el -, hogy itt magasabb az egy főre jutó termelékenység, mint a többi Ausztrál államban. Vajon ehhez a remek eredményhez mennyiben járulhat hozzá, hogy szinte büntetlenül csak ebben az államban szeghetik meg vállalatok a munkára vonatkozó országos törvényeket?
… Persze lehet, hogy csak fáradtságom borongásában látom a valós tényeket valós tényeknek… Hiszen ma még mosnom is kellett, mert mára kifogytam tiszta munka és egyéb ruházatokból… Borotválkoznom is kellett volna, de itt a bushban a 4-5 napos szakáll hétköznapi dolog… és különben is, kinek legyek simabőrű? A békáknak…?
2000-03-14, kedd
Munkatársnőm Új-Zéland szülötte, jól megtermett, 20 éves maori lány, nem túlzottan bőbeszédű. Rövid, lényegretörő mondataival Karl May szűkszavú indiánjait juttatja eszembe, azzal a külömbséggel, hogy ő néha azért mosolyog. Napok óta fájlalja a fogát és nagyon szorítottam, hogy a hét végét kibírja. Hét végén, hétfőn és kedden takarítjuk a szobákat, cseréljük az ágyneműt és a törölközőket. Erre a munkára még egy asszony fel szokott jönni Leonórából segíteni, azonban pénteken telefonáltak, hogy ezen a hét végén nincs kisegítő….
Nem maradt más hátra, mint megkértem munkatársnőmet, hogy túlórázzon a fájós fogával. A hétvégi túlórákkal majdhogynem megkétszerezheti heti keresetét.
Végül is szerencsém volt, egyrészt mert ő is tisztában van a kimondatlan törvénnyel, hogy itt, a bushban, szolgálatban nincs jogunk kidőlni a sorból, másrészt a magasabb kereset lehetősége megnövelte a fájdalomcsillapítók hatásfokát, amit napok óta szed (… de gonosz vagyok!).
Az akadályokat végül is leküzdöttük…
2000-03-15, szerda
Tegnap délután kellett volna megérkeznem ide, következő állomáshelyemre, Penny Weight Point nevű táborba. Mt. Morgans séf-manager hölgye azonban csak este 8 körül ért vissza valamilyen autóhiba miatt. Így ma hajnalban 5 órakor indultunk el.
Sofőröm, Mt. Morgans szakácsnőjének férje úgy tájékozodik az éjszakai vadonban, térkép nélkül, mintha a tenyeréből olvasná az útat. A terepjáró többnyire 80-nal halad, pedig még sötét van, így a nap állása szerint sem lehet tudni az irányt.
Az út szélén, a reflektorfényben egy földkupac egyszercsak megmozdul és ránk tekint. Pilótám félrerántja a kormányt és a fékbe tapos. A kengurú azonban felpattan… Szerencsére sebességünk még mindíg elég nagy, így az állat nem tudott a kocsi elé ugrani. Csak a hátsó oldalajtón hallunk egy gyenge koppanást.
Nem öltük meg, állapítja meg sofőröm, de egy pár napig fájni fog a feje…
Lassan dereng. Mindenható-életadó napkirály tűzvörös udvartartartása a bal oldalon tűnik fel és előre jelzi, hogy őfelsége honnan fog ma először rápillantani erre a zord édenkertre. Ebből legalább tudom, hogy dél felé autózunk.
Már világos van, amikor 6 óra előtt néhány perccel megérkezünk Penny Weight Point-ra.
A séf-manager itt egy középmagas, göndör, szakállas fiú, jól kidolgozott karizmokkal és az idegi kimerültség vörös karikáival a szeme alatt. Fél óra alatt visz körül a táboron, ömlesztve rám a teendők halmazát és a telep technikai problémáit. Nemsok ragad meg a fejemben a rendszertelen adathalmazból, csak amikor a mosodának kinevezett fészer előtt állunk, akkor élesedik elgyötört figyelmem akaratlanul is. Egy death adder (azt hiszem magyarul puffogó vipera) vadászgat alkonyatkor a környéken és a mosodában látták.
(Később, amikor beszéltem azzal a veterán sofőrrel, aki a kígyóval személyesen találkozot – majd gyorsan visszalépve, elnapolta mosási szándékát -, kiderült, hogy a hüllő fajtája egyáltalán nem biztos. Leírása csak arról győzőtt meg, hogy mérges kígyóval állunk szemben.
A mérgeskígyók marás szempontjából két alapvető csoportra oszthatók; az egyik fajta mérge a nyirokérrendszeren keresztül eljut az idegközpontokba, ahol lelassít, esetleg teljesen megbénít életfontosságú funkciókat, pl.: légzés, szívmüködés.
A másik fajta kígyóméreg a marás helyén és környékén roncsolja a szöveteket. Ez utóbbiról azt mondják, hogy kevésbé halálos, de rendkívül fájdalmas és életre szóló nyomot, bénulást, a végtag amputálását, stb. vonhat maga után.
A kígyó azonosítása marás esetén létfontosságú, hiszen az orvos eszerint adja be az ellenszérumot.)
Erős elhatározásra jutok: a lábam elé nézve járok és alkonyat után nem fogok mosni…
A sűrített tájékoztatót követően ez a fiú is fénysebességel tűnik el a helyszínről… ő sem alhatott 3-5 óránál többeket az elmúlt 4 hétben…
Bemegyek a konyhába, hiszen a reggeliidőnek csak 7 órakor van vége, ott kell folytatnom, ahol ő abbahagyta. Egy pillanatra megállok az ajtóban, megdöbbenni. (Ha megdöbbenek, akkor rendszerint megállok… egy pillanatra.)
Olyan kosz és rendetlenség van, hogy majdnem két pillanatra van szükségem a megdöbbenéshez. Az egyik információ, amit a fiú mondott, lassan felháborog a tudatomban; ebben a táborban nincs munkatárs, a séf-manager csinál mindent egyedül. Vagyis 5-től 7-ig reggeli, este 6-tól fél 8-ig vacsora; főzés, mosogatás, konyha, ebédlő, közös helységek takarítása, aztán a szobáké, ágyneműk, törölközők cseréje 18 ember után, a kert és az udvar rendbentartása, apróbb műszaki hibák javítása, vécék, zuhanyozók takarítása, fűnyírás… én már most menekülnék, pedig csak egy hetet kell kibírnom. Maga a tábor állapota tündöklő bizonyítéka annak, hogy ezt a munkát egy ember nem képes ellátni…
A reggeli lassan befejeződik, nekilátok a mosogatásnak, a konyha és az ebédlő nagytakarításának… Közben megjön a hűtőkamion… és aztán estig meg sem állok…
2000-03-16, csütörtök
Tegnap 15 órát dolgoztam és ma sem fogok kevesebet. A fáradtság olyan hatással van rám, mint amikor a részeg eljut az úgyis-minden-mindegy állapotba. Ma délelőtt azonban a cégem perth-i központjából telefonon kibalhéztam-könyörögtem, hogy lesz segítségem 3-4 napra. Ennek annyira megörültem, hogy megengedtem magamnak egy félórás beszélgetést a megrendlő bánya helyi vezetőjével, akiről kiderült, hogy egész életét az aranybányászatban töltötte.
Megtudtam, hogy az innen 40 kilóméterre fekvő Red October az utóbbi évek egyik leggazdagabb lelete. Mivel a vízügyi hatóságok nem engedélyezték a cián-technológia telepítését, ezért a bányatársaság úgy határozott, hogy az ércet beszállítják Leonórába, ahol van egy engedélyezett telep. Az érc olyan gazdag, hogy szállítással együtt is megéri kitermelni. Volt már olyan vágat, amelynek egy tonnájából 80 gramm aranyat is sikerült kivonni. Persze volt olyan is, ahonnan csak 7-et. Azonban mindezt összehasonlítva azzal, hogy nem is olyan régen még olyan helyeken is bányásztak, ahol mindössze 2-3 gramm aranyat adott egy tronna érc, ez a feltárás komoly eredményeket mutatott már eddig is.
Penny Weight Point tábor az érc szállítását bonyolító a sofőrok és a road train-ek telepe. (A road train egy hosszú kamion, amelyet 2-6 kocsiból kapcsolnak össze. Ehhez a fejtéshez 3-4 kocsiból álló szerelvényeket alkalmaznak. A szerelvények olyanok, mint sok-sok gumikeréken gördülő hatalmas csillék. Ezek a mammut-vontatmányok egyenként több, mint 90 tonna zúzalékot képesek 83 kilóméter földúton és közel 40 kilóméter betonúton Leonórába juttatni.)
Alkonyodik. A nap már lebukott a látóhatár mögött, de még világos van. Vonszolom magam kis irodám felé valami adminisztrációt bepótolni. A betonjárda pontosan nyugati irányba visz. Látom és érzem a levegő súlyán is, hogy észak-nyugat felől nehéz felhők gyülekeznek. Megállok az ajtóm előtt, felpillantok és az elémtáruló látványtól egy másodpercre elfelejtek lélegzetet venni.
A felhőtakaró nyugati szegélyére még rátűz a nap alulról, valahonnan a látóhatár mögűl, a tengerből. A horizont keskeny, kéklő ég-sávját tűzpiros felhők lassan terjedő hullámsora követi felém közeledve, s mint izzó parázs, bíbor zsarátnok, úgy függ, fénylik, ragyog a felhőtakaró az olajzöld, vad növény-óceán felett. Kelet felé egyre több hamuszürke szín vegyül az világító-vörösbe, s mint kandalló halódó tüze, úgy vonzza a tekintetet. Aztán súlyos, sötét felhőkbe hűl a parázsló ragyogás.
Fáradtan, kimerülve, megbűvölten állok, megigézett az égi színjáték. Nagyot sóhajtok és sajnálom, hogy nincs itt a fényképező gépem. Ilyen lenyűgöző csodát még itt sem produkál minden nap a természet…
2000-03-17, péntek
Ma hajnalban hármunknak volt vörös-eres a szeme reggelinél…
Tegnap este eleredt az eső és egész éjjel esett. Késő délután még beküldtek két road traint Leonórába egy-egy szállítmánnyal, de mivel a földút kezdett felázni elég körülményesen értek be. A vizes földúton nehéz ilyen nagy súlyt irányítani és ha egy road train beragad a sárba, azt csak darukkal és más költséges nehézgépekkel lehet kimenteni - természetesen csak akkor, ha már az út ismét száraz, hiszen a mentőberendezések is igen súlyosak.
Van azonban egy másik, egy sokkal alattomosabb veszély is. Sokhelyütt a kemény, kavicsos, száraz és erősen döngölt földút felszínén csak 2-3 centiméternyi sarat képez a vörös homok. Ez a vizes, finom por egy filmréteget alkot a kemény felszínen és úgy csúszik, mint a frissen esett hó. Ezeket a szakaszokat szinte lehetetlen megkülönböztetni más sáros felületektől és ha ezen megcsúszik egy ilyen 150 tonnányi, soklábú acélhernyó, akkor az könnyen hasonlatossá vállhat Toldi malomkövéhez: „ki tudja hol áll meg…”
Mivel két sofőrünk nem vállalhatta a visszatérés veszélyeit Leonórából, így beültek egy kocsmába és onnan helyzetjelentettek a főnöküknek. Ekkor már sötét volt és a telep vezetője megkért - mielőtt értük ment a terepjárón -, hogy tegyek el nekik vacsorát, mivel későn fognak visszaérni…
A két söfőr jött ma reggel másnapos-vörös szemekkel reggelizni. Én voltam a harmadik vörös-szemű, bár én lassan két hete nem láttam alkoholt… igaz ágyat sem túl sokáig…
2000-03-18, szombat
Izgalmas, viharos éjszakám volt. Az eső kisebb szünetekkel egyfolytában esett. Késő délután a tábor áramfejlesztő generátora elkezdett pajkoskodni elgyötört idegrendszeremmel. Minden egy, másfél órában lecsapott a biztonsági kapcsolója és gyermekded játékát egész éjjszaka folytatta.
Ez azt jelentette, hogy amikor kikapcsolt, kiszáltam az ágyból, fogtam az elemlámpát, kibotorkáltam az esőben a 150 méternyire lévő áramfejlesztőhöz és visszakapcsoltam a főkapcsolót. Hogy hogy csináltam, nem tudom, de abban a pillanatban, ahogy az áramfejlesztő lekapcsolt, automatikusan felültem ágyamban és elkezdtem tapogatózni az elemlámpa után.
Elkeserítő, hogy annak idején az Ecseri úton, a Vendéglátóipari Szakközépiskolában semmit sem tanítottak nekünk bányaipari áramfejlesztő generátorokról. Főzni, éttermet vezetni, konyhákat üzemeltetni, nyereséget kalkulálni azt igen, de bányaipari áram és vízszivattyú rendszerekről egy szó sem esett. Még egy vacak ajtózár, vagy neoncső szakszerű kicseréléséről sem tettek említést, pedig itt többet kell ilyesmivel foglalkoznom, mint főzéssel…
Ha alkalom adtán arra járok, majd szóvá teszem a hiányosságot…
Éppen ideje volt, hogy ma megjött a segítségem. A sár miatt a takarítás sokkal nehezebbé vált. A táborban napközben többen tartózkodnak, hiszen ebben az esőben a külszíni fejtések is állnak, nemcsak a szállítás. Az emberek egy részét hazaküldték, mert az eső még két –három napig marad az előrejelzések szerint. A többiek videót néznek, vagy csoprtokban beszélgetnek. Többségük nyugtalan, hiszen teljesítménybérben dolgoznak és most nincs teljesítmény.
A mai napot a segítségem megérkezése miatt talán könnyebben vészelem túl… még ha kicsit szédelegve is.
Különben is közeledik húsvét. Legfeljebb én leszek a nyuszi… a piros szemű…
2000-03-19, vasárnap
8 órát aludtam! 20 évvel érzem magam fiatalabbnak… Jól van na, a tükörbe nézve csak 10-zel… de lagalább 5-tel… Az eső esik és mivel a sofőrök nem tudnak dolgozni, így csak 7 órára kellett reggelit készítenem.
Tegnap 80 miliméternyi eső esett, ma még nem tudjuk mennyi, de nem néz ki kevesebbnek. Faggatom a telep vezetőjét, hogy ilyen óriási mennyiségű víztől vajon túlfolynak e a ciánoldatot tartalmazó tárolók. Értetlenül néz rám, nem egészen érti a kérdésemet. Az ő több mint 30 éves aranybányászati tapasztalatában ilyen még nem fordult elő.
Elmagyarázom, hogy szülőföldem egyik folyója haldoklik a romániai tároló túlfolyása miatt.
Megértőbb arccal ismétli ugyanazt, amit már az előző táborban is elmondtak, hogy csak a már felhasznált, erősen híg vegyületet lehet a szabad ég alatt tárolni és ezt a nagyon gyenge oldatot is ellenőrizni kell a nap 24 órájában a szabályok szerint. Olyat már hallott, hogy egy cián-koncentrátumot tartalmazó hordó megrepedt, természetesen olyan, előírás szerint kiképzett tárolási körülmények között, ahol nagy kárt eleve nem okozhatott és ahol nagymennyiségű édesvízzel (szintén az előírások szerint) ártalmatlanná higították. Olyan esetről azonban nem tud, hogy a szabad ég alatt tárolt, használt, híg vegyület bármilyen katasztrófát okozott volna.
Atyailag, mosolyogva néz rám egy pár várakozó másodpercig, hátha még mindíg nem világos, hogy itt Nyugat-Ausztráliában egy romániaihoz hasonló cián-baleset elképzelhetetlen… A szakáccsal általában tanácsos jóban lenni, még ha egy kicsit együgyű is a bányák kézenfekvő és magától értetődő eljárásait illetően.
2000-03-20, hétfő
Mára a tábor kívül-belül ragyog a tisztaságtól (és ma is csak 7 órára kellet reggelit készítenem!). Ilyenkor az ember elégedett és hajlamos elfelejteni a deréktörő munkát, a 2-5 órás, vagy éppen alvás nélkül töltött éjszakákat.
Reggelinél az egyik road train sofőrje valami apró, csillogó tárgyat mutatott a társaságának. Egy két gyufafej nagyságú aranyrögöt talált. Persze én és elkezdtem hegyezni füleimet. Kiderült, hogy szinte mindegyik sofőr foglalatoskodott már az arany keresésével, de meglehetősen kevés sikerrel. Aki ezt a kis rögöt találta, másfél évvel ezelőtt vásárolt egy jó fémdetektort $ 1600.- dollárért és gyakorlatilag ez volt az első aranyrög, amit valaha is talált. Az öregebb sofőrök mind jártak már hasonló cipőben a sok-sok aranbánya környékén, ahol megfordultak és az eredmény mindegyiküknél hasonló volt…
Úgy határoztam, hogy mégsem dobok ki $ 1600.- dollárt fémdetektorra…
Délutánra elállt a négynapos eső. Olyan mennyiségű víz zúdult a környékre, amilyenre a legöregebb környékbeliek sem emlékeznek… és sehonnan sem jött hír a ciántárolók túlfolyásáról…
2000-03-21, kedd
A nap süt, szárítja az utakat. Ma reggel a munka ismét beindult a bányában. Az eső izgalamait újra a csillogó, értékét pillanaznyilag veszítő, sárga fém poros, monoton termelése váltja fel.
Ez az utolsó napom. Holnap reggel repülök vissza Perth-be. Már alig várom. Egy kisé megviselt ez a 15 nap…
Habár, végül is nincs miért panaszkodnom; a kígyóval nem találkoztam, az egyetlen skorpiót, amit láttam, azt is más taposta el és – legalábbis egy darabig - ismét tudom a számláimat fizetni…
Hát nem csodálatos!
vége
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
