"Némán ülök a szobám közepén, a sarokba szorulva..."

Szerzõ: LoncsiDátum: 2008. április 02. 22:51

Mûfaj: NovellaCimkék: hiány, ellentét, magány, szösszenet, kortárs, irónia

Mit is, mit is:)? 2007. júniusában íródott egy kék szoba közepén ülve, a sarokba szorulva:). Egy finom, testes bor mellett elmélkedve jelenen, jövõn, s fõleg a múlton. Kissé kesernyés iróniával:). A többi a folytatásban vár Rád;)! Hajrá;)!

Némán ülök szobám közepén, a sarokba szorulva. Ujjaimon száraz a bõr a savas idõoldótól, amivel a napokat súrolom szüntelen. Glicerint neki, ne túl sokat, a végén még átrepít valahova, máshova. A tükör túloldalára.

Tisztaság sóhajt magányosan körülöttem, hiányzik neki a kosz, együtt teljes a kép. Én általában csak maszatolok. Nevezzük ezt aranyközépút keresésnek... Még hogy két azonos ujjlenyomat, mélyen magunkban ezer klónt hordozunk. Számtalan személyiség, ami vitatkozik, kérni, elvenni, sírni, örülni, ölni, szeretni.

Rég nem csengett a fülembe ilyen kellemesen egy ismeretlen dallam, végre valaki belõlem zenél, a lelkem húrjait pengeti. Ehhh, keressük csak meg a backspace-t.... Hehe, minden törlésem egy újabb, hehe... Hehe, talán Vonnegut is így járt a Titán szirénjeiben, törölt õ, csak az emlékek tûntek, nem a karakterek. Történelmünk rovátkái... Hehe...

Már szinte plagizálok, a telefonom üdvözlõképernyõje is csak kurtán "rámhehéz", miután merényletet elkövetve ellenem a legfontosabb pillanatokban kimegy egy kávéért. A cigiszünet neki is jár...

Borszerû italt löttyintettem a poharamba, utolsó kortyom után horrorisztikus ábrák húzódnak az üveg falán. Elvérzik az élvezet. Újraélesztem, legalább a torkom se szárad ki. Nyár közepén megfázni, erre is csak az én családom képes, velem egyetemben. Hozz egy zsebkendõt, kérlek, a szoba sarkában van, ahogy én is. Itt még a körívek is sarkosak, nyúlnak a falak, kitoljuk a fizika határait...

Állandóan Veled álmodom, általában valami kocsonyás löttyöt iszunk, és a naplód eldalolja nekem a fájdalmad. Majd keverünk egy füves mákteát, fulladozva rágjuk a rostokat, miközben még a huszadik szobában is a másolataink öklendezik a világ szennyét. Egyediek vagyunk.

Megkeresni azért nem merlek, félek Tõled, annyit kísért a múlt az álmaimban, ott is mindig visszatér a szánkba az az emészthetetlen íz, mi lenne most? Megrágnánk és kiköpnénk a jövõt? Hagylak parlagon, akár az ugart, hátha egyszer még bõ termést hozol nekem...Hátha...