Ölelő s gyilkoló szavakról Rézinek, Másoknak!
Dátum: 2008. november 25. 10:04Műfaj: PrózaCimkék: történet |  |
Szeretnék megosztani Veletek egy kis történetet, amely sok évvel ezelőtt indult, azt is mondhatnám, hogy sikertörténet, valakinek, annak, aki ma minden veleszületett problémája ellenére egyedül tud élni.
A kislány akiről írok hallássérült, enyhe értelmi képességekkel született harmadik gyerekként a családban. Egyszerű családban, ahol az "ilyen" gyermek csak akadályozza a felnőttek "normális" életvitelét. Így aztán korán állami gondozásba került, de nem mondtak le róla teljesen a szülők, ki tudja mit hoz az élet címmel.
Iskolánk óvodájába csecsmőotthonból jött. Amikor úgy látszott fejlődése, hogy előkészitő első osztályba mehet ( itt két évig alapokat kap az első osztály anyagához) akkor ismerkedtem meg vele. Nevezzük Annának. Biztos pontot keresett az életében, valakit akihez tartozhat, hiszen azt látra, hogy társai minden hétvégén hazautaznak. Őt csak szünetekre vitték haza, de korábban hozták vissza. Hogy közben milyen szavakat hallot, s lelke hányszor tört azt csak ő tudta volna elmondani, de akkor még nem voltak szavai, a siket jeleket tanulta, abban is a praktikusakat, szépeket.
Hozzám különösen vonzódott, valahogyan megérezte, hogy társ nélkül élek, ez később tudatosult is benne, ekkor már beszélgettünk. Addig azonban rögös útja volt. Néha úgy kellett ülnöm, állnom, hogy ha Anna szeme összeszűkül a feldöntött pad senkinek ne okozzon sérülést.
Egy hétvégére hazavittem, este mikor visszaindultunk rájöttem, hogy nagy hibát követtem el. Zokogott egész úton, s jelelte, hogy velem akar maradni, mert csak engem szeret. Azt gondolta örökre viszem haza. Lassan megértette, hogy ez nem lehetséges.
Volt olyan kolleganőm, aki nyiltan szemembe mondta semmi sem lessz Annából, rossz példa vagyok a számára a divatos ruháimmal, sminkemmel. Én az említett dolgok mögött csak mosolyogtam.
Nyolc év múlt el együtt, az utolsó két évet másik osztályban fejezte be,( én kisebb nehezeb gyerkeket kaptam) általános iskolai bizonyítvánnyal, továbbtanulási lehetőséggel indult Budapestre.
Jelenleg is ott él, egyedül, szakmát tanult, lakása van. Sms-ben tartjuk a kapcsolatot.
Iskolánk 110 éves évfordulóján láttam utoljára. Valami igaza volt a kolleganőmnek. Anna haja festett szőke lett, ruhája a legutolsó divat szerinti, tűsarkú csizmájában határozottan várt rám.
Nevetve "anyu"-nak szólított, első kérdése az volt, "szeretsz még"?
Akkor eszembe jutottak Tamkó Sirató Károly sorai:
Hangok
Pipitér,
pipitér.
Hosszú nyárra
kicsi tél.
Ki-ki mint él
úgy ítél.
Ki tudja azt,
ki mit ér ?
Anna beszél, hangokat tanult iskolánkban, s az életet !
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Ma-Rika (#7400) | 2009. január 20. 18:53 |
Egy kicsit ismerös számomra ez a világ.Jómagam óvónöként dolgozom és sajnos nagyon sok olyan gyermek van,akik csak szoc.pólos gyerekek,bár van családjuk..de a szeretet fogalmát nem otthon tanulták meg.Volt olyan gyermekem aki azt mondta kár hogy hétvégén nincs óvóda,mert ö nagyon szeret itt lenni,jobban,mint otthon.Szivbemarkoló volt,mint ez a történet is..köszönöm hogy olvashattam | |
Válasz R. Jana hozzászólására (#5939). |
|
2. Veronai (#5948) | 2008. november 26. 23:40 |
Minden a példáról szól. Voltak elöttünk és lesznek utánunk. Olyan nincs, hogy valamit értelmetlenül csinál az ember, ha hisz benne és szeretettel csinálja. Az "eredmény" megmutatja és igazolja. A hitetlenek meg, tanuljanak! Üdv! Veronai | |
| |
3. Sonkoly Éva (#5941) | 2008. november 26. 20:44 |
Jana, kedves! Bocsánat, ha szomorúságot okoztam, nem akartam. Szeretettel öllek: Éva | |
Válasz R. Jana hozzászólására (#5939). |
|
