Őszi zsongás            

Még a péntek esti besötétedés előtt kanyarodtunk le az 51-es főútról a kunsági csatornához. Egy teljes heti kemény munka után jöttünk Fehér Sándor barátommal, aki lift szerelőként kereste kenyerét. Túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy rögtön el kezdjük a halak vadászatát. A felesége velem szívesen elengedte, mert mint mondta, - legalább valaki vigyáz az urára. Barátságunk sok – sok éve kezdődött. Még akkor, - amikor nem álltak olyan jól anyagilag, mint manapság.

        Gyorsan sátrat vertünk a fák alján, hogy a meteorológia által beígért vihar ne érjen minket készületlenül és legyen hová elbújnunk az égi áldás elől. A szúnyogok milliárdjainak dühös támadását nem tudta igazán visszaverni a riasztó olaj bűvös ereje. Denevérek cikáztak felettünk az egyre inkább színe vesztett világban. Tüzet raktunk a parton összeszedett száraz ágakból, hogy a régóta áhított szalonnánkat jó nyálcsorgatóra süssük, - meg azért, hogy a tűzre vetett maréknyi zöld, - fű vagy levél - füstje elűzze a vérmesebb szúnyogokat is. Falatoztunk. A sült szalonna illata kavargott, keveredett a füst szagával. Az időközben sötétbe öltözött táj körvonalain érdekes árnyakat vetett a tűz fénye. Jó volt nézni, jó volt ott lenni. A tűz lassan hamuvá roskadt. A sátorba bújva néztük a felragyogó csillagok pislákoló fényeit. Csendes beszélgetésünk egyre jobban akadozott, - a barátom elaludt. Elábrándoztam gyerekkorom egyik kedvenc, rongyosra olvasott ifjúsági regényén az örök becsű Fekete István alkotta remeken: Szinte ott éreztem magam a kisbalaton nádi világában. Eszembe jutottak Kengyel tanár úr szavai: - A valóság is lehet olyan szép, sőt szebb is, mint a hazug ábránd! Ennek gondolatával és a békakórus fülszaggató vartyogásával, melyet különféle éjszakai zajok, neszek, illatok keveréke kísért – elszenderedtem.

               Pirkad. A felkelő nap reggeli sugarai kellemesen melengetik elgémberedett, átfázott csontjaimat. Istennek hála, nem jött be az időjóslat, szép időnek ígérkezik. Azért, hogy megfelelő jó horgászhelyet foglaljunk a szombat hajnali amatőr horgász invázió előtt, - időben kellett érkezni. Ha halat is szeretnénk fogni, - nem csak irigyen nézni a többi sporttárs kemény fárasztását.   A kuni nagy halairól híres. Legalább is ez a mende – monda. Én a magam részéről még olyan horgászt sem láttam, aki egy igazi kapitális amurt vagy egy rémséges krokodil pofájút szákolt volna! Még az alig derengő szürkületben összegyúrt etetőanyag, melyet a limányos szélére dobáltam, kellően felhősre sikeredett, szépen terül a vízközt. . Új nap, új remény, - majd ma engem irigyelnek a többiek! - látok neki a könnyített szerelés összeállításának. Tizenkettes horog, tizenötös zsinór, saját gyártású szívószál úszó, egy másfél grammos ólom - mindez egy 4,5-es Match boton, pár csonti és -  hajrá! Látom a szemem sarkából, a barátom is hasonlóan kezdi az idilli napot. Egy erőteljes suhintás az ellenszél miatt, és az úszó a helyén. Félig dőlve kornyadozik, - majdnem jó az ereszték hossza. Gyors korrigálás, és indul a pecázás. A második bedobás már eredményes. Egy formás kis bodorka a zsákmány. Hogy vizes és halszagú legyen a merítőm, - szákolok. A parton röhögnek, - ki ne szakítsa szaki! De már a másodikat fogom a sütni való tenyérnyi keszegből. És láss csodát, - beindul a gépezet. Sanyi barátom is szorgalmasan szedegeti az apraját. Ő igazán ért hozzá, hisz felnézek rá, Ő tanított meg a vízi rejtelmekre, Ő avatott igazi horgásszá. A part mindkét oldalán már csak minket néznek dühös – irigyen. Elhalt a röhögés, - még mosoly sincs. Igaz nincs is miért örülniük, - ma még nem lett halszagú a kezük. Közben Sanyi akaszt egy jó kettes nyurgát, megdolgozik vele, élvezettel terelgeti. Összemosolygunk, és már indulok is szákolni. (Az esti nagy sietségben otthon felejtődött a merítője.) Pár percnyi nyugalom, a víz lakói lenyugszanak a ciriburi után. Mi is túl vagyunk már az élmény hatásán. Sándor ismét fáraszt. – Sanyikám, horgászni jöttem, nem meregetni,- helyeskedek vele. - Neked adom, ne sírjon a szád! – évődik velem. A többiek irigykedő pillantásaival kisérve újra szákolok. A helyemre visszaérve, új csalit teszek a horgomra. Giliszta csokrot kínálok, - talán ráéhezik valami emberes példány. Úgy látszik, a jó példa tényleg ragadós, - nekem is megjött a várt pontyom. Szép, aranyló pikkelyei ragyognak a napsütésben. – Nézd, Liftes – kifogtam az aranyhalat, kívánjak valamit? – Csak akkor teljesül a kívánságod, ha visszadobod – mondja nagy komolyan Sándor. Összeröhögünk. Lemérem, - csak huszonnyolc centi. Mielőtt visszateszem a vízbe – megcsókolom. Mit lehet tudni? Hátha tényleg szerencsém lesz. Egy látásból régről ismert sporttárs nagyszájú felesége félhangosan, hogy mi is halljuk – ezeknek a kalaposoknak megy a hasuk – beszólással próbált minket rosszkedvre hangolni – sikertelenül. A férj, - bizonyítandó, hogy lélekben velünk van, odakiált Sándorunknak: - Sanyikám, azt mondja az asszony, hogy könnyű ott halat fogni, ahol van, - gyere ide, - itt nincs, fogjál itt!  Sanyi szeme ravaszul csillog. Már érzem, - jó hecc lesz. Megvonja a vállát és lehajol egy gombócnyi etetőanyagért. – Hát megpróbálhatom, - szól, majd átballag a szerelésével és egy maroknyi etetőanyaggal a szomszéd horgászhelyre. Rá úsztat az etetésére, majd kicsit visszatartva a sodrástól hagyja az úszót bukdácsolni. És jön a kapás. Nem finomkodik, keményen lerántja az úszót. A bot karikába hajlik, a hal menekülne, de ügyes kezek terelgetik. Én meg máris indulok a merítővel. Sanyink leakassza a jó méretes tükrös potykát, megcsókolja, majd – én ott horgászom - mutat a helyünkre, és visszarakja a halat a vízbe. Az emberek egyre nyűgösebbek a környékünkön. - Ha nem kell a hal, mért nem adja nekünk, - hallatszik. Többen helyeslően dünnyögnek.  Vasárnapi amatőrök. Sejtésem szerint, a néha kapott ajándék hallal vagy a csarnokban vásárolttal hazaérve, telekürtölik a házat: - Nézzétek, mit fogtam, de a nagyobbakat elajándékoztam. - Mert nehéz volt cipelni, meg úgy is túl zsíros volt. A szomszédok persze eszik a dumáját, mert minden héten pecabotokkal felszerelkezve távozik a házból, hisz Ő a nagy HO – HO. De térjünk vissza a vízpartra. Az események változatlanok. Mi fogjuk a vízi népet, Ők nézik és irigykednek. Azért néha Ők is fárasztanak. Jó nap ez a horgászatra. Az egyre jobban melegedő víztükör tetején viharos - zajosan kergetik az ivadék halakat a vérmes balinok. Egy- egy csuka is villan, szinte a lábunk előtt.  - Én rá untam a békés halakra – mondom a barátomnak, hogy értse, miért raktam el a Match botot, - próbálkozom a pergetéssel. Feljebb a csatornán a kanyarnál nem láttam senkit, nincs árnyék, hisz csupasz a part, sem fa - sem bokor, tán lehet egy kicsit hosszába dobálni. Fogok egy pergető botot és a műcsalis dobozommal, elindulok a csatorna kanyarulatához. Twisztert rakok fel, mert nem ismerem a meder akadóit. Legyező irányban húzgálom a medret, hogy megtapasztaljam a mederfenék alját. Még arra is van időm, hogy gyönyörködjek a szárcsák vonulásában. Csali csere után rapala van a bot végén. Ez egy vadonát új szerzemény, még sosem használtam. Bevontatásra gyönyörűen veret, jól érzem az egész szerelés mozgását. Hát nagyok ezek a finnek a fahal gyártásban. Egyszerre akadás szerű ellenállást érzek. Tán egy lusta süllő fogja – reménykedek. Pár pillanatnyi remegős várakozás után leszakad az ég is, elindul a régóta várt hal. - Ez nem fogas – rémüldözök. Nem is az. Feszesen tartani – szól a fejemben a sokszor hallott mondat. Reszkető kezekkel fárasztok. Egy örökkévalóságnyi idő telt el a kapás kezdete óta, de megnyugodva látom, Sanyi itt van már mellettem, és készül szákolni. Felhúzom a vízszinthez, és - ekkor meglátom. Egy rémségesen gonosz pillantású vízi tigris néz velem farkasszemet. Látom rajta, ugrani készül. Olyan nagy a feszültség, hogy legszívesebben elszaladnék. Sanyi nyugtatgat, és közben együttesen a partra kormányozzuk a monstrum csukát. Reszkető lábakkal büszkén ballagok vissza, hogy mérlegelés után száj bilincsre fűzzem. Mit lehet csinálni egy majdnem hat kilós csukából? Süssem roston? Vagy megtűzdelve szalonnával? Esetleg sajtban bundázva rántsam ki? Amíg a fogási naplóba bekönyvelem, addig latolgatom, hogy miként fogom elkészíteni. Közben a nap is mögénk érkezett égi vándor útján, tehát már rég itt van az ideje, hogy némi táplálékkal ismét csillapítsuk éhségünket. Behúzódunk az árnyat adó fák alá. Hamar előkerülnek az otthonról hozottak, és elkezdődik a falatozás. Míg egymást traktáljuk az étkeinkkel, ki – ki a sajátját dicsérve kínálja, - régi történeteket elevenítünk fel. Eszünkbe idézzük régi cimboránkat, mint a horgász trió harmadik tagját, és sajnálkozunk, hogy élete dicstelen véget ért, - megnősült a szerencsétlen. Az új asszony nem engedi el maga mellől a vízpartra egyedül. Ő meg nem jönne vele az istenért sem, mert fél a kullancstól, szúnyogtól. Jót mulatoztunk a cimboránk kárán, mert ugye - legszebb öröm a káröröm. Elviccelődünk, hogy viszünk nekik egy kis halat, - hagy legyen az Ő lakásuk is jó halszagú.

               Nos, mivel kifogtuk a megengedett mennyiséget, és a mai nap ennél többet már nem adhat, amúgy is a vízillatú levegő elbágyasztott, - elkezdünk összepakolni. Nem a mindenáron minél többet elvinni, - elvet valljuk, - tehát a nem kívánt halakat már a kifogásuk után óvatosan visszaraktuk a természetes közegükbe. A jól sikerült nap lelket melengető érzésével sátrat bontunk, és összeszedjük a horgászkészségeinket. - A horgászat nem más, mint a szabadidő kultúrált és hasznos eltöltése. Másodrendű célja a halfogás – kántáljuk vigyorogva kórusban a kocsiba való bepakolás közben. Mosolyogva búcsút intünk a vízparton maradóknak, és elindulunk hazafelé.

       Átélte, és az élményt   lejegyezte:  emillio