Otthon a szerelemben
Dátum: 2009. december 27. 16:48Műfaj: PrózaCimkék: élet, zene, feledés, társ, szerelem, múlt, dal |  |
Ha az ember újra látja rég elfeledett szerelmét,nehéz újra átgondolnia az életét.De tudjuk-e,ki az igazi?Nem.Tudni nem tudjuk,csak érezzük.Az ember mindig csak a szíve szerint dönt. Át lehet gondolni mindent,értékelni,megérteni a dolgokat.De az érzés dönt...csak állsz,és nem tudsz másként tenni....
Otthon ültem. Egyedül. Sötét volt, villanyt nem gyújtottam. Az ablakon kinézve csak az elolvadt hó sáros maradéka látszott, és néhány fa, amely magányosan meredt az ég felé, s éreztem: nem hiszik, hogy valaha elérik az eget. Gondolkodtam. Talán nekem sikerül valaha? Eddig úgy éltem, hogy minden napnak meg volt az értelme. Mint a fáknak. Minden áldott nap érdemes felkelnem, tudom, mit akarok, mit kell tennem. Most azonban szét voltam esve, nem tudtam a talpamra állni, nem tudtam hol a helyem a világban. Az ismerősök csak jöttek-mentek az életemben, észre se vettem, mennyit érnek. Sok mindent átéltem. Tudok szenvedni, tudok szeretni. Ez az élet. Kell ennél több?
Tudom, hogy eljön a boldogság. Eljön s észre fogom venni őt. Talán már holnap…
Megrezzentem. Valaki benyitott a szobámba, de a sűrű sötétség miatt nem láttam hirtelen, ki az. Lassan elhúzódtam az ablaktól, hogy jobban lássak...
Rég nem találkoztam vele. Azt sem tudtam, mi van vele, él-e egyáltalán. Hosszú idő telt el azóta, hogy felidéztem volna, mennyire szerettem. Az elfeledett múlt felélénkült bennem, s nem tudtam mit kezdeni a rám törő érzésekkel. Egyetlen kérdés nyugtalanított: Miért jött ide?
Hirtelen köszönt, majd elindult felém, hogy jól lássa az arcom. A szívem gyorsan és hangosan vert, biztos voltam benne, hogy ő is hallja. Visszaköszöntem neki, mire elmosolyodott, azzal a mosolyával, amit rég nem láttam, s amibe annak idején beleszerettem. Mikor végre szólni tudtam, megkérdeztem, hogy került ide. Tehát édesanyám beengedte? Ez furcsa volt, hiszen általában ha keresett valaki, akár személyesen, akár telefonon, mindig hallottam az ismerős hangot, ahogy szólít. Most azonban nem érzékeltem semmit, csak a gondolataim hangos váltakozását. Még a zene is leállt, lusta voltam újraindítani.
Közelebb jött, a szemembe nézett és csak ennyit mondott: „hiányoztál….nagyon.” Nem tudtam levenni róla a pillantásom, a szívem pedig még mindig nem nyugodott. Csak álltam, majd én is elmosolyodtam. Halkan leültem a megilletődöttségtől, ő is leült mellém és átfogta a vállam. Beleremegtem a hirtelen érintésbe, de hagytam, hogy átjárjon az összes kedves emlék. Itt ült mellettem, akivel együtt nőttem fel, akit valaha szerettem, s akit nehezen feledtem el. Néhány percig halkan ültünk egymás mellett. Jó volt a csend, nem kellett egy szónak sem megszakítania: nem tudta volna kifejezni, mit érzek. Mikor a gondolataink egybeolvadtak, tudtam: ő is ugyanazon gondolkodik: Vajon mi vár ránk ezután?
A kérdésre válaszolva csöndesen megszólalt: „Veled maradok, s te velem maradsz.” A lélegzetem is elállt, ahogy felfogtam a szavak értelmét. Hiszen utunk kettévált annak idején, én pedig elhitettem magammal, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve. De ezt ki tudja? Lehet, hogy tényleg nem…
De most… most minden más. Felnőttünk. Én is megváltoztam, ő is megváltozott. Talán már tényleg mások vagyunk, mint 12 évesen, mikor először egymásba szerettünk. Hirtelen annyi kérdésem lett volna, annyi mindent szerettem volna megtudni róla. Mégsem bírtam megszólalni, lehet, hogy most nem ezek a legfontosabbak…
Észrevette, hogy be van kapcsolva a gépem, kíváncsian felállt, odament és megnézte mit hallgattam eddig. Tudta, hiszen ismert, hogy rajongok a zenéért, és mindig hallgatok valamit. Mikor meglátta Ákos összes számát felsorakozva a zenelejátszóban, egy széles mosoly jelent meg az arcán, szemében pedig a mérhetetlen öröm csillogott. Elindította kedvenc számunkat. Csak hagytam, hadd járjon át a zene és a vele járó érzés. Valaha, valamikor, még régen, mikor mással voltam, szintén sokat hallgattam azt az egy számot, de nem azért, hogy ő jusson eszembe, nem azért, hogy nosztalgiázzam. Azért, hogy valamiféleképpen átértelmeződjön a szám. Azért, hogy az jusson róla eszembe, akit akkor szerettem. Féltem visszaemlékezni rá, a számot viszont nagyon szerettem. De ma már tudom, hogy ez lehetetlen. Nem lehet egy számot, amit szeretek, így átértelmezni, hiszen egy számot csak a vele járt érzésekkel, emlékekkel lehet tökéletesen megérteni, szeretni, a magamévá tenni.
Visszaült mellém, s továbbra is csöndben, hallgatva a zenét, ültünk egymás mellett.
Újra kinéztem az ablakon. A fák még mindig búsan lengedeztek a szélben. Szemem sarkából láttam, pillantásával követi hova nézek. Együtt meredtünk a sötétségbe, majd lassan elvesztünk a gondolatok útvesztőiben, s az emléket bevéstük a többi közé. Hát újra együtt voltunk…
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
