Parázsló fészek

Szerző: ultravioletDátum: 2010. június 02. 18:27

Műfaj: ÉrdekességCimkék: haibun

Kirándulásnak szántam ezt az írásomat, és az is lett, több tekintetben is. Haibun. Egy régi japán verselési forma. Legalább egyszer mindent ki kell próbálni alapon...

Bár nem látni föl. De.., mégis pont így a jó! Idő.. Határozás kérdése, és enyészik a fényévnyi borongó. Ott, a csúcson rézsutban fönn, csipkék álcázta bunkerajtón - mint pontos cím – csillag ragyog. Be ne csapódjon, mire odaérek! Széles a Duna, zajlik. Folyik valami odalenn, de nem érdekel. Áthúzok a hídon. Száguldok – kit mágnes vonz, Északból Délnek. Sugáriránnyá egyenesedik a mókuskerék-körforgalom. Egyetlen full-gáz a Lajos utca. Hajtű jobbra, s már emelkedek.., Virág Benedek. Cseppennek a kövek az árok mellett, és csak ott fogom alább a szelet, hol megcsap a fenyői lehelet.
Hagyom kifutni a lendületet. Áhítat-határ, az első közeleg. Szétválnak előttem a ritkás tejmolekulák, s bezárulnak mögöttem. Már el is keveredtem a rengetegben. Egyetlen őrült kávészem kakukkcímerben – szelet kavartam, örvénnyé lettem. Csavargok fölfelé a szerpentinen. Dördül, sugaraz ködvágó lámpám, előrevetül sziluettem, egy másik fal színére visszajárva. Még vagy tíz végtelen alélt méter. Eresztenek az utánam kapkodó foszlánykarok. Látok. Tisztán, levegő-élesen. Ez innen most már fénybirodalom! Telkenbelül vagyok. Nincs idő, megszűnt. Értelmetlen sietnem. Egyre megy – ki hegyre megy – hogy majd holnapra, avagy csak tegnapra érkezem. Égen, valaki mosolyog. Forró teát tölt. Teli a markom. Nagyokat kortyolnak gémberedett ujjaim. Testmeleg. Szusszanhatok. Távlatok nyílnak. Alant, sivár hullámvölgylejtőkön latyakos ragacsban ácsingó faóriás-vattacukorpamacsok keservük nyaldossák fajsúlyosan, vasmacska talapzatukra roskadtan.
Bár nem látni le.., Szadoma city félkörben terülő cserepeiből csak a percekkel éppen múlt nyomasztások tompuló puffanásának fröccsenő sárgalamb repeszei sikkannak, de inkább csak a felejtés szintig érnek. Madártejfelszín, horizontszélig. Békén úszó habdombok, habcsúcsok, habcsókok. Vanília.., vaníliászok…
Betelvén a tájjal, továbbfordulok. Átlépni indulok harmadik határt. Nyomkereső, saját nyomdokán tévedhetetlen, talán. Szelíd az ösvényem, énbelém nem csap a csalán! Felsejlik az álmodott vár. Égig kitárt kapujában csillaghajú királyleány. Ni laknak rejtekhelyemen. Cseppekké gyűlt párák fodrosra rojtozzák szememnek világát, de homlokom írisze biztosság. Mesét hoztam. Saját mesém. Benn vagyok. Gyöngyhajú lány, zárj be minden ajtót, ablakot! Ne hallgassunk kint tomboló kataklizma-maszlagot!

Fröcskölt ékek közt
borostyán csendlélek zeng
ó-arany fenyvest…

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket

Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.