Rózsa

Szerző: MálnaDátum: 2010. szeptember 05. 12:54

Műfaj: VersCimkék: szerelem, szakítás, magány

Nézem, ahogy pörög,
utolsó kapaszkodó a realitáshoz,
ez maradt.
Hol régen képzetek röpködtek,
most üres a tekintet, akár egy üvegszem,
az értelem elapadt.
Arcvonás nem mozdul,
se mosoly, se könny,
csak valami végtelen túlvilági közöny,
mit láthatsz, ha arcomra tekintesz.

Kihúnyt a szikra.

Mint elemétől megfosztott óra,
már csak egy ponton, értelmetlenül ácsorog.
Napjában kétszer igaza van,
s ekkor mély boldogan felsóhajt,
azt hiszi, érti a valóságot,
de a perc tovább hajt,
s ő magányosan, megcsalva áll ott,
Ő, akit az Idő elhagyott.
Mint repülő pilóta nélkül,
mint ház, lakói nélkül,
oly némán, magányosan vesztegel,
egyedül.
Velőscsont a földben
kutyájára vár, ki gazul elásta,
csak, hogy később falja fel,
s ő várja sorsát, hogy gazdája kiássa,
jöjjön egy méllyebb, sötétebb verem.
Mint hamu mélyén megbúvó, utolsó parázs,
tudja, hogy kialszik,
nem melegíthet mást...

A szikra, mi hajtotta testem,
elszállt.

Lobogtatni nem tudom,
hát hazudok magamnak;
meghalt,
üvegbúra alá zárom,
el a világtól, lelkemtől e fájdalmas dalt,
figyeltem, ápoltam,
Kisherceg, Rózsáját,
s nem tehetek mást,

elhagyom.

vissza a főoldalra ajánlom ezt a cikket

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Málna (#21799)	2010. szeptember 05. 23:25
nagyon szépen köszönöm!!! :) :)
Válasz bobita hozzászólására (#21795).

2. bobita (#21795)	2010. szeptember 05. 18:00
az első sortól az utolsóig tökéletes vers,szia,bobita