Sárkányvér (részlet)
Dátum: 2009. november 11. 12:19Műfaj: PrózaCimkék: eltűnt gyerek, regény, fantasy |  |
Hamarosan megjelenik első, Szathmáry Nikolett emlékére íródott regényem, a Sárkányvér. Fantasy témájú könyvről van szó, amely egy elveszett, majd nagy sokára megkerült sárkánygyerek és környezete életét kíséri végig. Az adataim között szereplő honlapon bővebben is lehet tájékozódni a kötetről.
Előszó
A Sárkányvér szívemhez közel álló mese. Nem az első, amit áhítattal tettem le évek munkája, dédelgetése után, és nem is az utolsó még. Különlegessé egy kislány teszi: Szathmáry Nikolett.
Niki: az a kicsi lány, akit három évig vártunk haza, akit vágytunk tíz és fél évesnek látni – ismeretlenül is.
Niki sosem lehetett tíz éves. Sem tizenöt, sem húsz. Valaki megfosztotta a neki járó évektől.
De senkitől sem lehet mindent elvenni. Ő sem merülhet feledésbe. Nekem nem. Ha mást nem is tehetek, hát megőrzöm a neveit: a neveket, amelyeket hátrahagyott, amelyeket én, az idegen csak a már halott kislányról írt könyvből ismerhetek. Mesét szőttem köréjük, történetet, testet, lelket adtam nekik, odaadtam nekik mindent, amit tudtam, hogy éljenek, hogy boldogok és örök életűek legyenek – ha nem is jártam nagyobb sikerrel, mint a legtöbb anya.
Döbbenetes a gondolat, hogy ő már nem él. Hogy halott. Hogy nem növekszik, nem fejlődik. Hogy eltűnt, megszűnt, nincs már. Kell, hogy valami megmaradjon belőle, és nem csak a szeretteiben, nem csak nekik. Kell, szükségszerű, hogy ne enyésszen el egészen. Nem ismertem, mégis óriási, meghatározó részem ő, elidegeníthetetlen darabja az életemnek. Nem halott. Nem lehet az.
Talánok százai ébredtek bennem, amikor először láttam őt, és szikrázva, megállíthatatlanul sokasodnak az óta is. Fékezhetetlenül, mindent elsöpörve törnek rám, kínoznak, és nem tűnnek el, akárhányan néznek is bolondnak, ha beszélek róluk. Talánok és miértek serege gyötör, ezekről szól a mesém, mert szétfeszítenek, nem maradhatnak már bennem; „talán élhetne, ha nem, ha igen, ha máskor, ha máshogy, miért kellett, talán így volt elrendelve, talán rosszabb lett volna, miért nem tudhatom, miért nem ismerhetem, miért kellett tudom róla, miért nem járt neki, talán ő váltotta volna meg a világot, vagy ő taszítja kárhozatba, vagy talán soha senki nem tudott volna róla, jelentéktelenül elsüllyedt volna az idők végtelenjében, miért történt, miért történhetett?!” Talánok, miértek a sárkányaim mind, kínok közt születtek, mint mindenki. A születés gyötrelme talán maga a sors? Talán az kárhoztat minket életünkben is fájdalmak sorára?
Nem értem, mások miért élnek, hogyan élhetnek úgy, hogy nem gondolnak rá, miért nem érintette meg őket, miért nem omlik össze minden, ha ő már nincs. Azt sem értem, nekem miért határoz meg mindent a halála. Én ezt nem akartam, nem is ismertem őt. Különösebben nem is szeretem a kisgyerekeket. Ugyan miért ilyen fontos?
De bármiért is, ő bennem él, mint egy daganat, sosem hagy el, kapaszkodik belém a hideg csontujjaival, és én belé, örökké. Együtt hoztuk létre az ő meséjét, a mi kettőnk meséjét; nézett rám a mély, szomorú szemeivel, az anyajegyei az agyamba égtek. Minden szóba belesütötte magát, belém olvadt, és már nem halott, már él, mert én nem engedtem, hogy eltűnjön.
Alkohol, cigarettafüst, könnyek és sötét éjszakák harmata ragadt a lapokra, minden érzésem, minden csepp rohanó vérem benne van a sorokban. Még az életem vonalai is összekuszálódtak írás közben, a tenyerembe is beleköltözött Niki; az én kicsi lánykám is lett, egyetlen, drága gyermekem. Elvett tőlem valamit, és én odaadtam. Helyette azt adta, amit adhatott: minden elképzelhető fájdalmat.
A sárkányaim Niki szülöttei, ő adta a neveiket kedvelt dinoszauruszainak. Én kölcsönvettem, mesébe írtam, a miértek és talánok közé szőttem őket, mert már csak ennyi, amit tehettem.
Szívfacsaróan kevés ez a harmincegy különös név. Igazságtalan, elfogadhatatlan, hogy ennyi legyen, ami Nikiből megmarad. Néhány kép, játék, név: amit a lelketlen ismeretlen – a másik idegen – meghagyott belőle. Annyival többet érdemelt volna! Minden gyerek megérdemli, hogy biztonságban felnőhessen.
Ezért hát ezt a mesét, ami az övé is, Nikinek ajánlom, aki eltűnésekor biztosan, de talán még ma is túl fiatal és ártatlan lenne, hogy az én fájdalommal és gonosszal átszőtt meséimet olvassa. Bár így lehetne. Bár soha ne kelt volna életre bennem ez a mese, bár ne ismertem volna meg a nevét, az arcát, bár egy ismeretlen, boldog kislány lenne. Bárcsak.
Neki ajánlom a mesémet – és a Szathmáry családnak, legfőképpen pedig Niki csodálni valóan erős, kitartó, mélyen szerető édesanyjának.
Első fejezet
Nehéz belekezdeni egy történetbe. Jó lenne egy szóba sűríteni az egészet, egyszeriben elmondani mindent. A mese összes színes szála összegubancolódik, amint megpróbálnám valahol megemelni az egyiket. Úgy összefonódtak, hogy bárhol belefogni a felgombolyításukba kockázatos vállalkozás.
Nem könnyű megtalálni a megfelelő helyet és időt, hogy mi igazán fontos és érdekes, és azt sem egyszerű eldönteni, mit hallgassak el.
És különösen nehéz belekezdeni egy olyan mesébe, amit fáj megírni.
Talán ott kellene kezdenem, amikor Elanai elveszett.
Egy ragyogó napfényben fürdő, szép napon történt – természetesen. Soha nem jutott eszébe senkinek, főleg nem a kedves, félénk kis sárkánylánynak, hogy egy este majd nem ér haza, hogy nem ül a vacsoraasztalnál, ahol aznap senki nem eszik egy falatot sem, és nem ér haza reggelre sem, és nyolc évig nem lép be az ajtón, nyolc évre megszűnik a szeretett kis dolosori Elanaiként létezni.
Mégis az otthonától távol nőtt fel, nyolc évig kóborolt emberek és más szörnyetegek között, és a hiányával lerombolt maga mögött szinte mindent.
Először a szülei boldogsága, házassága, élete tűnt el, aztán a bátyjai süllyedtek egymás után a saját magányos csapdájukba. Meghalt a nagyapja, kis híján megőrült a nagyanyja, és egy másik család is elveszítette miatta a fiát. Elanai elrablója pedig ezzel a tettével óvatlanul eltépte az utolsó vékony kis szálat is, amely még valahai önmagához kötötte. Nem maradt esélye visszakapaszkodni, de a kegyes halál még nagyon soká váratta. És volt egy maradéktalanul állattá züllött sárkány is, akit szintén Elanai rántott ki a maga kis mocsarából, hogy aztán visszalökje oda meghalni, és utána az anyját is. És volt több tucat sárkánygyerek, akik hosszú éjszakákat rettegtek végig, ahogy a szüleik is a szomszéd szobában, mert senki nem tudhatta, nem lesz-e újabb rejtélyes eltűnés. És volt még sok-sok élet, amelyet teljesen összezavart az a kislány.
Erről kellene mesélnem, igen. De annyi minden történt még ez előtt, sok más szál vezetett ide, és muszáj volna azokat is szépen rendben felszedegetni. És hát... egy kicsit mintha addig, amíg nem mondom el, nem is történt volna meg az egész.
Mindenesetre kezdjünk hát bele.
Elanai nyugodt, csendes életet élt, vidám, kedves gyerek volt. A szülei, bátyjai szerették, volt mindig mit ennie, volt „legjobb barátrnője”, a többi gyereksárkány is kedvelte. Semmiért nem kellett aggódnia, még egyetlen szégyellnivalóját, félvér voltát is rég tudomásul vette mindenki, különösebben már senkit sem érdekelt szülei egykor olyan nagyon ellenzett házassága. Elanai tökéletesen szerencsés gyerek volt.
Aztán egyszer épp akkor fordult be egy utcasarkon, amikor a város legutálatosabb lakója, Szomex is odaért a másik irányból. Elanai anyja, Tiffi rég megtanította a gyerekeit – ahogy minden jóérzésű anya Dolosorban – hogy lehetőség szerint tartsák magukat távol Szomextől; ha látják, köszönjenek, de ne álljanak le vele, mert abból csak baj lesz. Jórészt mindenki így volt Szomexszel, utáltak szóba elegyedni vele, mert a belőle fröcsögő ostoba utálat mindenkit beszennyezett. Nagyobb bajt még sosem kavart, mert mindenki kerülte, de valahogy mindig rezgett körülötte a levegő, forró és rossz volt a kipárolgása.
Elanai tehát, ahogy máskor is, igyekezett kitérni Szomex elől – ezúttal hiába.
Ugyan Szomex nemigen törődött a gyerekekkel, legtöbbször észre sem vette őket, de akkor Elanai akaratlanul észrevétette magát vele. Ugyanis míg minél halkabban elmorgott köszönést celebrálta, hogy udvarias is legyen, de ne is vonja magára a sárkány figyelmét, a lány szeme megakadt Szomex lábán.
Pontosabban azon, ahogy az épp abban a pillanatban merült el egy tócsában, amely meglepően mélynek bizonyult. Szomex lába hirtelen eltűnt alóla. Térdig állt a vízben, és láthatóan teljesen megdöbbent. Addig elgondolkodva sétált, és fel sem tűnt neki sem a gyerek, sem a tócsa. Amikor aztán látta, milyen nevetséges helyzetbe került, feldühödött.
Elanai felvihogott. A szája elé kapta a kezét, de Szomex elnyúlt arca annyira mulatságos volt, és az a hang, ahogy a pocsolya mélyének vastag sara magába cuppantotta a lábát…
A sárkány bőszen pillantott rá. Elanai el akart iszkolni, ahogy anyjától tanulta. De Szomex megragadta a karját, és durván magához rántotta.
- Mi olyan vicces, fattyú?! – üvöltött visszataszító közelségből az arcába, mire a kislány sírva fakadt.
Karjának fájt a szorítás, és Szomex véreres szemei nagyon ijesztőek voltak. De ő nem érte be ennyivel, megrázta a gyereket, és a pocsolyába lökte. Elvégre csakis ő volt felelős a szerencsétlen esetért. Épp felemelte a lábát, hogy a szemtelen dög oldalába rúgjon, amikor kivágódott egy ajtó, és egy kipirult, nagyobbacska gyereksárkány rontott ki rajta.
- Mégis mit képzel?! – ordított rá Szomexre.
Stramm kölyök volt, de azért nem sok esélye lett volna a nagydarab felnőttel szemben, és ezt ő is, Szomex is tudta. A fiú azonban nem törődött ezzel. Elszántan lépett felé, hogy megvédje az ismeretlen kislányt. Szomex Elanairól megfeledkezve őt készült eltángálni, de ekkorra körülötte vagy öt-hat ablakban-ajtóban is megjelentek a lakók. Ugyanazzal a felháborodással meredtek Szomexre, amivel a gyerek.
Szomex egy dühös mordulással arrébb lökte a fiút, és elviharzott.
Cipur felsegítette a még mindig remegő, szipogó Elanait.
- Jól vagy? – kérdezte.
Elanainál csak öt-hat évvel tűnt idősebbnek, maga is jócskán gyerek volt még. De bátor gyerek. Megbántott, dacos tekintettel meredt a távolodó Szomex után, mint aki csak most veszi észre, milyen sárkányok élnek körülötte. De épp ilyen dühösen szúrt a tekintete a körülötte bámészkodó felnőttekbe is. Hiszen ők is hallották, látták az ablakokból, mi történt, de ha ő nem jön segíteni, hagyták volna, hogy még jobban megalázza a kicsit, csak mert féltek néhány pofontól. Vagy ki tudja, miért.
Elanai még kapaszkodott kicsit a karjába, aztán lábra állt. Úgy tűnt, kezd megnyugodni. Már az illem is eszébe jutott, és fel-felszipogva megköszönte a segítséget.
- Nincs mit – hárította a hálát ingerülten a fiú. – Ez csak természetes.
A szavai elég hangosra és becsmérlőre sikerültek, hogy több ablak is sértődötten becsapódjon körülöttük. Cipur nem törődött velük.
- Haza tudsz menni? – kérdezte.
- Igen – felelte nem túl magabiztosan a lány, megszeppenve a fiú szigorú hangjától.
- Elkísérlek – sóhajtott a fiú.
Elanai arcán rögtön felragyogott egy mosoly, ami kárpótolta Cipurt a hosszú sétáért.
Útközben Elanai elmondta, hogy nem akart semmi rosszat, és nem akarta kinevetni Szomexet. De a fiú megint dühös lett, és megszidta a mentegetőzésért.
- Annak a piszoknak egyáltalán nem volt joga így bánni veled! Te csak egy gyerek vagy.
Ügyetlen szavak voltak. Máris látta, hogy sikerült megbántania a lányt, aki épp azon igyekezett, hogy „idősebb barátjához” hasonulva kihúzza magát. Most ismét összetöppedt.
- Nem fázol? – próbálta elterelni a gondolatait a fiú.
De Elanai nem fázott. Viszont nemsokára felderült az arca, és az emléke is eltűnt róla az iménti ijedtségnek, ugyanis megpillantotta Jáhut, a barátnőjét, apja egyik távoli rokonának lányát. Igazi zöldhátú nemes lány volt, idősebb Elanainál egy évvel. Elanai rettentő büszke volt, hogy Jáhu látni fogja őt egy idősebb fiúval, és ráadásul olyan izgalmas történetet mesélhet neki, amilyen vele aztán sosem esett!
De Jáhu mereven elnézett a fiú mellett, és csak Elanainak köszönt. Ő látta, hogy Cipur milyen csodálattal bámul a lányra, és egyfelől rögtön féltékeny lett, másfelől bántotta, hogy a barátnője ilyen udvariatlan, és egyáltalán nem irigyli tőle a fiút.
Amikor Jáhu már továbbment, de még nem volt túl messze, Cipur észrevette, hogy Elanai őt nézi. Rögtön letörölte az arcáról a bántódott áhítatot, és felhúzta az orrát.
- Ismered ezt a nagyképű libát? – kérdezte, szinte kiáltva.
Elanai zavarában nem tudott felelni. Őt is feszélyezte Jáhu viselkedése, de nem akart összeveszni vele. Így csak habogott valamit.
Közben hazaértek. Tiffi nagyon hálás volt a fiúnak, amikor meghallotta, mi történt, bár Cipur igyekezett a tényeknél maradni, míg Elanai csak egyre színezte a szörnyű történetet. Tiffi azt akarta, hogy Máktif azonnal mondja meg a magáét annak a rémes alaknak, de Cipur meggyőzte, hogy nincs értelme. Szomexre úgysem hat semmilyen szó.
Végül az eset nagyrészt feledésbe merült. Tiffi még néhány napig félve nézett Elanai után, és nem szívesen engedte el egyedül. Végül megnyugodott.
Aztán egy nap Elanai nem ért haza, amikorra ígérte.
Tiffi először nem aggódott. Megesett már, hogy a lánya késett kicsit, aztán sietősen kapkodott lábakkal, bűnbánóan iszkolt haza. De kezdett sötétedni. Elanai tudta, hogy nem maradhat kint este.
Máktif a fiaival elindult megkeresni, Tiffi otthon maradt, remélve, hogy hamar megérkezik a lánya valami ostoba, gyerekes kifogással.
A fiúk időközben belefutottak a magában kóborló, bánatosnak látszó Cipurba, aki velük tartott, amikor hallotta, kit keresnek. Mire egészen besötétedett, egyre többen és többen dugták ki a fejüket érdeklődve, és majd’ mindenki csatlakozott hozzájuk. Az egész negyed, végül már a város nagy része a lányt kereste. Egész éjjel kutattak, de semmit nem találtak, csak egy szalagot, ami akár Elanaié is lehetett. Az a halványkék szalag divatos volt akkoriban a kicsik között, sokan kötötték ilyennel össze a színes krétáikat.
Cipur rögtön Szomoxhez akart menni, de Máktif csitította: szerinte ilyesmire azért még ő sem vetemedne. Cipur nem felelt, sértődött volt, amiért nem hallgatnak rá. Aztán Mortesz, Tiffi egykori első kérője is bekapcsolódott a keresésbe, és mivel neki is rögtön Szomex jutott az eszébe, Máktif végül engedett.
De ő nem volt otthon. Egy ivóban találtak rá, és ott azt mondták, ebéd óta ott ücsörög. Márpedig Elanai csak délután ment el otthonról.
Így tovább keresték a város különböző pontjain a lányt, minden barátjánál megnézték, de senki nem látta. Jáhu sem, pedig hozzá indult Elanai.
Máktif ekkor komolyan megrémült. Mi történhetett, hogy a kislány nem ért oda, ahová igyekezett, de haza sem jött? Akkor mégis hol van? Az aggodalomtól a lélegzete is elfulladt, alig bírt megállni a lábán. Zavaros gondolatokkal, szédelegve járta a várost, támpont híján csak úgy összevissza. Nem bírt hazamenni. Nem tudott volna a felesége szemébe nézni, aki otthon ugyanolyan vértelenül, dermedten próbálta felfogni a történteket.
De minden ijedtség, minden segítség kevés volt. Elanai már nem volt a városban. Alig kétutcányira az otthonától eltűnt, és többé senki nem látta. Miközben apja és szerettei, ismerősei, sőt, az idegenek is őutána kutattak, ő a hegyek között botorkált. És ha nem is hitt benne igazán senki, ebben igenis Szomex keze volt.
A bosszúálló, mocskos lelkű Szomex valamiért nagyon zokon vette a néhány nappal előbbi esetet, feltétlenül elégtételt akart. Persze gyávasága általában visszatartotta volna a cselekvéstől. Csakhogy most volt valakije, aki a segítségére lehetett: egy ember. Egy fiú, aki régen jó embernek hitte magát. A jövője nyíltnak és tisztának tűnt. Végül mégis ide jutott, a sárkányok közé, Szomex dohos, sötét pincéjébe, és tökéletesen elégedett volt a helyzetével. Szomextől mindent megkapott, amire szüksége volt, és remekül megértették egymást a sárkánnyal. Sokat beszélgettek, főleg a városban élő „mocskos bandáról”, meg a dolgok igazságtalanságáról.
Senki nem tudott a fiú létezéséről, pedig jó ideje rejtegette már a sárkány, mint valami kincset.
Ő pedig barátjával azonosulva éppolyan dühítőnek és megalázónak ítélte az Elanai miatt történteket, mint Szomex, amikor az elmesélte az esett „saját szavaival”. Úgy gondolta, ez a tett feltétlenül elégtételért kiált.
Egy ideig vitáztak arról, vajon a kis korcs fattyú, vagy csenevész védelmezője követett-e el nagyobb bűnt. Nem nyúlhattak mindkettőhöz, túl feltűnő lett volna. Végül arra jutottak, hogy az undorító kis keverék a fő vétkes.
Ezután már hamar elkészült a tervük. A fiú kilopódzott a házból, és a házak tövében osonva megközelítette Tiffiék házát. Amint meglátta a kislányt, lecsapott. Az utca egy pillanatra kiürült, és a házak ablakai itt mind a másik oldal felé néztek. A dolog veszélytelen volt.
Kihasználva, hogy a lány a látványától egy pillanatra megdermedt, a fiú egy pofonnal a földre döntötte őt, majd fölé hajolva fejbe verte egy bottal. A kislány elveszítette az eszméletét, ő pedig vonszolni kezdte. Nem volt könnyű dolga, mert a lány nehéz volt, akkora, mint ő maga, és neki arra is figyelnie kellett, hogy ne vegyék észre. Mindenesetre egy kis szerencsével megoldotta a feladatot. Aztán feltolta a testet a kis kocsira, amit e célra készített elő, és akkortól már gyorsabban haladhatott. Magára vette a nagy, fejét is takaró köpönyeget, amilyenben a kissárkányok szoktak akkoriban játszani, mert a piszkospiros lebernyegekben olyanok voltak, mint egy csapat kövér yoksa-madár. Ha látta volna őket valaki, azt hihette volna, hogy egy madárnak öltözött gyerek húzza a másikat, aki a ragadozó holt áldozatát játssza. De nem látta őket senki. A többség még az ebédjével volt elfoglalva, egy lélek sem járt az utcán, legalábbis arra nem, ahol a fiú kapkodta a lábát tehetetlen terhével.
Aztán kiértek a városból, és már nem volt menekvés.
Tiffiék háza közel volt a hegyek felőli határhoz, nem tartott soká kivonszolni a kis kordét. Akkor az ember kötelet kötött Elanai nyakába, és felrázta. Azt mondta a halálosan rémült gyereknek, hogy a barátnőjét már elfogta, és a társai a hegyen várják vele együtt. Amikor ő rémülten megkérdezte, Jáhuról beszél-e, ő gondolkodás nélkül bólintott. Aztán kilátásba helyezte, hogy ha a gyerek sikoltozik – amit egyébként itt már amúgy sem hallott volna senki, vagy a hegyi madarak agresszív visításának vélte volna –, vagy szökni próbál, ő felszalad hozzájuk, és megölik Jáhut.
Elanai lebénult. Sosem került még ilyen helyzetbe, a legfélelmetesebb, ami valaha történt vele, a Szomexszel történt incidens volt. És arra tanították, hogy mindig mondjon igazat, nem tételezte fel hát másról sem, hogy hazudhat. Engedelmesen elindult a lény után, akit különben is mindennél szörnyűbbnek talált, és rettegett tőle, hogy szembeszálljon vele. Az égő szemek, a fenyegető, durva szavak minden bátorságát elvették.
A terv az volt, hogy a fiú felcipeli a gyereket jó magasra, és otthagyja egyedül. A pimasz kis pocok majd megtanulja, mi a tisztelet, ha egyedül kell hazabotorkálnia. De még jobb, ha nem is talál haza…
A fiú azonban fellelkesült a gyerek félelmétől, és úgy gondolta, felviszi inkább a hegy legtetejére. Talán meg is veri, ahogy a rendetlen gyerekeket kell. Aztán bedugja egy barlangba, és ráparancsol, hogy ne mozduljon onnan. Mire a kis dög rájön, hogy becsapta, már messze lesz, és ő legalább egy éjszakát végigretteghet odafent. Előzetesnek addig is lekevert neki néhány pofont, hogy ne makrancoskodjon az úton.
A nyakára kötött kötél szörnyen szorította Elanai torkát. Levegő után kapkodva követte az előtte törtető ember hátát, eltompultan a vele történtektől. Nem tudta, mit kéne tennie. Könnyek buggyantak ki Tiffitől örökölt, égkék szeméből, megfényesítették az arcát. Még gyerek volt, nem volt olyan kemény, ellenálló a bőre, mint a felnőtt sárkányoké, talpát fel is sértették a durva sziklák.
Egészen addig baktatott félelemtől, fáradtságtól zsibbadtan, míg hirtelen meg nem értette, hová tartanak. A hegytetőről nincs hová menni.
Váratlanul megtorpant, megrántotta a kötelet. Megállásra késztette az embert is. Az dühösen, újabb verést ígérve visszafordult hozzá, de ő már nem figyelt rá. Megnőtt az ereje a hirtelen riadalomtól, és kétségbeesett elszántsággal nekiesett fogvatartójának. Már nem tudott Jáhura gondolni, egyedül magára. Csak jóval később jutott eszébe, milyen buta volt, amikor elhitte a képtelen mesét: hiszen Jáhu otthon várta őt, és onnan ez az izé semmiképp nem vihette el. De addigra már késő volt.
Addig csépelte, lökdöste az embert, míg erős farkának egy meglepetésszerű mozdulatával végre eltaszította magától, és egy alacsony mélyedésbe lökte. Úgy tűnt, alaposan beverte a fejét, mert nem mozdult. Elanai kirántotta a kezéből a még mindig szorongatott kötelet, és sírva, rettegve rohanni kezdett. Futtában cibálta le a nyakáról a fojtó hurkot, és dobta a mélybe. Kis híján követte is, mert a heves mozdulattól megtántorodott, és nem sok hiányzott, hogy a hegyes sziklák közé zuhanjon.
A sárkányok közül csak a férfiak tudnak repülni, de még ők is sokára növesztik elég nagyra a szárnyukat hozzá. És mivel a szárnyak csak afféle maradványai egy régi, vadabb életnek, így ők is csak hosszas gyakorlás után, nagy fáradsággal, jó erőnlétben tudják valamire is használni őket. Egy lánynak, különösen egy gyereklánynak esélye sincs erre. Elanai hátán is csak a lányok apró, semmire sem használható szárnycsökevényei simultak a pikkelyes bőr fölé. Azok nem védték volna meg a haláltól.
De ő ügyesen megvetette a lábát, és gyorsan kalapáló szívvel már futott is tovább, amerre a visszautat sejtette. Hamarosan azonban ráereszkedett a hegyre a sötétség. Elanai nem mert megállni, és a kövek közt botorkálva reggelre reménytelenül eltévedt. Éhesen, fázva, végképp kimerülten behúzódott az első útjába kerülő szirtmélyedésbe, és összekuporodva álomba sírta magát.
Mire felébredt, teljesen elgémberedett, és majdnem halálra fagyott. Viszont talált a mélyedésben egy kevés élelmet. Valamelyik erre kószáló sárkány hagyhatta itt a szűkös kis csomagot. Talán egy gyógyfüvet kereső zgabe, az emberek mágusaihoz hasonló, náluk kisebb erejű varázslósárkány. Elanai mohón befalta, amit talált, és találomra körözve továbbindult. Már fogalma sem volt, hol van. Rettenetesen félt, pillanatonként vélte látni vagy hallani az embert, aki talán felkelt és keresi őt; éhesebb és fáradtabb volt, mint életében valaha is, és mindennél jobban vágyott látni az anyukáját. Össze volt zavarodva, nem értette, mi történt vele, hogyan és miért, már abban sem volt biztos, hogy valaki felhozta ide, és ez az egész nem csak egy rémálom.
Addig-addig botladozott a hegygerincen céltalanul, míg felfedezett egy lefelé ereszkedő ösvényt. Megkönnyebbült sóhajjal követni kezdte. Erre már gyorsabban haladt, mert a talán kecskék patájától vájt kis úton könnyebben megvethette a lábát, nem kellett minden lépésért megküzdenie.
Még egy éjszakát töltött a hegyen. A sötétben folyton felriadt, szörnyűségeket álmodott és annyira átfagyott, hogy azt hitte, sosem kel fel többé. Sajogtak az izmai, alig látott, a könnyek marták a szemét, és alig tudott nyelni, olyan szomjas volt.
Amikor megvirradt, egy ideig még feküdt a ványadt kis bokor alatt, ahol meghúzta magát. Gyámoltalanul, elesetten pislogott a magányos sziklák között, és forrón remélte, hogy megpillantja az apukáját, a bátyjait, valakit, aki segíteni jön. Könyörgött magában, nem tudva, hogy láz tüzeli az agyát, hogy jöjjön valaki, bárki, nyalábolja fel a földről, és vigye haza.
Amikor aztán hiába várt, a teste viszont egyre kétségbeesettebben követelte, hogy induljon, keressen vizet, élelmet, meleg helyet, feltápászkodott. Esetlenül megpróbálta magát leporolni egy kicsit. Átfutott az agyán, hogy szégyenkezne most az anyja, ha látná: olyan piszkos, mint egy varacskos disznó. Remegve, szipogva elindult az előző nap talált csapást követve. És nemsokára leért végre a hegyről. Egy apró, füves völgybe érkezett, ahol megláthatta a csapás gazdáit, a legelésző kecskéket.
Az izgalomtól rövid időre megfeledkezett nyomorúságos állapotáról, és kicsit erőre kapott. A hús eddig mindig magától került eléje, de az éhség a segítségére sietett, és hosszas, ügyetlen kergetőzés jutalmaként el tudott fogni egy apró, süvölvény állatot. Aztán persze rohanhatott a kapálózó élelemmel a feldühödött, roppant fürge fajtársak elől, akik ádázul üldözve őt nagyon is vissza akarták kapni kis társukat. De végül egy kis szerencsével és találékonysággal megszabadult tőlük.
Csakhogy akkor már végképp nem tudta, mihez kezdjen. A szorongatott, szabadulni vágyó gida megölése meghaladta a képességeit. Rettenetesen korgott a gyomra, gyenge volt, beteg és éhes, de egyrészt képtelen volt bántani a kicsiny lényt, másrészt sem kése, sem egyebe nem volt, amivel megtegye. Fogai, körmei eszébe sem jutottak. Csak szorította, bámulta az állatot, semmi áron nem engedte volna el, de nem tudott mit tenni vele.
Hirtelen valami szörnyű, üvöltő hangot hallott, amitől az ölében remegő kecske hirtelen mintha minden irányba szaladni akart volna, őrült rángatózásba kezdett, és kiszakította magát a fogságból. Ahogy kicsúszott a sárkánykarmok közül, rohant vissza a társaihoz. Elanai utána lendült, de pár lépés után feladta. Nem volt képes erre az egészre még egyszer.
Ekkor tőle nem is messze, nagyjából ott, ahol a növendékkecske eltűnt a szeme elől, a fák közül előugrott egy hatalmas farkas. Elanai megdermedt. Kis híján felsikoltott, de még időben az ajkába harapott. A farkas ettől függetlenül észrevette őt, de túl nagynak találhatta vagy túl rágósnak, és inkább a kecske után iramodott. Elanai hamarosan hallhatta is a rémült hangot, amely után a kis állat nem adott ki többé egyet sem.
Ekkor a lány, maga sem tudta miért, futni kezdett a hang irányába. Tudta, hogy a farkasok nem járnak egyedül, szinte várta, hogy felbukkanjon a többi is. Érezte, hogy épp az ellenkező irányba kéne rohannia, menedéket keresnie. De már nem is emlékezett, milyen, ha nem szorul össze az éhségtől és rettegéstől a gyomra; futott a farkas után.
Meg is látta mindjárt, amint előtte áll felmeredő szőrrel, neki háttal, és vadul tépkedi a kecske meleg testét.
A gyereksárkány gyomra hirtelen hatalmasat kordult. Nem várta meg, amíg a farkas erre megfordul, rettenetesen gyűlölte, és meg akarta védeni a kecskéjét. Félt, haza akart menni és enni akart. A kétnapi nélkülözéstől egészen beszűkült a tudata, nem tudott gondolkodni. Kimeresztette a körmeit, elővillantotta a fogait; maga is vadállattá vedlett egy pillanat alatt. Nem volt gyerek többé.
Azért igazából nem a harcias fellépése volt, ami megzavarta és elűzte a farkast. Sokkal inkább a mérete meg az ordítása. Elanai ugyanis magából kikelve, öntudatlanul, artikulálatlanul üvöltött, és rárohant a farkasra. Az pedig néhány dühös vicsorítás és nem túl meggyőző előretörés után inkább eliszkolt. Elanai pedig csak állt, és hangosan lihegett. Képtelen volt megmozdulni. Hirtelen felfogta, hogy a farkas egészen nyugodtan darabokra téphette volna őt is.
Aztán lassan összeszedte magát, és odament a kecske teteméhez. Sírva az undortól, körmeivel tépkedte ki a lehető legkisebb darabokat a húsából, és rosszulléttel küzdve a szájába tömködte. Elszántan rágott, nyelte az émelyítő ízű nyers húst, a szomjúságtól közben kis híján megfulladt. Felnyalta a széttépett húson csorgó vért, de az nem segített.
Amikor nem bírta tovább, otthagyta a szörnyű tetemet. Nem gondolkodott, csak a teste parancsa vezette. Nem fogta fel még, csak a lelke legmélyén, hogy ez máris túl sok volt. Nem volt már visszaút a régi élete felé.
Még mindig nagyon éhes volt, sőt, talán még éhesebb. Visszabotorkált a völgymélyedésbe. A kecskék már megnyugodtak, csendben legeltek, csak néha rándult meg egyiknek-másiknak a hátán egy izom a rémület emlékétől. Elanai egyszer csak megértette, hogy másképp is kaphat élelmet, de főleg folyadékot ezektől az állatoktól. Ostobának érezte magát, amiért ez előbb nem jutott eszébe.
Lassan odament az egyik anyakecskéhez. Beleborzongott a gondolatba, hogy ez talán épp annak az anyja, akiből az előbb evett. Az állat nem menekült el előle. Békésen tűrte, hogy hozzálépjen, és véres kezével megsimogassa a hátát. Engedelmesen vele ment, amikor egy kicsit odébb vezette a többiektől, majd egy kis kőtálként mélyedő gödör fölé állította. Elanai ügyetlen kezei nehezen tudták megvalósítani a tervét, de aztán lassan csordogálni kezdett a tej vékony sugara.
Az állat továbbra sem tiltakozott. Nyilvánvalóan rendszeresen fejték.
Elanai csak azt nem tudta, hogy mivel az ösvény, amelyen leereszkedett, nem a hegy keleti, hanem nyugati oldalán kígyózott, ezt a műveletet nem sárkány-, hanem emberkéz szokta végezni. A köd borította, nehezen járható hegyről lefelé semmit sem látott, nem tudhatta, hogy rossz úton jár: elhagyta Kerafielt, és az emberek földjének peremén ereszkedett le a sziklák közül.
Amikor megtelt a kis tál, lehajolt, és tenyerével merve mohón itta a kezéről vérrel keveredő, erős ízű és furcsa szagú, zsíros tejet. A teste hálásan, meg-megrándulva fogadta be az éltető folyadékot, és egyre többet kívánt. A kecske közben visszabaktatott a többiekhez.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
