Technokol Rapid
Dátum: 2010. május 19. 14:02Műfaj: PrózaCimkék: próza, jegyzet |  |
Egy kép akadt a kezembe minap. A fiók mélyén kotorászva leltem régi önmagamra. Kis szőke legény, az olvasókönyv felett. Kényszer mosollyal arcomon. A könyv az ’A’ betűnél nyitva. Bizonyos, ’Ma- ma mos’ kezdetű olvasmánynál, mely hivatott volt, nagy ismerkedésére kisembereknek, az olvasástudománnyal.
A fotót nézegetve, felsejlik ifjúi korom. Régi iskolám, - a Központi’, így hívták hetvenötben, mikor központosult a tudomány.” S azzal együtt, az iskolák is.
Bizonyos szociológusok, vélelmezik e központosítással kapcsolatban, hogy mennyi ostobát teremt az, a világnak.
Mert, hogy szétvált a népiskola és az elit. Tényként állítva, hogy e generáció, lett nagy vesztesévé a rend bukásának.
Mert, hogy az államszocializmus sokadik főbűneként, Mi központisok’, voltunk a rosszul képzettek, s váltunk 89’-ben elsőként állástalanná.
- A központiban, majd jó lesz!”- mondta Anyám, a fogain szűrve, szájában gombostűkkel. „- Ott majd, kéz alatt leszel!”- fordított rajtam és újabb gombostűvel erősítette meg a félkész iskolaköpeny pöttyös gallérját. .
A kis fénytelen varroda ablakán jól látszott a központi’ még kihalt udvara.
Sokat láttam abból az ablakból, hogy miféle hely az. A szünetekben, időről-időre megújuló vidám fogócskát. A párban járó hosszúcopfos lányokat.
Láttam férfias birkózást, olyan igazi nadrágtérd szaggatóst. És láttam, mindennap a ’Lángos nénit’, amint a nagyszünetben’, jött a postásbiciklijén. Néróval.
Akkoriban még ritkaság volt az elől-hátul puttonyos kempingkerékpár. De Lángos néniék, jómódú svábjai’ voltak a falunak. Tán még a nyugatnémet rokonok küldték Neki a puttonyos biciklit..
Sok ilyent látni Anyám divatújságjaiban, úgy az első harmadban kell keresni, a kemping kellékeknél. Az első harmad, műszaki árú. Annak elején vannak a játékok. Azt sokszor fellapoztuk mi, a Kalmár Jancsival.
És hiába gondolná bárki, hogy ostoba korok szülötteiként, nem ismertünk bizonyos modern nyugati játékokat, még képről sem. Mert bármit látunk abban a divatlapban, azt mi mindig megmondtuk, hogy, hogyan lehetne azzal jól játszani. Ha voltak is néha ebből vitáink.
Jancsi már előttem, egy évvel elkezdte az általánost. A patakparton laktak. Az apja a bányába veszett oda, sújtólégnél. Csodáltuk Jancsit. Nem értve, hogyan lehet valaki apa nélkül. Olyan különleges volt, emiatt.
Az a sújtólég is olyan titokzatos valaminek hangzott. Mint a „majmolic”amivel a gyerekeket ijesztgették, hogy: „elvisz a majmolic!” Arról sem tudta igazán senki, hogy mi az. Mégis félelmes volt.
Nagyapám olykor még azt is hozzátéve, a hatást növelve, hogy:
„- Elvisz a majmolic, mint a nyuszkabőrt!”
Sosem kérdeztük mi az. Jobb arról keveset beszélni, hátha megjelenik! Ilyenformán voltunk a sújtóléggel is..
Hát kevéske előképzettségemmel a világról, de annál több ismerettel a központiról és környékéről, - indultam neki hetvenötben az iskolának.
Hervasztva akadémiai örömöt, abbéli hitben, hogy újjászületése napja ez, mindenféle tudománynak.
Bizony nem sok örömöt leltem a szappanszagú táskabelső kétes értelmű játékaiban. Pedig nem voltak azok nyugatnémetből valók, sem más idegen országból. Magyar volt az, minden. Magyar gyártotta magyarnak.
Miféle logika diktálhat dobozba, színes háromszögeket, líkas’ körökkel, s négyzetekkel? - És egyáltalán nem adva játéknevet, e bosszúságnak? A Kati tanító néni azt mondta, hogy: „- Logikai készlet”.
Aztán a Kati tanító néni, egyre több ilyen fura játékot akart nekünk, és nem igazán a kedvünkre való játszáshoz. Így lettek kék dobókocka-dobozban piros-kék pettyek, papírból, befőttes gumival átfogott műanyag pálcák
A babzsákot szerettük. Vagy fél kilónyi bab volt egy rongyba varrva, ami jó volt egymás dobálására.
Az új bőr és szappan szagán kívül, táskámban, az idő múlásával egyre több más szag is képviselni látszott magát. A TECHNOCOL RAPID nevű ragasztónak, nemcsak szaga vágyott, e táska belsőben uralkodni. Hanem erejét is fitogtatta, mikor kifolyva, beleszáradtak azok a befőttessel átfogott játszásra nem jó pálcikák.
Kezdő lépéseink második döbbenete a tudományországban’, akkor ért, mikor arra eszméltünk, hogy bennünket nem csak, anyáink, s apáink üthetnek, mert üthet éppen a tanító is, ha érteni képtelenek vagyunk az ő játszhatatlan, játékait.
Az idegen ember ütésének más íze van. Az nem csak a testet éri. Pofon az a gyermeki szakértelemnek és pofon volt az Anyám büszkeségének.
Az apró termetű tanítók nagyon erős pofont tudnak adni. Ez adódik, abból, hogy gondolják magukat kicsinek és erőtlennek. Ami valójában igaz. Hiszen kis ember az, a tanító, ki nem érve fel a gyermek képlékeny elméjének kilincsét, az ajtót” verni kénytelen.
Verték a mi ajtóinkat és azok lassacskán megnyílottak.
Az év végére megismertünk jó néhány játékot. Olyant is, mint a „Ma-ma mos.” És mire a felsőbb osztályokba léptünk, nagyjából azt is tudhattuk, hogy miként lehet ezekben, a játékokban nyertesként is szerepelni.
Aztán, meg ha azt mondanám, hogy minden tanító csak dörömbölni képes, hát magam hazudtolnám meg, mert jutott olyan is, ki lopva lépett be és gyújtott fényt az elmékben.
Mint a magyar tanáraim. Akik közül kettő is szépíró volt. De volt olyan is, aki a matematika, fizika, kémia tudományával szökött be zárt ajtókon.
Bár, magamról elmondható, hogy a számokkal való játékot, a közismert négy alapműveletnél magasabb szinten nem játszom, de ezekkel jól referálva, elboldogulok.
A Kalmár! - az igen! - Ő értette mi a józan paraszti ész! Hol bújnak meg a titkok mögött az egyszerű megoldások.
Mikor Sántha tanár úr, fizika dolgozatkor írta kérdéseként, hogy:
Egy tetszőleges ház magasságát, miként tudja kiszámítani, a nép egyszerű gyermeke, egy légnyomásmérő segédletével?
Többen a ceruzájukat rágták. Míg mások a felhólyagzott vályog mennyezet hielogrifikus rajzolatjából próbálkoztak kinyerni lehetséges megoldásokat, és megint mások azaddig ismeretlen képletekre hivatkoztak.
A Kalmár, mély nyugalommal, szinte lekicsinylőn, a kérdést kezdte vizsgálni, mert, hogy vagy abban van elrejtve a megoldás, vagy a kérdés maga is ostoba. Kalmárnak nem jelentett különösebb kihívást. A gyermekrajzokról ismert madárka ikonszerű betűivel lekaparta az adható legegyszerűbb megoldást.
„Felmegyünk annak a háznak a tetejére! Felvisszük oda azt a légnyomásmérőt is. Aztán rákötjük, a magunkkal hozott kötélre és leengedjük, egészen a földig. A kötél hosszát visszamérve, megkapjuk az épület magasságát.”
. Röhög az osztály...Sántha tanár úr a fejét vakarta. Kalmár diadalittasan nézett körbe,
mit sem sejtve abból, hogy épp a pillanatban iratkozott fel azok névsorába, akiket sokáig emlegetnek évfolyamról-évfolyamra.
Azt hiszem egyszerű titka a tanításnak, az önmagunkból nyerhető megfejtés. A gyermek, a mi korábbi önmagunkhoz hasonló. Elméje képlékeny, mindenre befogadó, ha kellőképp, felkeltik a figyelmét. Ám a figyelmet nem elég csupán felkelteni, folytonosan ébren tartva, rögzíteni is szükséges.
Ezt tudják nagyon sokan. Akik nekem tudták, azok Mesélők voltak. Képzelt mesehőseiken keresztül váltottuk valóra meséiket. Hogy jók, vagy rosszak voltak mindenesetben ezek a mesék, száz százalékra nem tudnám megmondani, de ha visszanézek, azt mondom szükségesek voltak.
Azt meg csak remélem, hogy beváltják ígéreteiket. Azt is hogy „- boldogan éltek, míg meg nem haltak.”
Azt hiszem a Kalmár Jancsi jó mesét kapott. Talán a Több sincs Királyfit, talán mást. Nem régen egy tanulmányát olvastam: „A problémamegoldó gondolkodás” címen.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Bizonyos szociológusok, vélelmezik e központosítással kapcsolatban, hogy mennyi ostobát teremt az, a világnak.
Mert, hogy szétvált a népiskola és az elit. Tényként állítva, hogy e generáció, lett nagy vesztesévé a rend bukásának.
Mert, hogy az államszocializmus sokadik főbűneként, Mi központisok’, voltunk a rosszul képzettek, s váltunk 89’-ben elsőként állástalanná.
- A központiban, majd jó lesz!”- mondta Anyám, a fogain szűrve, szájában gombostűkkel. „- Ott majd, kéz alatt leszel!”- fordított rajtam és újabb gombostűvel erősítette meg a félkész iskolaköpeny pöttyös gallérját. .
A kis fénytelen varroda ablakán jól látszott a központi’ még kihalt udvara.
Sokat láttam abból az ablakból, hogy miféle hely az. A szünetekben, időről-időre megújuló vidám fogócskát. A párban járó hosszúcopfos lányokat.
Láttam férfias birkózást, olyan igazi nadrágtérd szaggatóst. És láttam, mindennap a ’Lángos nénit’, amint a nagyszünetben’, jött a postásbiciklijén. Néróval.
Akkoriban még ritkaság volt az elől-hátul puttonyos kempingkerékpár. De Lángos néniék, jómódú svábjai’ voltak a falunak. Tán még a nyugatnémet rokonok küldték Neki a puttonyos biciklit..
Sok ilyent látni Anyám divatújságjaiban, úgy az első harmadban kell keresni, a kemping kellékeknél. Az első harmad, műszaki árú. Annak elején vannak a játékok. Azt sokszor fellapoztuk mi, a Kalmár Jancsival.
És hiába gondolná bárki, hogy ostoba korok szülötteiként, nem ismertünk bizonyos modern nyugati játékokat, még képről sem. Mert bármit látunk abban a divatlapban, azt mi mindig megmondtuk, hogy, hogyan lehetne azzal jól játszani. Ha voltak is néha ebből vitáink.
Jancsi már előttem, egy évvel elkezdte az általánost. A patakparton laktak. Az apja a bányába veszett oda, sújtólégnél. Csodáltuk Jancsit. Nem értve, hogyan lehet valaki apa nélkül. Olyan különleges volt, emiatt.
Az a sújtólég is olyan titokzatos valaminek hangzott. Mint a „majmolic”amivel a gyerekeket ijesztgették, hogy: „elvisz a majmolic!” Arról sem tudta igazán senki, hogy mi az. Mégis félelmes volt.
Nagyapám olykor még azt is hozzátéve, a hatást növelve, hogy:
„- Elvisz a majmolic, mint a nyuszkabőrt!”
Sosem kérdeztük mi az. Jobb arról keveset beszélni, hátha megjelenik! Ilyenformán voltunk a sújtóléggel is..
Hát kevéske előképzettségemmel a világról, de annál több ismerettel a központiról és környékéről, - indultam neki hetvenötben az iskolának.
Hervasztva akadémiai örömöt, abbéli hitben, hogy újjászületése napja ez, mindenféle tudománynak.
Bizony nem sok örömöt leltem a szappanszagú táskabelső kétes értelmű játékaiban. Pedig nem voltak azok nyugatnémetből valók, sem más idegen országból. Magyar volt az, minden. Magyar gyártotta magyarnak.
Miféle logika diktálhat dobozba, színes háromszögeket, líkas’ körökkel, s négyzetekkel? - És egyáltalán nem adva játéknevet, e bosszúságnak? A Kati tanító néni azt mondta, hogy: „- Logikai készlet”.
Aztán a Kati tanító néni, egyre több ilyen fura játékot akart nekünk, és nem igazán a kedvünkre való játszáshoz. Így lettek kék dobókocka-dobozban piros-kék pettyek, papírból, befőttes gumival átfogott műanyag pálcák
A babzsákot szerettük. Vagy fél kilónyi bab volt egy rongyba varrva, ami jó volt egymás dobálására.
Az új bőr és szappan szagán kívül, táskámban, az idő múlásával egyre több más szag is képviselni látszott magát. A TECHNOCOL RAPID nevű ragasztónak, nemcsak szaga vágyott, e táska belsőben uralkodni. Hanem erejét is fitogtatta, mikor kifolyva, beleszáradtak azok a befőttessel átfogott játszásra nem jó pálcikák.
Kezdő lépéseink második döbbenete a tudományországban’, akkor ért, mikor arra eszméltünk, hogy bennünket nem csak, anyáink, s apáink üthetnek, mert üthet éppen a tanító is, ha érteni képtelenek vagyunk az ő játszhatatlan, játékait.
Az idegen ember ütésének más íze van. Az nem csak a testet éri. Pofon az a gyermeki szakértelemnek és pofon volt az Anyám büszkeségének.
Az apró termetű tanítók nagyon erős pofont tudnak adni. Ez adódik, abból, hogy gondolják magukat kicsinek és erőtlennek. Ami valójában igaz. Hiszen kis ember az, a tanító, ki nem érve fel a gyermek képlékeny elméjének kilincsét, az ajtót” verni kénytelen.
Verték a mi ajtóinkat és azok lassacskán megnyílottak.
Az év végére megismertünk jó néhány játékot. Olyant is, mint a „Ma-ma mos.” És mire a felsőbb osztályokba léptünk, nagyjából azt is tudhattuk, hogy miként lehet ezekben, a játékokban nyertesként is szerepelni.
Aztán, meg ha azt mondanám, hogy minden tanító csak dörömbölni képes, hát magam hazudtolnám meg, mert jutott olyan is, ki lopva lépett be és gyújtott fényt az elmékben.
Mint a magyar tanáraim. Akik közül kettő is szépíró volt. De volt olyan is, aki a matematika, fizika, kémia tudományával szökött be zárt ajtókon.
Bár, magamról elmondható, hogy a számokkal való játékot, a közismert négy alapműveletnél magasabb szinten nem játszom, de ezekkel jól referálva, elboldogulok.
A Kalmár! - az igen! - Ő értette mi a józan paraszti ész! Hol bújnak meg a titkok mögött az egyszerű megoldások.
Mikor Sántha tanár úr, fizika dolgozatkor írta kérdéseként, hogy:
Egy tetszőleges ház magasságát, miként tudja kiszámítani, a nép egyszerű gyermeke, egy légnyomásmérő segédletével?
Többen a ceruzájukat rágták. Míg mások a felhólyagzott vályog mennyezet hielogrifikus rajzolatjából próbálkoztak kinyerni lehetséges megoldásokat, és megint mások azaddig ismeretlen képletekre hivatkoztak.
A Kalmár, mély nyugalommal, szinte lekicsinylőn, a kérdést kezdte vizsgálni, mert, hogy vagy abban van elrejtve a megoldás, vagy a kérdés maga is ostoba. Kalmárnak nem jelentett különösebb kihívást. A gyermekrajzokról ismert madárka ikonszerű betűivel lekaparta az adható legegyszerűbb megoldást.
„Felmegyünk annak a háznak a tetejére! Felvisszük oda azt a légnyomásmérőt is. Aztán rákötjük, a magunkkal hozott kötélre és leengedjük, egészen a földig. A kötél hosszát visszamérve, megkapjuk az épület magasságát.”
. Röhög az osztály...Sántha tanár úr a fejét vakarta. Kalmár diadalittasan nézett körbe,
mit sem sejtve abból, hogy épp a pillanatban iratkozott fel azok névsorába, akiket sokáig emlegetnek évfolyamról-évfolyamra.
Azt hiszem egyszerű titka a tanításnak, az önmagunkból nyerhető megfejtés. A gyermek, a mi korábbi önmagunkhoz hasonló. Elméje képlékeny, mindenre befogadó, ha kellőképp, felkeltik a figyelmét. Ám a figyelmet nem elég csupán felkelteni, folytonosan ébren tartva, rögzíteni is szükséges.
Ezt tudják nagyon sokan. Akik nekem tudták, azok Mesélők voltak. Képzelt mesehőseiken keresztül váltottuk valóra meséiket. Hogy jók, vagy rosszak voltak mindenesetben ezek a mesék, száz százalékra nem tudnám megmondani, de ha visszanézek, azt mondom szükségesek voltak.
Azt meg csak remélem, hogy beváltják ígéreteiket. Azt is hogy „- boldogan éltek, míg meg nem haltak.”
Azt hiszem a Kalmár Jancsi jó mesét kapott. Talán a Több sincs Királyfit, talán mást. Nem régen egy tanulmányát olvastam: „A problémamegoldó gondolkodás” címen.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. ralpa (#19604) | 2010. május 20. 15:58 |
Klott, vagy klod? Majdnem mindegy (bár az előbbi). Lényeg, hogy tetszett, amit írtál. | |
| |
2. Molnár Zsolt (#19603) | 2010. május 20. 14:37 |
ámbátor én hallás után klodgatyának híjjjnám... (van egy jobban szerkesztett változatom - de nem biztos, hogy egyet értek azzal)... mindegy is... a lényeg, a "technokratizmus" :-) | |
Válasz ralpa hozzászólására (#19602). |
|
3. ralpa (#19602) | 2010. május 20. 14:20 |
Mit is mondjak? Mert mondanivalóm lenne: mondhatnám, hogy élveztem, mert élveztem írásod, olyan vidám-barakk (leg... és -...abb nélkül) érzést kölcsönzött a tudatomba bele. Ha trendi lennék, retrot kiáltanék. Az első sorok olvasása közben - bevallom - szenvedtem a vesszők és mondatrészek tagolása-tagozódása révén. De! De mikor ráéreztem az ízére, rájöttem ez ad neki egyfajta..., egyfajta..., egyfajta zamatot. Klottgatyás, atlétatrikós, Tisza-cipős (fehér térdzoknival kompenzált) zamatot. Mese, melyet mindenki átélt, melyet mindenki látott, melyet kevesen kotornak elő a "fiók mélyéről". (Még egy ide nem vágó megjegyzés: a technocol-t csak az átláthatósága különbözteti meg a technokratától). | |
| |
