Vacsora a Kalamárisban
Dátum: 2008. április 15. 07:50Műfaj: PrózaCimkék: macskája, fjodor, groteszk |  |
Mindeközben a Petropavlovszki korják, vagyis Kirjuskin mit sem sejtett arról, hogy nem csak Mirian keresi a Pesti éjszakában, hanem a Rákoskeresztúri RendőrÖrs ügyeletes járőrei is.
Az alkonyat felhői bozontos sörényű, szikraprüszkölő lovakat formáltak. Mintha csak Héliosz szekerének igavonói lennének és méltatlankodón, sörényt rázva várnák, hogy a Nap éji bíbor toalettjével végre elkészüljék, hogy aztán száguldhassanak az Öreghölggyel pirkadat országba. Valami lappangott a térben, valami sejtelmessé tette az estét. Néhány kifinomult érzékű embernek feltűnt, hogy kicserélődött a város levegője.
. Az álmok szirénéi nem énekeltek cirógatót, sem csábítót, minek könnyen enged a késői órán a test. Más dalok szóltak!
Nem érezte az utcanép a csontjára telepedett esti fáradtságot, csak a levegőben lappangó lüktetést
Ahogy lassacskán kezdte beborítani az éj, köpenyével a látóhatárt, mintha dobok hangja hívta volna vérpezsdítő táncba az embert.
Mirian arca kipirult, a tömeget fürkésző szemében csillogtak a fények. Mélyeket lélegzett a bódítóan hűs levegőből.
Hol lehet az, az ember, akitől a meghívót kapta? – Honnan jöhetett, és ki küldhette?
Száz kérdés zakatolt, mik forralták benne a Nap könnycseppjeit.
- Még jó, hogy ilyen hűvös az éj! – gondolta a sokadik arcot fürkészve.
Édes a muzsika, mit hallani vágy minden kalandvágytól fűtött romantikus, az éjben. Édes a muzsika pedig nem frakkban játsszák a filharmonikusok!
Hanem az emberben szól a szívdobbanásának ütemére...
***
Mindeközben a Petropavlovszki korják, vagyis Kirjuskin mit sem sejtett arról, hogy nem csak Mirian keresi a Pesti éjszakában, hanem a Rákoskeresztúri RendőrÖrs ügyeletes járőrei is.
Mit törődik ilyesmivel egy korják? Nem rögzülnek azok gondolatai semmiféle olyan dolgon, mit a szorgalmas, jóravaló Rákoskeresztúr népe szorongva venne tudomásul.
Egy olyan korjákot, mint Kirjuskin, - aki ráadásul apai ágon igazi sámánok leszármazottja, - egy percig nem emészt a félelem. Sem a törvényes hatalomtól, de még a törvénytelentől sem.
A sámán törvények, - mint Kirjuskin gondolatai - az istenek jóakaratát keresik, s ha épp nem lelik azt, rohannak a Pópához, hogy csókot leheljenek az ikonosztáz kis Jézusára.
Ezen az estén Kirjuskin felett is ugyanaz az égbolt feszült, mint Mirian felett, mégsem érezte a lappangón sejtelmes éj hűvös levegőjében a szívdobbanás sámándob ütemét, mikor belépett a Kalamáris étterem pompázatos dísztermébe, ahol szokásos vacsoráját tartotta az akadémia irodalmi szakköre.
***
Az egybegyűlt irodalmárokat nem valami csekélység lázította, a máskor kimért hűvösséggel vagy visszafogott előkelőséggel szemlélő tekintetek, mostanra izgatottan villództak.
Ide is beférkőzött a város felpezsdült levegője. A korják érezte.
Számára azonnal világos volt, hogy nem valami éttermi baleset okozta felbolydulásról, van szó. Nem a borjúpörkölthöz adtak délutáni zöldbabfőzeléket!
Alasztics Albert a Kalamáris étterem főpincére ezt sohasem engedte volna. Hogy mégis szokatlan mód önmagukhoz képest hangosan méltatlankodtak, annak elindítója egy bizonyos tanulmány, melyet az Akadémia újságjában közölt a Doktori Iskola Dékánja.
Kővári Botond az írószövetség rangidős elnöke emelkedett szólásra. Felemelkedvén egy pillanatra sem vette le szemét a tányérja előtt keresztbetett ezüst kiskanálról. Úgy téve, mintha arról olvasná elkövetkező beszédének vázlatát.
- Barátaim! – próbálta mélyíteni hangját – mint azt mindannyian tudjuk, egy nem mindennapi hír ütötte fel fejét nagyhírű intézetünk újságjának lapjain. Városunk felborzolt kedélyeinek miértjét kutató tanulmány, melyet nagybecsű kollégánk – Vérbíró Elemér – a doktori iskola dékánja publikált.
Torkát köszörülve pillantott az ezüst kiskanálra, majd folytatta:
- Vérbíró Elemérnek volt bátorsága leírni azt, amiről eddig mindenki hallgatott. - De vajon kell-e az igazság? - Vajon a szókimondás mindenesetben célravezető? – Szükség van rá?
Ennél a mondatnál a jelentőségteljesen pillantott a vele szemben helyt foglaló Bohár professzorra, aki idefelé jövet ajánlotta figyelmébe az új verses kötetét. Az „Angyalszárnyak a szűzhóban” címűt, melynek múzsája egy fiatal tanítványa.
Ily módon a „szükség van rá” kérdés kétfelé is feltevődött. Bohár professzor bólintott, Kővári a kanálra pillantva ismét nagy levegőt vett, mert e pillanatban maga sem tudta, hogy mi lesz a következő mondata.
Nem tudom! – Jelenpillanatban képtelenség megjósolni az ügy kimenetelét. – De tekintsünk pozitív hozadéknak a történteket és értékeljük előrelépésként a tanulmány megjelenését, akkor is, ha jelenpillanatban még annyira kiélezettnek tűnnek a vélemények...tűnik az egész helyzet.
Az írószövetség nevében – ha ehhez mindannyian hozzájárulunk – magam beszélek a hivatalos állásfoglalást illetően, a Kormányzóval!
Kővári Botond a mondatot befejezvén jócskán elhasználta levegőjét, és mint egy mély – tüdőben tárolt - elhasznált levegőt lehet kifújni, fújta bele a Kalamáris étterem közösen elhasznált levegőjébe, sóhajszerűen.
Az irodalmárok megnyugodni látszottak, bár ez nem jelentette, hogy izgatottságuk alábbhagyott. Legfeljebb foltonként több mosoly jelent meg az arcokon, jelezve, hogy nem soká felsőbb helyről fog hivatalos vélemény érkezni, aminek tudvalevően óriási a véleményformáló ereje.
Bohár professzor a táskájából elővette az Angyalszárnyak a szűzhóban kéziratát, hogy alkalomadtán kéznél legyen.
„Művészet ide vagy oda, élni kell valamiből!” – fogalmazta önmagában és mind barátságosabb arckifejezéssel szolidan mosolygott Kővári Botond felé.
Kis zsúrkocsin kezdték kitolni a májgombóc levest, Alasztics Albert főpincér méltóságteljes tartással kísérte pincéreket. Tekintete mindenkiétől egy jó arasznyival magasabban fürkészett valamit. Talán egy képzelt etikett könyvet. Vagy a valósban ez így van jegyezve...
Kirjuskin mindeddig senkinek nem tűnt fel – leszámítva Alaszticsot, de Alasztics is csak a konfrontáció kerülése miatt nem tette szóvá, hogy mit keres itt. Mivel az asztalon jóféle édes fűszerbort felejtett valaki, Kirjuskin jól kezdte érezni magát. Kabátja zsebéből zsírpapírba csomagolt füstölt halat húzott elő és olyan jó étvággyal látott hozzá, hogy kissé még az arcát is összekente.
Alasztics Albert megállt az asztal előtt és egy arasznyira elnézve Kirjuskin feje felett így szolt:
- Uram! Ez egy zártkörű rendezvény! – Kérem, távozzék!
Mivel Kirjuskin száját teletömte a füstölt hallal jelenpillanatban képetlenné vált bármit is válaszolni, így ujjával a halra mutatott, majd egy reccsenés kíséretében elrágott egy darab halcsontott és miután némileg lenyelte a kevéssé megrágott ételt, annyit válaszolt:
- Hozna nekem egy üveg repce olajat? – Az úton kissé kiszáradt a füstölt hal.
Alasztics méltóságteljesen megfordult, mellőzve a szokásos enyhe biccentést és a konyhára sietett, de nem a repce olajért, hanem Dózert kereste a fekete mosogatóban. Az ilyen ügyekben Dózer szokott eljárni. Dózer korábban a kilences számú vágóhídon dolgozott, ez a hely számára felüdülés. Még ha a fekete mosogatóban is kellett a nagyon kormos, égett edényeket is tisztítania.
Néha érezte úgy, hogy hiányzik a vér, de erre is volt megoldás.
Az irodalmárok a második fogásnál tartottak és valahogy Kirjuskin asztalára mindig került elegendő a hárslevelűből. Így nem is volt különösebb gond, míg a hatalmas termetű mészáros – Dózer – meg nem jelent a konyhaajtóban.
Alasztics Albert kellőképp kioktatta a feladatra Dózert, aki határozott léptekkel indult Kirjuskin felé.
Kirjuskin elmosolyodott, majd egyre szélesebbre látszott húzni a száját, ahogy Dózer közeledett felé. Mikor egész közel ért, Kirjuskin felugrott az asztaltól és széles mozdulattal ölelte meg a kidobó embert.
- Bátyuska! – De jó téged újra látni! – kurjantott nagyot és egy cuppanós csókot nyomott Dózer szalonnás pofahúsára.
Dózer megilletődni látszott. Leengedett karokkal, megtorpanva állt Kirjuskin előtt. Úgy érezte, hogy kifogyott belőle a lendület. Kezelhetetlenné vált a helyzet. Hiába kereste kérdőn Alasztics főpincér úr tekintetét. Az a magabiztosság fellegei közt - minden tekintettől egy arasznyira - pásztázta a képzelet nagy etikett könyvének betűit.
Kirjuskin cigarettát vett elő, amelyet félbetörve, egyik felét Dózernek nyújtotta és egy poharat teletöltött az üvegkancsó borból.
Dózer moccanni sem bírt, szája szegletében a rövidke cigarettát szívta, de ettől nagyobb vagy több erőkifejtésre képtelenné vált.
Alasztics tárcsázta a rendőrséget, miközben Dózer az napi bejegyzését satírozta át a dolgozók jelenléti ívében.
Az irodalmárok mindezen eseményekkel a legkevésbé sem foglalkoztak. Őket nem a valóság apró részletei érdekelték, mint inkább a valóság hátterei.
Eközben Kővári Botond ijedten rántotta ki felöltője belső zsebéből töltőtollát, ami óriási kékfoltot hagyott fehér ingén. Pont a szíve felett, hatalmas kék szívalakot formázva. Aztán egyre többeknél ismétlődött meg a jelenség. Egy idő után mindenki a kezéről törölgette a tintát. Ismét felbolydult a Kalamáris étterem díszterme. Az egybegyűltek a mosdónál kezdtek tolongani.
Nem túl irodalmi jelzőket fogalmazva a hazai tintagyártókról.
A Kirjuskinnal szemben ledermedt Dózer fájdalmában hatalmasat ordított, mikor ujjai közé égett a kis cigarettavég. Kirjuskin úgy látta, hogy ideje távoznia. Valamit motyogott magában.
Talán azt, hogy:
„Ez igazán, olyan izé!”
Az ajtón kilépve még látta, ahogyan két rendőr fogja közre Alasztics Albert főpincért és kezeit háta mögé vonva bilincsbe, verik
Alasztics hátrafésült haja a homlokán szétterült, ahogy a fejét rázva üvöltött valamit. Talán azt, hogy:
„Ez egy zártkörű rendezvény!” – legalábbis ezt gondolta Kirjuskin a korják, aki sámánok sarja.
***
Mirian a Dóm lépcsőjén ült, mint sok száz városlakó ilyen nyári éjjelen. A Dómból kiszűrődő sejtelemes fény vonzotta tekintetét. Elmerengett egy régi álomképben, amit kislányként sokszor képzelt, hogy ebben a négytornyú Dómban kíséri majd valaki az oltár elé, miközben mindkét padsorban az Őrá büszke család és az ismerősök boldog mosollyal kísérik lassú lépteit.
Igazából sohasem látta ebben az álomban, hogy annak a jó alkatú csinos embernek az arcát, akinek ott fogad hűséget. De tudta, hogy megnyugtatóan kedves mosolyú ember, a szemében türelem és rajongás.
***
A Dómtéri tömeg egy ember köré kezdett gyülekezni. Kirjuskint odavonzotta a kíváncsiság.
Doktor Vérbíró Elemér a doktori iskola dékánja olvasta fel a legújabb esszéjét. Egy fontos kérdéskört érintett a tanulmány. A címe:
ILLENDŐ-E A ZOKNI VISELÉS SZANDÁLBAN ?
Többen éljeneztek. Míg mások fütyüléssel próbálták zavarni az előadást
***
Igor Behemót a kandúr és Fjodor a szibériai, a Baross téri Pályaudvar várótermében egy padon aludtak. Igor álmában pillanatfelvételszerűen sejlett fel egy-egy kép.
Ahogy Szalainé álmában lerúgja takaróját, vagy a Mirian konyhájában feledett szeletelt hagymadarabokat lakmározó legyek, vagy ahogyan Fjodor a saját költésű altatódalát énekli, amelyik úgy kezdődik, hogy:
„Aludjatok nyugodtan
Addig fabrikálok szárnyat...”
Igornak volt egy álomforgatókönyve, amit álomklisének is hívhatunk. Ez azt jelenti, hogy váltakozva ugyan, de hellyel-közzel ugyanazt álmodta.
A várótermet betöltötte valami ázott kutyára emlékeztető szag. Mikor az egyik szemét kinyitotta, látta, hogy nem csak ő és Fjodor választottak itt éjszakai menedéket, hanem vagy négy-ötszáz ember.
