Város a Boszporusz partján
Dátum: 2009. augusztus 06. 03:04Műfaj: EgyébCimkék: törökország, isztambul, boszporusz, élménybeszámoló, városnézés, látnivalók, történelem, művészettörténet, iszlám |  |
„Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa.” (Bonaparte Napoleon)..................................................................
„Ha a világ egyetlen ország volna, Isztambul lenne a fővárosa.” (Bonaparte Napoleon)
Ismét kedvenc vidékem – a mesés Kelet – egyik legszebb városának felkeresésére adódott lehetőségem, és szerencsére egy egész hét állt rendelkezésünkre, igaz, ez az egy hét az oda és a vissza utat is tartalmazta, ami busszal nem éppen rövid (kb. 20-22 óra, megállóktól és határoktól függően). Persze, ezt az utat immár másodszor tettem meg, úgyhogy tudtam, nem lesz olyan fárasztó, mert szép vidékeken vágunk keresztül. Csupán úgy kell majd megszerveznünk a napi tervet, hogy a város bebarangolására a fennmaradó 5 nap elegendő legyen; ami nem egyszerű – tekintve egy 12 milliós lakossággal bíró, csaknem
Amikor két esztendővel ezelőtt egyszer már jártam errefelé, akkor csak érintőlegesen kaphattam ízelítőt a város látványából, akkor ugyanis meg sem állva, igyekeztünk tovább, Törökország szíve, Ankara felé. De már akkor is lenyűgözött a derűs török hangulat, és az Európát és Ázsiát elválasztó, forgalmas tengerszoros, a Boszporusz, afelett pedig a kecses, hasonló nevű híd, amely a két kontinenst köti össze. Ezért aztán már akkor elhatároztam, hogy amint lehetséges, ismét visszajövök ide, s most már kizárólag Isztambulra akarok majd fókuszálni, hiszen ez a város végül is 2007-ben lényegében kimaradt az akkori programból.
Így aztán nekem már nem volt ismeretlen a hely, ahová igyekeztünk, viszont húgomnak, akivel ez alkalommal együtt utaztunk – bár sok helyen megfordult már – ez a rész még újdonsággal bírt. Sőt, ugyanígy a két tranzit ország, Szerbia és Bulgária is, igaz, az autópályán ezek a területek nem nyújtanak annyi izgalmat, mintha látnivalóikért kerestük volna fel őket. Persze út közben itt is akadnak olyan szép nevezetességek, mint mondjuk a Nis-völgye, de ezek csak töredékét teszik ki az útnak, így aztán célszerű egy jó könyvvel elindulni, minthogy aludni nem éppen könnyű, még úgy sem, ha az embernek 2 egymás melletti ülés áll rendelkezésére. Ráadásul, a Nis-völgyet sajnos éjszaka értük el, így aztán semmit sem tudtam belőle megmutatni húgomnak, minthogy csak a sötét és még sötétebb sziluetteket lehetett kivenni. Bulgária csodaszép, zöldellő vidéke viszont kárpótolt bennünket, éppen csak a katasztrofális utak zötyögése rontott valamit az összbenyomásból. Igazából csak egy dolog miatt aggódtam; húgom műtött gerince hogyan fogja bírni a hosszú utat?! De szerencsére, ezzel sem volt gond, jobban bírta, mint a gerincsérv előtt, amikor elvileg még egészséges volt.
Egy nemzetközi főiskolás, vagy egyetemi bajnokságra utazó fiatal csapattal utaztunk együtt, akiket szívünk szerint, néha ottfelejtettünk volna valamelyik szerb, vagy bulgár, út menti pihenőben, mert néha olyan elviselhetetlenek voltak. Ittak folyamatosan, úgyhogy már Belgrád magasságában meglehetősen részegek voltak, ami azt eredményezte, hogy az éjszaka folyamán állandó öklendezésüket hallgatva próbáltunk bóbiskolni. Mondanom sem kell, a sofőrök rendesen pipák voltak rájuk, bár szerencsére, a buszt azért nem nagyon piszkították be. Ráadásul volt néhány lány, aki meglehetősen rámenősen viselkedett, mintha csak az út folyamán kellene eladnia magát… szóval, voltak már kellemesebb útitársaim is, de azért kibírhatóak voltak, mert szerencsére a kint tartózkodás folyamán nem velük kellett lennünk.
Útitársaink gyakori vizelési és egyéb ürítési megállóinak köszönhetően a 20 órás út helyett – pedig most nem is kellett sokat várakozni a bulgár-török határon – csaknem 22 órás utazás után értük el Törökország korábbi fővárosát, a csodaszép, de hatalmas Isztambult. Nem győztünk álmélkodni a keleti tömeg ellenére jól működő tömegszállítás megoldottságán. Olyan szép, tiszta és új metro-buszaik vannak, mintha csak a gazdag Monte Carloban lennénk. Pedig még igencsak Isztambul külvárosában jártunk, minthogy még vagy egy órás buszozás és dugóban való araszolás állt előttünk. De éppen ebből láthattuk, hogy bár itt az autók csak lépésben haladhatnak, a tömegközlekedés jól megoldott szisztéma szerint működik; a csilli-villi metro-buszok egy elkülönített sávban – ahová még véletlenül sem tud senki bepofátlankodni – alig fél perces időközönként úgy száguldottak, ahogy Demszky kedvenc fővárosában soha nem fognak. Mindezt később is tapasztalhattuk, immár a történelmi városközpontban, ahol csupán egyetlen villamosjárat közlekedik, de az is tiszta, új és vigyáznak rá, arról nem is beszélve, hogy a felszállási lehetőséget is ötletesen, ezernyi ellenőrtől mentesen oldották meg; csak úgy lehet a peronra lépni, ha egy kis kapunál megvette az ember a jegyet. Máskülönben nem lehet a peronra sem bemenni. A város, méretei ellenére rendezett és megnyerő benyomást kelt, lépten-nyomon újabbnál újabb lakónegyedeket húznak fel, ráadásul többségében szép kivitelezésű toronyházakkal. A háztömbök közé pedig fákat, növényeket telepítenek, hogy mégse keltsék a betondzsungel benyomását; igaz, ezt nem minden esetben sikerül elérni, de legalább az akarat megvan.
Ennek ellenére, mire beértünk a centrumba – kora délután, nagyjából egy óra táján –, szinte már szédültem Isztambul méreteitől, a hatalmas autóforgalomtól, az áttekinthetetlennek tűnő városrészektől, és a hömpölygő tömegtől. A belváros egyik legnagyobb főútján tett le bennünket a busz – amely még vitte tovább kellemetlen, de mostanra rendesen elcsüggedt útitársainkat, mivel az ő szállásuk majdnem Isztambul túlsó végén volt, ami egyben azt is jelentette, hogy a hatalmas távolságnak köszönhetően igen kicsi az esélye, hogy bejöjjenek szétnézni, ezáltal pedig megint összefussunk velük. Amikor leszálltunk, egészen pánikba estem – pedig ilyenektől nem szoktam – hogy hogyan is fogunk itt, ebben az ódon dzsumbujban eligazodni, hogyan fogunk egyik helytől a másikig eltalálni, és egyáltalán, visszatalálni a szállodáig. Húgommal és egy kedves útitársnőnkkel, hárman maradtunk a hatalmas bőröndökkel, ráadásul még a két sofőr csomagjait is mi vittük be a szállásra (régről ismertem őket), úgyhogy, kb., mint a málhás lovak cipekedtünk a szűk és borzasztó kivitelezésű, nyaktörő sikátorokon át, a csupán 2 percre fekvő szállodáig. De ide már úgysem tudott volna betolatni a busz, ez vigasztalt bennünket. Nekem egy frissítő tusolás lebegett csak a szemem előtt, mert a hőség egyre elviselhetetlenebb lett. Elhatároztuk, hogy egy-két órás pihenő és a hűsítő zuhany után, újult erővel indulunk el felfedezni a Nagy Bazárt, minthogy koradélutáni programnak ez felelt meg legjobban. Szerencsénkre útitársnőnk nagyon jól ismerte a várost – régóta visszatérő vendég, és szerelmese Isztambulnak – úgyhogy az ő biztos vezetésével nem okozott gondot, hogy megismerkedjünk a hatalmas metropolisszal.
Olyan jól esett a hosszú út után kinyújtóztatni tagjainkat, végigheveredni a puha és kényelmes ágyon, tisztán, felfrissülve, hogy nem sok kellett volna hozzá, hogy elaludjak. De most drága volt minden perc, és legalább ugyanennyire izgatott a bazár minden rejtélye is; ráérünk majd éjszaka kialudni magunkat.
Azért írnék néhány mondatot a szállodáról is, hiszen ez meghatározó egy-egy utazás alkalmával. Sosem tartoztam azok közé, akik az alapján ítélnek meg egy nyaralást vagy pihenést, hogy hány csillagos szállodában töltötték ott az idejüket; nekem a város látnivalói a lényeg, és nem a szállás, igaz sátrazni már nem tudnék. Egy minimális „kényelem” azért sosem árt. Nekem ez egy ágyat jelent, és persze tisztaságot. Nem a luxus-frottírköpenyért és a „zabáljunk be jól” all inclusive szolgáltatásáért megyek valahová, hanem hogy minél többet lássak az adott városból. Ennél fogva lehetőség szerint nem a szállodában akarom tölteni az idő nagy részét, hanem a városban. Terv szerint úgyis csak éjszaka leszünk a szálláson, tehát az ágyon kívül a többi szolgáltatás nem fontos. A tisztaság viszont annál inkább; iráni utam folyamán több, csótányos (de ’több csótányos’ is, mint ami a csillagok negatív párja) szállodában is sikerült megfordulnom, ezért – akkori tapasztalataim alapján – erre a dologra nagyon odafigyelek. A szobához tartozó tusoló, a légkondicionáló, a televízió, vagy a reggeli, esetleg vacsora lehetősége már csak hab a tortán, de egytől egyig olyan dolgok, amik nem fontosak. Rómában is tiszta és kellemes szállásunk volt annak ellenére, hogy a zuhanyzó a folyosón volt. Itt, Isztambulban egy három csillagos szállást kaptunk, meglehetősen jó árban – 20 EUR volt fejenként egy-egy napra, amiben a reggeli is benne foglaltatott – ráadásul a központban, a Nagy Bazártól öt percre. (Vacsorát is kérhettünk volna némi plusz pénz fejében, de ezt nem tartottuk jó ötletnek; így folyton ez határozta volna meg a délutáni városnézés hosszúságát, és állandóan rohanhattunk volna, hogy visszaérjünk vacsoráig. Helyette bármikor beülhettünk valahová egy jó falafelre, vagy kebabra, és jóval olcsóbban.) De ami a legfontosabb volt: az ágy kényelmes volt, a szálloda pedig tiszta. A televízió, saját fürdő és a fantasztikus kilátás a tetőn lévő étteremből már elvárásaink felett álltak. Csupán egyetlen problémám akadt; annak ellenére, hogy 22 órát buszoztunk előtte, majd még a délutánt is nézelődéssel töltöttük, első éjjel képtelen voltam elaludni az ablak előtti utcai lámpa zúgásától. Amíg éjjel nem csöndesült el a város, nem tűnt fel, de utána a monoton zúgásra felébredtem, és az ébredező hajnali zajokig képtelen voltam visszaaludni; folyamatosan azt kerestem, honnan jön ez az elviselhetetlen búgás. Már a fejemre húztam a vastag nagypárnát – akkor meg melegem volt – de még így is hallottam. Húgom persze jól aludt, ő nem hallott mindebből semmit. De a további éjszakákon már nem zavart. Valószínűleg megszokhattam, vagy annyira fáradt voltam, hogy nem ébredtem fel rá. Tehát ennyit a szállodáról.
Máskor is jártam már keleti bazárban, nem ismeretlen hát számomra, azonban mégis mindig magával ragad a hangulata. És ez nem volt máshogy itt sem. Útitársnőnk kedvesen felajánlotta, hogy eljön velünk, és megmutogat mindent, hogy tudjuk, hogyan is igazodjunk el ebben az állandóan hömpölygő ódon városban, ami immár pontosan 2676 éve csalogatja az odaérkezőket. A délután hátralévő részében tehát a bazárt gondoltuk felkeresni, hiszen az nem is volt messze, ráadásul egy olyan kerek programnak ígérkezett, ami után az ember már nem is vágyik további látványosságokra aznapra. Labirintus-szerű, festett, boltíves kis sikátorai, régiségekkel megrakott, apró boltocskái olyan finom keleti hangulatot nyújtottak, hogy isztambuli indításnak ennél jobbat el sem képzelhettünk volna. Egyik negyedben szőnyegárusok, másutt aranyművesek sorakoztak, aztán külön területen voltak a rézárusok, megint másutt a ruhaüzletek. De persze szigorúan csak másolatokkal telezsúfolva. De itt még ez sem zavarja a látogatót, hiszen ez hozzátartozik a török hangulathoz. És valljuk be, a török másolatok legtöbbször olyan jó minőségűek (szemben a kínaival), hogy az ember alig veszi észre, hogy az nem eredeti. Csak az ára miatt nyilvánvaló. Mindenhonnan a jó erős török tea, füstölők illatát, vagy pedig a keleti édességek csábító aromáját lehet érezni, míg a bazár előtt a tradicionális török éttermekből csalogat a finom sült hús illata. Most csak fel akartuk mérni, hogy mit és merre lehet itt kapni, de első alkalommal nem állt szándékunkban vásárolni. Csupán gyönyörködtünk a színes, misztikus hangulatot árasztó, gömb alakú lámpákban, a török miniatúrákkal és jellegzetes kalligrafikus írásjelekkel díszített tálakban, a tömény-arany nyakláncokban és egyéb ékszerekben, a hatalmas, süppedős és csodálatos színekben pompázó szőnyegekben, az elefántcsontból és strucctojásból faragott apróbb műalkotásokban, a különös műgonddal készített, drágakövekkel kirakott tollakban, az aranysárga fényben fürdő réztárgyakban, és a rengeteg pamutáruban, amit felhalmoztak a régi bazárépület minden boltjában. Egy-egy tágasabb kereszteződésben kellemes hangulatú kávézó hívogatta a vendégeket (jó borsos áron!), az asztalokon török-szegfűvel, a falon Atatürk szépia-, vagy fekete-fehér képével (jóképű, szúrós szemű volt az öreg!), a plafonról meg lehulló vörös-félholdas török zászlóval. Ha szegény Apponyi Albert gróf ennyi mindent tudott volna elérni Magyarország érdekében Trianonban, amennyit Musztafa Kemal elért a sévres-i békében (ez az ő Trianonjuk volt) Törökország érdekében, talán mi is mindenhová az ő arcképét aggatnánk… És persze azt se felejtsem el megemlíteni, hogy itt szinte mindenki beszél magyarul, méghozzá nem is akárhogy. Útitársnőnk eltűnt az egyik kis boltban, mire egymás kérdezgetésére kedvesen így válaszoltak magyarul: - Piroska? Itt van, ebben a boltba ment be. – Nem akartunk hinni a fülünknek. Miután kibazároztuk magunkat, és kellemesen megvacsoráztunk, amúgy török módra; birka és csirke kebabot, savanyúsággal és omlós pitával, este hét körül elindultunk hazafelé, mert meglehetősen fáradtak voltunk a hosszú buszozástól, meg aztán másnaptól kemény, erőltetett menetet terveztünk, hogy minél többet láthassunk a gyönyörű városból. Mire visszafelé tartottunk a szállodába, már nem is éreztem azt az aggodalmat, amit a buszról való leszálláskor éreztem; hogy hogyan is fogunk tudni eligazodni ebben a hatalmas (1 538,77 km² területű) városban?! Amennyire kaotikus, éppolyan egyszerű belső szerkezetű, és ez hamarosan ki is derült számunkra. Azon a rövidke úton, ami a bazár és a szállás között volt, nem egy, másféle látványosság is akadt szép számmal; jellegzetes, bizánci oszlopmaradványok Justinianus császár (527-565) idejéből, vagy egy hatalmas dzsámi, a Beyazit Camii (így írják törökül a dzsámit). Hamar megtanultuk azt is, hogy ne tévesszük el az apró utcát, ahol be kellett mennünk a szállodához, az éppen szemben nyílt az egyetem tiszteletet parancsoló épületével. És úton-útfélen macskák (no és kutyák is szép számmal) hevernek mindenütt; a török emberek megbecsülik és szeretik az állatokat. Igaz ugyan, hogy rengeteg kóbor állat él az utcákon, mégsem bántják őket, hanem szeretettel simogatják, sőt etetik, és a nagy melegben még vizet is adnak nekik. Hiszen – amellett, hogy Allah teremtette őket is – jól tudják, hogy jelentős szerepük van a rágcsálók elleni hadjáratban.
Másnap reggel hétkor keltünk, hogy nyolcra megreggelizhessünk, aztán elindulhassunk felfedezni a várost. A reggeli amerikai féle volt: hosszú asztalokra kipakolva minden finomság, amiből válogatni lehetett. Kétféle szeletelt kenyér, sütemény, paradicsom, uborka, vegyes zöldség az előbbi kettőből, feta, és egy másik féle sajt, felvágott, olajbogyó, kemény tojás, sült virsli, műzli, és még ’mercimek corba’, vagyis tradicionális török sárgaborsókrém leves is. A többnyire orosz származású vendégek azzal szórakoztatták magukat, hogy dugig etették a megjelenő tengeri sirályokat, amelyek mostanra teljesen az isztambuli szállodák ebédlőihez szoktak, és folyton az ablakoknál kunyerálnak. Még olyan is előfordult, hogy az éhenkórász madár minden természetes félelmét legyőzve bemerészkedett a nyitott ablakon, aztán meg nem talált ki, és ijedtében nekiment párszor az üvegnek. Szerencsétlen állat teljes pánikban volt. Arról nem is beszélve, hogy nem valószínű, hogy jót tesz a madaraknak az emberi eledel; a sajt, a kenyér, ami felfújja, vagy az uborka. Nem valószínű, hogy az EU-ban sokáig működhetne egy szálloda, ha odaszoktatnák a madarakat.
Reggeli után útitársnőnkkel együtt elindultunk a történelmi városközpontba, ami egy alig 20 perces sétát jelentett, hogy először is felkeressük a Hippodrom teret, amely a vallási negyed, a Sultanahmet szélén helyezkedik el. Út közben több régi sírkertet is megcsodálhattunk, melyek gyönyörű kalligrafikus feliratokkal díszített oszmán kori sírjai csábítják a tekintetet. Húgomat teljesen lenyűgözték ezek a szokatlan, de csodaszép sírkövek, közöttük a rózsabokrok, és a köréjük épített régi épületek, melyekben nem egyszer lugassal befuttatott kávézót működtetnek, megőrizve a tradicionális hangulatot. Itt-ott karakteres vonású, nagy bajuszú, török bácsik üldögéltek, akik a legtöbb török témájú könyvből is gyakran visszaköszönnek. Lassan elértük a turisták által leginkább látogatott környék szélét; itt kitágult az út, és virágzó rózsafákkal és csobogó szökőkutakkal ellátott térre érkeztünk, amely aztán levezetett bennünket célunkhoz. Itt már a magas fák lombjai felett megpillanthattuk a Kék Mecset magasba törő minaretjeit is, de előbb még a Hippodrom tér következett, amely szép ovális formáját az ókori kocsiverseny-pályának köszönheti, amelynek a helyén áll, egyéb iránt semmi mást nem őrzött meg az ókori pálya rendeltetéséből. A tér egyik végénél II. Vilmos német császár helyes kis kútja áll, csodásan aranyozott belső kupolájával, majd középen egy Kr.e. 1500-as évekből származó egyiptomi obeliszk, mely mostanra csupán töredéke hajdani, eredeti magasságának, aztán, az oszlopnak ugyan a legkevésbé sem nevezhető, de Kr.e. 479-ből, a görög Delphoiból származó ún. Szerpentin Oszlop „magasodik” hetykén, és végül egy meglehetősen viharvert állapotú, ráadásul még csak dekoratívnak sem mondható harmadik oszlopot láthattunk a tér túlsó végében, amely Bíborbanszületett Konstantin nevét viseli magán, aki a Kr.u. 10. században restaurálta azt. Furcsa, de restaurálása ellenére – igaz, eredeti kora nem ismert – sokkal rozogábbnak látszik, mint két jóval korosabb társa. Mégis, olyan felemelő érzés volt ilyen csodálatosan régi műemlékek mellett sétálni, hogy az leírhatatlan. A teret gyönyörűen állagmegőrzött régi, ottomán kori házak veszik körbe, mint például a Török és Iszlám Művészetek Múzeumának épülete, mely korábban Ibrahim Pasa (kb. 1493-1536) palotája volt, vagy éppen a Marmara Egyetem rektori épülete, amely a tér végében magasodik. De egyszerűen még a séta is kellemes volt a fák árnyat adó lombjai alatt, igaz, a vizes palackok soha nem fogytak ki a kezünkből. A Hippodrom tér után a Sultanahmet felé igyekeztünk, melynek délnyugati végén a Kék Mecset, az északkeletin pedig a Haghia Sophia emelkedik, egymással szemben. Már maga a tér is lenyűgöző volt a két építészeti csoda között; más országok egyetlen ilyen gyönyörűséggel is beérnék, nekik rögtön kettő is van belőlük. Mintha a két épület egymással rivalizálna, úgy terpeszkednek egymás előtt. Ez valamennyire igaz is, minthogy I. Ahmet szultán úgy építtette meg az épületet (1609-1616), hogy rögtön két minarettel több legyen körülötte, mint a szemben elhelyezkedő Haghia Sophia körül, amelynek „csak” négy minaretje van. Egyébként is, a büszke ottomán mentalitás kihívásnak tekintette, hogy az eredetileg bizánci építésű Szent Bölcsesség Templománál (ez a Haghia Sophia nevének fordítása) szebbet építsenek, vagy legalábbis, tudnak olyan gyönyörűt. Más vélekedés szerint viszont, a Kék Mecset egyfajta szentségtörő kísérlet volt a mekkai építészetre adott válaszként. A Kék Mecset és a Hippodrom tér sarkán egy piciny épületben nyugszik I. Ahmet szultán és családja, de az egész – a körítéshez képest – olyan jelentéktelen, hogy az emberek többsége gondolkodás nélkül elmegy a bejárat mellett. Igaz, bent is csak ugyanazt látná; számos kisebb-nagyobb, jellegzetes szögletes koporsót, zöld takarókkal leterítve, s a félhomályban, a falakon körbefutó kék csempéket, rajtuk a szépséges kalligrafikus jelekkel rótt arab írást.
A Kék Mecset – vagy más néven Sultan Ahmet Camii – az év minden napján rengeteg látogatót vonz a világ minden tájáról. A tömeg hömpölyög a mecset kertjében, a lépcsőkön, a tágas udvarban, vagy éppen bent a dzsámiban. Csupán ima ideje alatt nem látogatható, egyébként viszont nagyon készségesen állnak a turisták rendelkezésére. Még a lengén öltözött hölgyekre is gondoltak; a turista-bejáratnál hatalmas kék kendőket osztogatnak, az viszont meglepett, hogy a fejre nem volt kötelező kendőt kötni. Bent, a hatalmas mecset belsejében a kék szín dominál; világhíres izniki csempéi, kék árnyalatú berakott ablaküvegei sejtelmes hangulatot árasztanak, miközben a magasztos hatást csak a csípős lábszag rontja el, ami a süppedős szőnyegeknek köszönhetően terjeng a levegőben. De az első mellbevágó 3 perc után az ember megfeledkezik (?) róla, hiszen olyan látvány fogadja, amilyen nem mindennap. Bent is több idős muszlim férfi imádkozott; jellegzetes hosszúkás, napcserzett arcuk, erős, húsos orruk, ápolt körszakálluk és fejükön a kicsiny fejfedő azt mutatta, hogy ők valószínűleg nem helyi származásúak, hanem valamelyik keleti tartományból jöhettek. Engem azonban minduntalan lenyűgöztek a minden falfelületre kiakasztott vagy felfestett kalligráfiák. Az egyszerű fekete háttér előtt a kacskaringós arany vonalak, melyek a hithű muzulmánoknak minden bizonnyal többet mondanak, mint a csupán esztétikai szépségükben gyönyörködő európai látogatóknak. Vagy a fekete-fehér, keresztbe csíkos boltívdíszítések, melyek az egész muszlim világra jellemzőek, éppen csak földrajzi elhelyezkedésüktől függően hol fekete-fehérek, máshol meg vörös-fehérek (pl. Cordobában). Szóval a keleti hangulat hibátlan volt. Húgomnak a kecses, 17. századból származó aranyozott minbar és a szépen megfaragott mihrab tetszettek igazán – mindkettő a mecsetek jellegzetes alkotóeleme. A mihrab egy a falba vájt apró fülke, gyönyörűen faragott boltíves díszítéssel, és arra szolgál, hogy jelezze a hívőknek Mekka irányát. Tőle jobbra magasodik a kecses pulpitus, a minbar, amelyről az imam a pénteki imát szokta mondani.
A Kék Mecsetből lassan átsétáltunk a szemben lévő Haghia Sophiához, miközben legalább 150 fotót készítettünk, hol erről, hol arról az épületről. Azt hiszem, Steven Spielberg a Csillagok háborúja sorozatban Amidala királynő nabooi palotáját a Haghia Sophia magasztos, halvány rózsaszín épületéről mintázta. Le sem tagadhatja…
A fenséges rózsaszín épületet még a 6. században építtette Justinianus bizánci császár (537-ben lett felavatva), s a Szent Bölcsesség temploma, nevéhez hűen keresztény imahelyként működött, egészen a 15. századig, amikor is az ottománok a szent helyet mecsetté építették át. A minaretek, sírok és kutak erre az időszakra datálhatók, azonban gyönyörű kertjében több, korábbi időből itt maradt sírkövet is megfigyelhetünk (ezeken régi görög betűk szerepelnek, tehát bizánciak lehetnek), emellett számtalan színes rózsabokrot is; pirosat, halvány- és sötét rózsaszínt, fehéret és sárgát. Nem véletlen; a közel-keleti népek, a törökök és perzsák nagyon szeretik ezt a növényt, és számtalan módón fel is használják. Készítenek belőle olajat, kozmetikai szereket, rózsavizet ízesíteni, lekvárt, szárított bimbóiból pedig teát. A lugasok között korinthosi oszlopfővel díszített, magányos oszlopok magasodnak; ezek szintén még a bizánci korból maradtak itt.
A belépő a többi látnivalóhoz képest meglehetősen borsos, de egyszer az életben kötelező megnézni, ha az ember Isztambulban jár. És mindig kígyózó sorok várnak arra, hogy bejussanak. Az Ayasofia Meydanin – az úton, amely a templomot elválasztja a Sultanahmet tértől – pedig állandóan turistabuszok sorakoznak, így aztán képtelenség olyan fotót készíteni, hogy ne lógjon bele egy vagy több autóbusz a képbe.
De az épület belülről lenyűgöző. Igaz, Kemal Atatürk múzeummá alakíttatta a 15. századtól mecsetként működő imahelyet, ez azonban fenséges hatásából semmit sem von le. Belső díszítése magán viseli mind a kereszténység, mind a muszlim jegyeinek jellegzetességeit. A tipikus óarany mozaikok a bizánci keresztény motívumokat mutatják, míg a kupola alatt nyolc hatalmas kör alakú kalligrafikus díszítés Allah és Mohamed, valamint a többi próféta nevét adja ki. A középhajó oszlopsorát zöld, thesszáliai márványoszlopok képezik, míg a hat vörös porfíroszlop a föníciai Baalbekből, Aurelius császár templomából származik. A kisebb földszinti tartóoszlopok ephesosi, athéni, délosi, illetve heliopolisi (Egyiptom) templomokat díszítettek. Az alabástrom víztározó vázák, melyek a rituális mosakodáshoz kellettek, Pergamonból kerültek ide. A felhasznált anyagokat szinte minden, akkoriban ismert márványlelőhelyről szállították. A padlót szürke és fehér erezetű zöld márvány, vörös porfír borítja. A falburkolat zöld márványlapjait sárga, a vörös mezőket zöld keretek díszítik. Érdekes pont a templom keleti oldalánál egy furcsa kövekből kirakott padlódarab. Ez az ún. omphalos, vagyis a "világ köldöke", amelyen a korabeli leírások szerint a bizánci császárokat koronázták. Sajnos (?) éppen restaurálás alatt állt az épület, ezért a kupola negyed részét egy sűrű, hálós, rekonstrukciós állványzat foglalta el, amelyre még felnézni is szédítő volt, nemhogy dolgozni rajta. A Haghia Sophia építészeti módszerei évszázadokon keresztül jelentettek kihívást a leghíresebb építészeknek is. A nagyhírű török építész, Mimar Koca Sinan, amikor 1569-ben, 80 éves korában elkezdte az Selimiye dzsámi építését Edirnében, teljesítményét a Haghia Sophiához hasonlította és büszkén jegyezte meg, hogy annak kupolaátmérőjét 4, magasságát 6 rőffel sikerült túlszárnyalnia.
A Kék Mecset és a Haghia Sophia megtekintése után már csak ketten folytattuk a város felderítését, minthogy útitársnőnk elbúcsúzott tőlünk – ő már jól ismerte Isztambul nevezetességeit, és mostanra az is kiderült, hogy ketten is gond nélkül el fogunk igazodni a város forgatagában. A környéken maradtunk, hiszen következő célpontunk a Bazilika Ciszterna, vagy más néven Yerebatan Sarayi volt; egy földalatti víztározó rendszer még a bizánci időkből. Ezt a műemléket végül csak én néztem meg, húgom inkább kint megvárt, bár szerintem később megbánta, hogy nem jött le velem. A misztikus hangulatú oszloperdő a 6. század óta biztosította a városnak a vízellátást; Justinianus császár építtette még annak idején. Lent a hatalmas kiterjedésű ciszternában hűvös és sötét van, és nyirkos a plafonról csöpögő víz miatt, miközben tradicionális szúfi zenét játszanak zenei aláfestésként. Az oszlopok lábazata vízben áll, miközben alulról sárgás fénnyel világítják meg az ódon oszlopokat, és a korinthosi oszlopfőket. A boltíves kupolák már csak sejtetik a vonalvezetésüket, ebbe a magasságba már alig ér el a vöröses fénypászma. A ciszterna hátsó traktusában két óriási medúzafej fekszik, mintegy oszloplábazatként, s arcvonásuk is, mintha a nehéz súly terhe alatt torzult volna kínba. Érdekes és kellemes látnivalója ez Isztambulnak, annál is inkább, mert jó hűvös van lent, miközben kint tombol a 35 fok feletti kánikula; szegény húgom is majdnem megfőtt már, mire kiértem. Szerencsére, igyekezett árnyékba húzódni addig is.
Szép lassan elhagytuk a Sultanahmet szakrális terét, s a Kék Mecset mellett lesétáltunk a tengerpart irányába.
Még csak délután egy óra volt, mi azonban már minden aznapra tervezett főbb látnivalót teljesítettünk. Úgy tűnik, kisebb ez a város annál, amire mi számítottunk. Na jó, ez csak vicc volt. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy további érdekes, de kevésbé ismert nevezetesség is belefér még az időnkbe. Nekem a tengerparton található Bucoleon Palotára esett a választásom; az egésznek olyan titokzatos hangzása és a képek alapján romantikus megjelenése volt, húgom pedig annak örült, hogy így legalább megnézhetjük Isztambul Márvány-tenger felé eső partvonalát is. Az odafelé vezető út a régi bazáron, és egy jellegzetes, ottomán házakkal beépített negyeden vezetett keresztül, aminek nagyon kellemes hangulata volt. Kedves kis magánszállodák, éttermek, és luxus-szőnyegboltok sorakoztak errefelé, mi pedig alig győztük kapkodni a tekintetünket, annyi bájos látnivaló volt errefelé. De a tengerpart csak nem akart még mindig elénk tárulni. Már olyannyira belevesztünk a szűk kis utcácskák és sikátorok rendezetlen csapdájába, hogy kételkedtem abban is, hogy valaha egyáltalán kikerülünk onnan. Egy „aluljárónál” alig 20 cm-re az ember feje felett robog el a vonat, de itt legalább már tudtuk, hogy jó helyen járunk, ez után már csak a forgalmas Kennedy út következik, és végül a tengerpart.
Végre kiértünk hát a partra, de csalódnunk kellett, messze nem volt ez olyan szép, mint amire számítottunk. Üres, kopár, hullámtörőkkel ellátott partvonal húzódott, ameddig a szem ellátott, a távolban pedig Isztambul ázsiai oldala veszett bele a párába. Olyan meleg volt, hogy szívem szerint megmártóztam volna a tengerben, ha nem szegte volna kedvem a kopár, és egyáltalán nem úszásra hívogató partja. Ezért aztán csak elindultunk felfelé, bár hiába kérdezősködtünk, még a helyiek sem ismerték a keresett, szintén bizánci palotaromokat. Nagyon segítőkészen, mindenki megállt, próbálkozott, de végül senki sem tudta megmondani, hogy merre is találjuk a Bucoleon Palotát, a könyvből pedig nem derült ki egyértelműen, hogy melyik részen is verekedtük át magunkat a házak sűrűjéből. Csak kapkodtuk a hőségben a levegőt, miközben hol a könyvet, hol a flakon vizet, máskor a napszemüveget, vagy a táskát igyekeztünk kézben tartani, mellettünk pedig száguldoztak az autók mindkét irányban. Így aztán majdnem elmentünk a zöld futónövények sűrűjébe burkolózó, romantikusan vadregényes, idilli romok mellett, s csak az utolsó pillanatban vettük észre, hogy éppen az orrunk előtt van, amit kerestünk. Mint kiderült, ez a palota a bizánci időkben közvetlenül a part szélén állt, falait már a Márvány-tenger hullámai nyaldosták, mostanra viszont mintegy 100 méterre került a partvonaltól, igaz, már összefüggő falai sincsenek, csak 3-4 nagyobb márványkeretes ablaknyílás. A bizánci császárok Nagy Palotájának egyik prominens darabja volt, ami 1400 esztendővel korábban ezen a területen helyezkedett el. Mostanra azonban a fejedelmi romok felett ósdi öreg házak bomladoznak, mintha egyszerűen le akarnának szakadni a magasból. Sajnos, ez a rész sincs igazán karban tartva, pedig meglehetősen jó adottságai lennének. De így semmi kétségem afelől, hogy a palota romjai hamarosan el fognak tűnni a történelem süllyesztőjében. Egy rövid, árnyékban való pihenő után folytattuk utunkat. Mostanra olyannyira kikészültünk a tűző napsütéstől és a melegtől, hogy csak a szobánk hűvöse, egy jó tusolás és a vetett ágy lebegett a szemünk előtt. Nem volt még késő, mert csupán alig fél óra alatt értünk ide a Kék Mecsettől, de innen vissza is kellett keverednünk valahogy, lehetőség szerint kerülő nélkül, akkor pedig a Kennedy úton kellett fölfelé baktatnunk, ahol viszont olyan ritkák voltak az átjárók, mint a fehér holló. Kigúvadt szemekkel keresgéltünk a könyv részletes útmutatójában és térképén, de még így is nehéz volt megtalálni a szegénytelepen keresztülvezető utat, ami Isztambul történelmi negyedének legnagyobb főútja, az Ordu felé vitt minket. De végül húgom ügyesen megtalálta a hazavezető irányt, és némi kóválygás után azért csak visszataláltunk. Igaz, ez esetben éppen az ellenkező irányból, úgyhogy a rendezetlen, girbe-gurba utak és sikátorok, a rengeteg üzlet egyáltalán nem volt ismerős.
Talán egy-két órát pihentünk, majd folytattuk a programunkat, hiszen még az egész délután előttünk állt. Két sofőrünkkel megbeszéltük, hogy elvisznek bennünket a Fűszerbazárba. Ismét a keleti város állandóan hömpölygő forgatagába vetettük hát bele magunkat; először a Nagy Bazáron vágtunk keresztül, majd onnan ismeretlen utcákon át, lefelé a Galata-hídig, és mellette az Eminönü hajóállomásig. Olyan nehezen követhető volt ez az útvonal, ami csak egyszerűen keresztülhasított a történelmi városrészen, hogy ezután inkább maradtunk az egyetlen villamos nyomvonalának követése mellett, akkor biztosra mehettünk.
Aztán egyszer csak kiértünk az Aranyszarv-öböl partjára, és szemünk elé tárult a méltán híres, festői elnevezésű partszakasz, a világ legnagyobb természetes kikötője; millió ember, autók egész hada, az öböl vizén pedig ide-oda közlekedő hajók siklottak olyan forgalomban, hogy csodáltuk, hogy nem ütköznek össze. Szemben a sűrűn beépült Beyoglu negyed, ormán a gyönyörű Galata-toronnyal, s a két negyed között a forgalmas Galata-híd. Mi egyelőre a part mentén sétáltunk végig a Yeni Camii-ig, vagyis az Új mecsetig, a Fűszerbazár ugyanis e mögött terül el. Eredetileg csak a bazárba akartunk bemenni, de amikor megláttuk a csodaszép imahelyet, nem bírtuk ki, hogy ne menjünk be megcsodálni. A két fiú leült a lépcsőkre, hogy ott várjanak meg minket, amíg bent nézelődünk. Nem egy nagyméretű dzsámi, csupán két minaretje, és egy egészen kicsi udvara van – a többihez képest – de az architektúrája olyan egységet és harmóniát sugárzott, hogy nálam vetekedik a legnagyobb mecsetek szépségével. Az udvarra vezető kapun ki-be áramlottak a hívők és a látogatók, de ennek ellenére be lehetett látni az udvar egy részére is; cserepekbe ültetett, üde zöld pálmák, a halványkék csempék, és a kecses sávban végigfutó sötétebb kék pártázat, amin a szokásos arab írás fut körbe, olyan egyedi szépséget kölcsönzött az udvarnak, amilyet egyik dzsámiban sem láttam korábban. Mindezeket kiegészítette a boltívek fehér-vörös keresztcsíkozása is, s ez kissé megtörte az udvar egyszínűségét. Középen egy ékszerdobozhoz hasonlatos, apró kupolával ellátott kút állt, melynek oldalán megismétlődtek az udvar díszítőelemei; a boltíves, faragott ablakok, s ezek felett a vörös-fehér keresztcsíkozás. Nagyon hangulatos építészeti megoldásokat alkalmaztak az egész mecsetnél. Gyorsan levettük a cipőnket, fejünkre kerítettük az elmaradhatatlan kendőket – itt már szigorúan kellett! – és bementünk, hogy belülről is megcsodálhassuk az épületet. Nem csalódtunk. Továbbra is vetekszik a legnagyobbakkal! A belső festése és díszítése leginkább egy aprólékos munkával elkészített apró mintás csipkére emlékeztetett. Nem volt egy négyzet centinyi hely sem, ami egyszínű lett volna. Itt is megtalálhatóak azok a hatalmas, fekete, kör alakú pajzsok, amik a Haghia Sophiában Allah dicsőségét hirdetik. Az ablakok színes üvegberakásosak, míg a kupola – az egyetlen viszonylag egyszerű festésű – natúr alapszínén vörös és kék mintákkal díszített. Csupán a mihrab és a minbar díszítése volt aranyozott, mégis oly gazdagon festett a belső tér, mintha királyi hajlék lenne. Csak nagy nehezen tudtunk elszakadni a Yeni Camiitól, s még később is vissza-visszatérő témának bizonyult; akárhányszor erre jártunk az elkövetkező napokon, sosem tudtunk elmenni mellette, hogy ne csináljunk róla további fotókat. Hol a Galata-hídról, előtérben valamelyikünkkel, máskor szürkületben kivilágítva, aztán esti kivilágításban a fekete háttér előtt. Hálás téma volt, és a legszebb képek között vannak.
Megkerülve a dzsámi udvarát kívülről, tovább sétáltunk a bazár felé. Itt már olyan embertömeg volt, hogy szinte utat kellett törnünk magunknak, és nem volt rossz megoldás, ha kézen fogva mentünk, nehogy elkeveredjünk egymástól. A fiúk persze itt is megvártak bennünket a téren, csak nehogy be kelljen jönniük a tömegbe. Sajtokat, olajbogyókat, olajos magvakat, aszalt gyümölcsöt, színes fűszereket, tradicionális török édességeket árusító pultok sorakoztak már a bazár előtt, az utcán is, de amint beléptünk az ódon kapun, megcsapta orrunkat a tea-, és fűszerillat, ahogy a zárt helyen összegyűlt, és immár minden érzékszervünk elmerült a kelet édes varázsában. Látásunk alig bírt betelni a színes kavalkáddal; a vörös, sáfránysárga, moha-zöld, bordó, lila, ébenfekete színű fűszer dombocskákkal, a gúlákban váró és sormintaszerűen felpúpozott különféle édességekkel, a súlyos fürtökben lógó, szárított zöldségekkel, az apró bimbókban kínált halvány rózsateákkal, miközben jellegzetes szúfi zene szólt több boltból is. Itt-ott egy-egy macska hevert unottan; egyik az eladni szánt párnahuzatokon, egy másik, apró, kis vörös pedig a hátán aludt egy sarokban, de olyan mélyen, hogy gazdája azt csinált vele, amit akart, nem ébredt fel. Apró mancsait hajtogatta, mintha kis drótok lennének, hol a füle mögé, hol mellkasa elé, de még mindig nem ébredt fel. Kezdtem arra gondolni, hogy mi van, ha egy plüss játékmacska csak, vagy ami még rosszabb, egy frissen elpusztult kis állat, de ez már nagyon morbid lett volna. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy egy cica képes ilyen mélyen aludni, miközben folyamatosan macerálják. A pasi végül felemelte; a kis test csak csüngött a kezében, amikor végre kinyitotta apró szemeit, és utálatosan nézett a köré sereglett, gügyögő, olvadozó turistákra, és legfőképpen, maceráló gazdájára. Amint biztos talajt érzett apró lábai alatt, begömbölyödött, fejét ráhajtotta kicsi sárga játékcsibéjére, és aludt tovább. Ha a dzsámitól nehezen szakadtunk el, akkor innen százszor nehezebben…
A Fűszerbazár után még mindig annyi időnk volt, hogy több program is belefért; már többszörösen is túlteljesítettük az aznapra vett tervezetet. Úgy döntöttünk – a fiúk sugalmazására – hogy akkor most beülünk a Galata-híd egyik sörözőjébe, és megiszunk néhány pohár üdítő nedűt, ami tényleg ránk fért ebben a melegben. Én korábban még ilyen hidat nem láttam. Kétszintes; az alsó szinten éttermek és sörözők sorakoznak mindkét oldalán, míg a felső szint, szokásos gyalogjárda (rengeteg horgásszal), középen úttesttel és villamos pályával. A híd közepén van egy kb. 20-
Nos, mi az alsó részen kerestünk egy szimpatikus sörözőt, és végre kiengedhettünk az elmúlt nap, fárasztó rohanása után. Olyan kellemes volt itt üldögélni, hogy ha tehetném, most azonnal felállnék, és visszamennék. A friss tengeri levegő lehűtötte egy kicsit a forróságot, a félig lehúzott vászonrolók árnyékot adtak, de a kellemes török sör is megtette a magáét. A kilátás páratlan volt; ahonnan jöttünk, ott a háttérben, a dombon, a felállványozott Süleymaniye dzsámi (Isztambul legfontosabb mecsete – sajnos a restaurálás idején nem látogatható!!!) négy minaretje emelkedett a levegőbe, körülötte a számtalan apró kis kupolácskával, előtérben a Rüstem pasa dzsámi, további apró kupolákkal kísérve, előttünk, már a hullámzó vízen három ringatózó bárka burkolózott a forró olaj felszálló füstjébe, ezek ugyanis halsütödeként működnek, s ezek mellett, vagy hat-hét, turistákat és ingázókat szállító sétahajó ringott a kikötőben. A túloldalon a sűrű, de modern Beyoğlu negyed terpeszkedett, legmagasabb pontján a hatvan méter magas Galata-toronnyal, mely a 6. század óta magasodik az Aranyszarv fölé. Az öböl vizén lassan megjelent a lemenő nap aranyhídja – innen kapta az elnevezését a szarv formájú öböl – míg a város épületei egyöntetű sötét sziluettbe burkolóztak a lemenő nap aranyló fényében.
Egy fél órás üldögélés és sörözgetés után úgy döntöttünk, hogy aznapra még bőven belefér a Galata-torony is, úgyhogy, mivel a fiúknak nem volt ellenvetése, illetve ők úgy döntöttek, hogy ezalatt megvárnak minket a híd túloldalán egy másik sörözőben, mi célba vettük a tornyot.
A Beyoğlu-negyednek a Galata-torony alatt elterülő része leginkább a Montmartre-hoz hasonlít. Hangulatos utcácskák kapaszkodnak fel a dombra, s mindenütt apró, bohém üzletek, elegáns, párizsias hangulatú éttermek, romantikus lépcsősorok, míg végül egyszer csak az ember szeme előtt ott magasodik a közelről hatalmasnak tűnő torony – vagy legalábbis annak egy része, mivel az egész tornyot csak a mögötte elterülő térről lehet belátni, az előtte kacskaringó utcácskákból csak részleteit.
Az egyszerű, robosztus torony, melynek a teteje kúp alakban végződik, a 6. században épült, és az Aranyszarv, illetve a Boszporusz hajóinak a megfigyelésére szolgált. Isztambul 1453-ban történt meghódítása után az ottománok börtönként és hajózási raktárként használták. Ugyanakkor tűztoronyként is mindvégig bevált, úgyhogy bármi volt is az eredeti rendeltetése, a történelem során többnyire másként is alkalmazták. A kilencedik emeletén ma luxus-étterem és éjszakai klub működik, autentikus török zenével, míg felette fut körbe a torony külső pártázata, amely lenyűgöző kilátása miatt a turisták kedvelt célpontja. Na, ide igyekeztünk mi is. A belépő borsos, de megéri. Csöndes, suhanó lift visz fel az étteremig, innen pedig meredek csigalépcső a kilátóhoz. A liftben rövidfilmen adnak ízelítőt a ránk váró kilátásból. Fönt persze állandóan tömeg van, úgyhogy csodálom, hogy eddig még nem (?) történt valami tragédia. De amint az ember szétnéz, megfeledkezik a szorongó tömegről. Ameddig a szem ellát, olyan kilátás, hogy soha nem fogom elfelejteni. Alattunk a szűk utcák, előttünk az arany fényben fürdő Aranyszarv-öböl, a túloldalon a sok dzsámis sziluettel büszkélkedő történelmi negyed, a Süleymaniye, a Rüstem Pasa dzsámi, a Yeni Camii, a Kék Mecset, a Haghia Sophia, körülöttük ezernyi kupola, és az égbe magasodó minaretek, végül pedig a zöld kertektől körülölelt Topkapi Szeráj. Aztán ahogy megyünk körbe, elénk tárul a Boszporusz kék vize, túl partján már Ázsiával, majd a gyönyörű, karcsú Boszporusz híd, amelyen gyalogos forgalom egyáltalán nincs, csak az évente egyszer megrendezett Isztambul maratonon engedik át a futókat. A fent töltött idő arányaiban rövid az elkért árhoz képest, de nem szabad kihagyni; aki egyszer eljut Isztambulba, az mindenképpen kapaszkodjon fel a Galata-torony kilátójába, és egész életére a szívébe zárja a látványt.
Lassan elindultunk lefelé, hiszen a fiúknak csupán félórát mondtunk, az pedig jócskán elmúlt már. Lesiettünk a Montmartre-jellegű utcácskákon, majd fel a hídra, hogy megtaláljuk őket valamelyik kis sörözőben. Itt aztán még eltöltöttünk úgy egy újabb fél órát, megittunk még pár pohár sört, végül, amikor már egészen leereszkedett az este, elindultunk vissza, a szállásunkra.
Isztambul késő este is ugyanúgy hömpölyög, mint fényes nappal. Az utcák tele vannak emberekkel, az éttermek ilyenkor üzemelnek a legmagasabb fordulatszámon, úgyhogy út közben mi is úgy döntöttünk, hogy beülünk megenni még egy mercimek corbát, ha már ilyen kellemes az este. A pincérek itt is lépten-nyomon magyar tudásukkal kápráztatják el az embert, a kedvenc házi cicák pedig közvetlen barátságossággal tekergőznek a gyanútlan turista lába körül. Nem érdekes, hogy közben vacsorázunk. Persze, itt még ezt is hamar megszokja az ember, és igazából nem is lenne baj, csak egy kicsit piszkosabbak, mint a magyar háztömb cicák. Persze, egy ekkora városban ez megbocsátható.
Másnapra ismét komoly programot választottunk: a Topkapi Szerájt, aztán a Régészeti Múzeumot, majd húgom mindenképpen szerette volna felkeresni az Orient Expressz végállomását jelentő Sirkeci pályaudvart, estére pedig egy kellemes kerengő dervis előadást választottunk. Így aztán reggel kilenc körül el is indultunk, hogy ne vesztegessük az időnket. Most már olyan természetességgel siettünk végig a Yeniçeriler és Divanyolu utakon, mintha mindennap erre járnánk. Amikor eszembe jutott az első pillanat pánikszerű aggodalma, elmosolyodtam magamban. Átvágtunk a Hippodrom feletti kis zöldellő téren, majd át a Sultahmet Meydanin, a virágzó gesztenyefák alatt (még mindig nem tudtunk betelni a két csoda látványával), el a Haghia Sophia mellett, és már ott is voltunk a Topkapi bejáratánál.
Már a külső nagykapu mellett is van két olyan szép építmény, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni. Az egyik a III. Ahmed kút, a másik pedig egy önmagában álló díszes kapu a Soğukçeşme Sokaği sarkán. Isztambul legszebb török-rokokó kútja a 18. század elején épült (1728), és szerencsés módon túlélte III. Ahmed szultán 1730-ban bekövetkező erőszakos elmozdítását. Több általa épített műemléket ugyanis – melyek legszebb példái voltak a Tulipános-periódusnak – később leromboltak. Van egy érdekessége az ottomán, nyilvános kutaknak; arról ismertek, hogy nem annyira a víz kifolyása a lényegük, sokkal inkább a díszítettségük. Ennél fogva ez a kút sem az ivásra alkalmas, vagy vízcsobogás jellemző rá, hanem a meseszerű díszítése hívja fel magára a figyelmet. Öt parányi kupolája, a mihrab-formájú falmélyedések, és a szédületes virágmotívumok egészen elvarázsolják az embert. Ennél a kis ékszerdoboznál mind a négy falon van egy-egy kút (törökül çeşme) egy faragott márvány medence felett. És persze itt sem hiányozhat az Isztambulban elmaradhatatlan kalligrafikus díszítés. Az önmagában álló díszes, rokokó kapuról pontosan nem derült ki, hogy hová is vezet, de a térképek csak a Haghia Sophiát tüntetik fel mögötte, igaz, stílusuk még véletlenül sem hasonlít egymásra. A Topkapi külső kapuja monumentális, viszont az itt megszokott látnivalókkal ellentétben nem igazán túldíszített. Márványból emelték, kalligrafikus díszítései is vannak, de nem annyira cirkalmas, mint akár csak a nevesincs kapu mellette. Bent a szeráj aztán két hatalmas kertre oszlik – illetve továbbiakra is, de a két fő kertet választják egymástól külön – amelyek más és más látnivalókkal kecsegtetnek. Az első kert még nem tartozik szervesen a palota együtteséhez, de már ezt is a Topkapi részének tekintik. Itt található a gyönyörű, egyszerű, vörös téglás, Haghia Eiréné bizánci stílusú templom, a Régészeti Múzeum a hozzá tartozó épületekkel, valamint az első udvar keleti felében az árnyas Gülhane Park, egy korábbi rózsakert, amely pihenésre és kikapcsolódásra szolgál, amikor azonban mi ott jártunk, olyan tömeg lepte el, hogy háttal mentünk ki. De persze bármerre is néztünk, mindenütt ápolt, puha gyep, virágágyások és heverésző macskák voltak. Ennek ellenére, nekem a külső kert platánokkal beültetett látképe nem igazán volt romantikus vagy barátságos, inkább egyfajta szigorúság jellemezte, de lehet, hogy csak a magas téglafalak és a hórihorgas, sápadt platánfák sajátos külseje miatt. Úgy döntöttünk, hogy először magát a Topkapi Szerájt, vagyis a török szultánok lakhelyét fogjuk megnézni – mely tulajdonképpen a második udvaron belül volt – és csak visszafelé fogunk bemenni a Régészeti Múzeumba. Itt természetesen külön árulnak jegyet a Topkapi Szeráj összes egyéb látnivalójára, és külön a háremre, ami együtt már horror, de végül is ezért (is) jöttünk Isztambulba. És tulajdonképpen, ha azt vesszük, ezért a pénzért jóformán egy egész napos programot kap az ember. Ők pedig, jó kalmárhoz méltóan, tudják, hogy ha a sok turista már vette a fáradtságot, és eljött gyönyörű városukba, olyan nincs, hogy ne nézzék meg a minden rejtéllyel körbeszőtt, mesés és ismeretlen világot, a háremet. Persze, hogy külön kell megfizetni a belépőt. És majdnem ugyanannyit, mint magára az egész szerájra. Várakozásomnak ellentmondva, a női részleg bejárata olyan jellegtelen és semmitmondó, hogy ha nem lenne mellé kiírva, hogy mi ez, nem lenne itt a legnagyobb tömeg, a műanyag paravánok és átengedő kapuk (az illegális látogatás megelőzésére) és a kis jegyárusító fülke borsos áraival, azt hinné az ember, hogy a kerti eszközök raktára található az ajtó mögött. Rögtön mellette van a Divan, vagyis a vezírek birodalmi tanácsának agyoncicomázott, színes oszlopos pavilonja, amely persze az egyik legszebb az egész objektumon belül, másik oldaláról pedig egy boltíves, árnyékos sétány határolja, a kettő között alig lehet észrevenni a hárem bejáratát. Körülbelül egy másfél méter széles, fehérre meszelt kőfalból nyílik az egyszerű, fehér márványból faragott kis kapu, fölötte mindössze egy tábla kalligrafikus díszítésekkel – de hát ez mindenhol látható! –, és jobbra a kiírás, hogy HAREM – THE HAREM. Mintha a török szót nem értené az angol. Vagy a magyar. Vagy bárki. Ennyi. Sem egy rokokó díszítés, se egy élénkebb szín, semmi. De aztán belül még a szavunk is elállt, olyan szép volt. Először is a sok üde csempe… fehér alapon halványkék törökminták, virágmotívumok, kalligráfiák, aztán a hűvös, árnyékos és boltíves árkádok alatt meghúzódó márványpadok, a különféle kövekből kifaragott oszlopok, a sok-sok aranyozás, a művészi rendben kirakott folyami kavics gyalogjárda – és ez még csak a legkülsőbb udvara a háremnek! No persze az egész olyan labirintus, hogy ha nem egy meghatározott út vezetne az egész lakrészen végig, szerintem még mindig a termekben és szobákban bolyonganánk. Itt egy ajtó, ott egy lépcsősor vezet valahová, olyan helyekről nyílnak ablakok, ahonnan nem is számítanánk, szóval nem lehetett könnyű megtalálni valakit, ha kerestek. Az első udvart összekötő első folyosón egy akkora velencei tükör terpeszkedik, és olyan aranyozott rámával, amilyet csak Győzikéék előszobájában tudnék elképzelni, vagy legalább a Napkirály udvarában. Ezután egy második udvar következik, melyet mind a négy oldaláról lakótermek, szobák, és egyéb lakrészek kereteznek, és mindezek fazsalus ablaktáblái is ide nyílnak. Az egész alapszínét a fehérre meszelt fal, a kék csempés díszítés, és a tölgybarna zsalugáterek harmóniája adja. Csak a vörös tűzoltócsap ront a látképen, az udvar közepén… A harmadik kis udvar, amelynek barokkos festésű árkádjai vannak, és amelyet egy rózsaszínre festett emeleti lakrész övez, a mosodák, kórház és egyéb kiszolgáló helyiségek központi udvara. És itt található az ágyasok fürdője, a cariye hamami is. Ezután már a szultánasszonyok lakrészei következnek, padlótól a plafonig kicsempézve, még a kupolák belső díszítése is csempével van megoldva. Sőt, még az érdekes, kúp formájú kandallók (vagy kályha? De tűzhely biztos!) is csempézve vannak. A szultánanya saját lakrészének díszítése viszont némi francia hatást is tükröz. Kristálycsillár lóg le a kupolából, barokkos festés a falon, az ablakok melletti falrészt pedig idilli természetábrázolással – fákkal, dombokkal, folyókkal – díszítették. Csupán az ablakok gyöngyház-berakású táblái tükrözik a keleti hatást. Itt három bábu is jelzi, hogy a szultánanya szobájában időzünk, szépen felöltöztetve korabeli ruhákba, igaz, a babák olyanok, mintha a Skála áruház húsz évvel ezelőtti kirakati babái lennének. Majd hosszú, keskeny, fehér folyosókon visz az út, de persze innen is több ablak nyílik – nem tudom hová, mert mind be volt hajtva –, aztán egy lelakatolt cifra ajtó, amely a tábla tanúsága szerint I. Abdülhamid szultán szobája volt. A hárem legnagyobb terme a díszes, aranyozott, galériás, barokkos díszítésű terem, ahol a különféle ünnepi eseményeket tartották. Közvetlenül mellette még megcsodálható a szultáni márvány-budi is, az aranyozott kis csaptelepekkel. Ezt a termet is követi néhány igen gazdag díszítésű, csempézett, kalligrafikus írással telezsúfolt, aranyozott baldachinos kisebb szoba, apró, „beépített” fali polcokkal, és színes üvegablakokkal, majd néhány – szintén gazdagon festett és csempézett – sarki szoba, melyek ablakai a Boszporuszra, és a Márvány-tengerre nyílnak. Nem rossz a panoráma. Gondolom, ez is a szultánanya lakrészéhez tartozott, nem a szolgálókéhoz. Ezek mellett a szobák mellett két tágas fogadószoba következett, majd egy hatalmas, tágas udvar – csak sajnos csupa kő, sehol egy üde zöld növény – amely az ikbalok, vagyis a kedvencek udvara volt. Ezt a tágas teret három oldaláról a lakószobák ölelték körbe, földszintjén és emeletén sok-sok barna, zsalus ablakkal, míg a negyedik oldala nyitott volt; kilátással a városra és a Boszporuszra. Szép, egyszerű kivitelezésű volt az épület ezen része, hasonló stílusban, mint a korábbiak, bár engem inkább egy kissé zárdára emlékeztetett a háremnek ez a fele. Egyedül az az oldala nem volt ilyen egyszerűen kivitelezve, amelyik a szultánanya termeit – a két fogadószobát – tartalmazta. Ez az oldal gazdag csempeborítással büszkélkedhet. No és persze a csodálatos kilátással az alant elterülő pezsgő nagyvárosra. Ez talán még a zárdai hangulatot is feledtetheti egy darabig. Ennek ellenére, nem irigylem az itt élt lányokat. Gyakorta ezernél is több ágyas „szorongott” e falak között, akik egész életükben csupán egyetlen férfi pillantásáért sóvároghattak – legjobb esetben is. De mi van akkor, ha ez az egyetlen férfi csúnya, kövér, szőrös, és még büdös is? Vagy esetleg a fiúkat szereti? Mert, hogy ilyen is volt. Mégis kíméletlen verseny volt e férfi kegyeiért, hogy gyermeket szülhessenek neki, mert csak így lépkedhettek felfelé a ranglétrán, hogy cariyéből ikbalok legyenek, majd feleségek… de százszámra éltek olyan lányok is a háremben, akik soha nem találkoztak a szultánnal, és csak rabtársaik igényeit szolgálták egész életük során, még náluk is megalázóbb helyzetben. További részletek a hárembeli életről: Oscar Welden: Háremek titkai című könyve; lenyűgözően érdekes. Olyan ismereteket ad e titokzatos világ lényegéről, szokásairól, és konkrét történeteiről, amilyeneket ritkán hall az ember.
Kilépve a háremből, Isten – maradjunk stílusosak, Allah – szent ege alá, elénk tárul a szeráj második nagy kertje (ami valójában a harmadik), ahol III. Ahmed könyvtára, a Trónterem, és körben, az árkádok alatt húzódó, kiállításoknak helyet adó termek sorakoznak. Itt is mindenütt tolonganak a turisták, de a legnagyobb sor természetesen a királyi ékszereket rejtő termek, és a Trónterem előtt kígyózott. Az udvarokban mindenfelé ápolt gyepet (telis tele margarétákkal), gyönyörű díszcserjéket, karcsú ciprusokat, platánokat lehet látni, közöttük pedig egyenesen futó sétautakat. Először a Trónteremnél álltunk be a sorba – viszonylag gyorsan ment, mert túl sok látnivaló itt nem akadt, az épület – legalábbis itteni viszonylatban – nemesen egyszerű kivitelezésén kívül, majd lassan átsétáltunk a Kincstárhoz. Az egész palota összes kiállítása közül itt tekinthető meg a legnagyobb értékű gyűjtemény – milyen furcsa! Bár a teheráni, perzsa uralkodói ékszerek mellett ez csak szegényháznak tűnt nekem – viszont érdekes módon, női ékszereket alig lehetett látni. Ez azért van így, mert a szultánok és a vezírek ékszerei az állam tulajdonát képezték, melyek az illető halála után a palotában maradtak, míg a nők ékszerei saját tulajdonukban voltak. Négy csarnokban sorakoznak a fali tárlókban a felbecsülhetetlen ékszerek; drágakövekkel, féldrágakövekkel, gyöngyökkel, arannyal, ezüsttel díszített használati- és luxus tárgyak. Tőrök, füstölők, kancsók, kitűzők, tiarák, és még nagyon sok olyan tárgy, amiről a ma embere már nem is tudja, hogy annak idején milyen célt szolgált. Az első teremben egy III. Mustafa számára készített, gyémántokkal kirakott páncéling volt kirakva, melyet ünnepi eseményekre szántak. A legkomolyabb darabok a második teremben vannak kiállítva; elsősorban a Topkapi tőr (1741). Ezt a nemes darabot a szultán saját ékszerészei készítették, és a perzsa sahnak szánták ajándékba, de ő meghalt, még mielőtt a tőrt megkaphatta volna. Számos agyon díszített aigrette (tollazat) is látható a tárlókban, melyeket úgy válogattak össze, hogy a legszebb darabok kerüljenek a közönség elé. Ezek a szultáni turbánok díszítésére szolgáltak. A harmadik csarnokban látható a 86 karátos Kanálkészítő gyémántja (Spoonmaker’s diamond), melyet egy hulladék halomban találtak a 17. századi Isztambulban; az ócskavas-kereskedőtől három kanálért vették meg végül. A negyedik teremben a perzsa sah egy ajándéka, egy hatalmas trónus látható, melynek hasonló az értéke, mint a Topkapi tőrnek. A trón mellett egy ládában szokatlan relikvia látható: csontok, melyekről úgy tartják, hogy Keresztelő Szent János kezéből származnak.
A Kincstáron kívül itt sorakoznak még a szultáni ruhákat bemutató termek (ez egy nagyon vicces látnivaló, a rengeteg ormótlan, teljesen érthetetlen szabású ruhadarabokkal, és a gyűszűnyi nyakkivágásokkal), aztán van fegyvereket és páncélzatokat, kerámiákat, üveg és ezüst neműket, miniatúrákat és kéziratokat, valamint órákat bemutató kiállítás, és persze a Szent Palást pavilonja. Mi azonban – idő híján – csak az ékszereket és a ruhákat néztük meg, majd igyekeztünk tovább, a leghátsóbb kertbe. A két kertet összekötő fedett terasz csodálatos kilátást biztosít az alant elterülő Márvány-tengerre, a Boszporuszra, az Aranyszarv-öbölre, és a városra. Középen egy márvány kút van, a négy oldalból pedig kettő hatalmas boltívekkel biztosítja a gyönyörű kilátást. Ez alatt már az utolsó kert húzódik, ami a palotakomplexumnak, a tenger felőli oldalát jelentő legszélsőbb része. Itt is ékszerdobozhoz hasonló pavilonok, kertek és lugasok, szökőkutak és virágágyások sorakoznak, és persze egy mindig nyüzsgő étterem (Konyali), a turisták örömére. A kert északi csücskében van az egyik legszebb szultáni épület, a méltán híres, kék-fehér csempével díszített Baghdad Pavilon (1639 – IV. Murad szultán építtette), valamint a Körülmetélés Pavilonja, a kettő között pedig egy gyönyörű, baldachinos balkon, egy kellemesen csobogó díszkúttal és medencével, ahonnan szintén fejedelmi a kilátás. Kifelé jövet még bementünk megnézni a Divant is, minthogy idefelé a háremen mentünk keresztül, és így a birodalmi tanács vezíreinek díszes termeit csak kívülről láthattuk. Azt hiszem, a Baghdad Pavilonon kívül ez volt a legszebb épület. De amíg az visszafogottan elegáns és ízléses volt, addig ez a központi épület – ahová még a szultánok is félve léptek be – túlcsordult a díszítéstől, aranyozástól, cirkalmas kacskaringóktól. Barokkosan giccsesnek mondanám. De persze így is nagyon szép és látványos pavilon ez is, az árnyat adó, szellős árkádsorral.
A gazdag programú délelőttöt legalább ennyire gazdag látnivalókat ígérő délután követte. Én bementem megnézni a Régészeti Múzeumot, de húgom ezúttal sem tartott velem, mert őt az ókori kövek nem érdeklik annyira, mint engem, úgyhogy inkább megvárt a hatalmas első kertben, ahol már nagyon sokan üldögéltek, sziesztáztak, úgyis jól esett neki a pihenő, ennyi gyaloglás után, ráadásul ilyen melegben. Nekem viszont az egyik legfontosabb program következett, hiszen itt van kiállítva a világhírű Alexander szarkofág, ami persze még véletlenül sem Nagy Sándoré, hanem egy gazdag, sidoni uralkodó, Abdalonymos készíttette magának. A nevét pedig onnan kapta, hogy Nagy Sándor Kr.e. 331-ben vívott issosi csatáját ábrázolja. Ez pedig az egyik leghitelesebb és legjobb állapotban fennmaradt Alexandros ábrázolás, amit ismernek. És ha ez még nem volna elég, itt látható a világ legelső békeszerződése is, amelyet a hettita király, Hattusilis és az egyiptomi II. Ramszesz Kr.e. 1269-ben, a kadesi csata után kötött meg. E nemzetközi békeszerződés másolata látható az ENSZ new yorki székházának falán is, bár nem tudom minek, hiszen sajnos nem igazán éri el a célját.
A múzeum egyébként páratlan szarkofággyűjteménnyel büszkélkedik, tulajdonképpen az egész sidoni fejedelmi sírkörzet itt látható, központi helyén az Alexander szarkofággal, ami persze messze nem a legnagyobb, legdíszesebb és leghivalkodóbb szarkofág, viszont csak ezt az egyet őrzik üvegtárló alatt. Mondanom sem kell, összeszorult a torkom a meghatódottságtól, amikor odaértem. Minden oldalról, minden szögből lefotóztam, a legfontosabb alakokat is apránként kaptam lencsevégre. Érdekes, de ezen a márvány szarkofágon még mindig jól látszik, hogy az ókorban természetesen nem hófehér műemlékeket, szobrokat készítettek, hanem színezték is őket. Itt még jól látszik, hogy Nagy Sándor sisakja sárgás színű volt, talán arany, a lovak barnás alapszínűek, de a könnyebbség kedvéért, elkészítették a szarkofág oldalfrízének néhány részletét, melyeket az eredeti színekkel festettek le. Számos egyéb, a hellenizmus idején készült, görög hagyományokat követő kőkoporsó látható még itt, melyek szintén nagyon szépek. Sajnos nem időzhettem túl sokáig a múzeumban, mert nem akartam húgomat nagyon megvárakoztatni, de azért a szarkofágokon és a békeszerződésen kívül megnéztem a fríg, az asszír, a görög és római tárlatot is; nem bántam meg, mert találtam még itt néhány érdekességet, pl. Nagy Sándor egyik leghíresebb portréját, néhány római császár mellszobrát, és egy szintén igen híres kis sumér pap-szobrocskát, hatalmas szemüregeivel és bokáig érő levélszoknyájával.
Ahogy elhagytuk a Topkapi Palotát, az alatta futó, romantikus kis Soğukçeşme Sokaği utcácskán sétáltunk végig. Ez szépen felújított ottomán kori épületeiről, kicsiny faházairól híres, melyek leginkább a 19. századi regényes Angliát juttatnák eszünkbe. Világoskék, galambszürke, drapp, zöld színű épületek, melyek előtt ápolt díszcserjék, rózsabokrok és virágtartók sorakoznak.
Amikor az utca végére értünk, láttuk, hogy ott található a Gülhane Park bejárata, be is mentünk néhány lépésnyire, de szembesülnünk kellett a hétvégi tömeggel, úgyhogy inkább folytattuk utunkat a kikötő felé, hiszen emellett található a régi vonatpályaudvar, melyet mindenki ismerhet Agatha Christie Orient expresszéből, mely az isztambuli Sirkeci pályaudvarra futott be. A pályaudvarnak meghagyták 20. század eleji hangulatát; melyet hivatalosan 1890-ben építettek. Ugyan német építész keze munkáját dicséri az épület, mégis tradicionális török hangulata tagadhatatlan. Az épületben egy kellemes kis kiállítás mutatja be az érdeklődőknek a régi híres Orient Expresszt, mely Európán végigrobogva végül itt, a mesés keleten futott be végállomására.
Erre a napra már csak az esti dervis-program maradt, de addig már alig volt időnk, hogy a szállodában letusoljunk és átöltözzünk. Sietnünk kellett, hogy még időben visszaérjünk a Sultanahmet téren található kávézóba, ahol az esti programot fogják megtartani. Velünk jöttek barátaink is. Sajnos azonban csak egyetlen dervis szerepelt, és így messze nem volt olyan látványos az előadás, mint ahogy vártuk, a fogyasztás viszont meglehetősen sokba került, pedig nem rendeztünk dínom-dánomot. Kissé turista-lehúzás feelingje volt a dolognak, úgyhogy nem is vártuk meg a program végét. Legközelebb a Beyoğlu negyedben található Mevlevi Tekkesibe kell elmenni, ha autentikus dervis keringést akar látni az ember. Ezzel kapcsolatban egyébként kettős érzés bujkál bennem; Atatürk 1925-ben betiltotta a szúfi-szektákat, amelyek működését sokáig szigorúan büntették, és aki gyakorolni akarta a vallását, az földalatti mozgalomban kellett, hogy folytassa. A kerengő dervisek szúfi szektáját is betiltották – mind a mai napig tiltva van – viszont turistalátványosságként működhetnek.
Negyedik napra terveztük a Boszporusz-kirándulást, méghozzá egy gimnáziumi osztálytársnőmmel és a barátjával, akikkel Isztambulban futottunk össze. Budapesten 3 percre lakunk egymástól, mégis ritkán találkozunk, de itt sikerült. Megbeszéltük velük, hogy reggel 9-kor találkozunk az Eminönü állomáson. Miután megvettük a jegyeket, felterelték a népet a hajóra, amin már rengetegen ültek, természetesen így hely sem volt, és jó 3 órát – amíg el nem értünk a legtávolabbi pontig, Anadolu Kavaği falucskáig, az ázsiai oldalon – biztosan állhatunk. Viszont jó levegő volt, gyönyörű idő, és csodás nézelődést biztosítottak a két oldal látnivalói. Ahogy elhagytuk a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl összefolyását, és eltávolodtunk a már jól ismert látnivalók sziluettjeitől, újabbnál újabb érdekességek és nevezetességek tűntek fel a látóhatáron. Először a hatalmas, de kecses Boszporusz-híd bontakozott ki a párából, ahogy egyre közelebb értünk hozzá. Ezt a szép hidat ugyan a történelmi városrészből is jól lehet látni, de így közelről egészen lenyűgöző a hatása. Én két éve ugyan már át is mentem rajta, de húgomnak most nagy élmény volt átkelni alatta hajóval. Igaz, előtte még elmentünk a csodálatosan szép Dolmabahçe-palota előtt, mely a török szultánok lakóhelye lett a 19. században, miután végleg kiköltöztek a Topkapi Szerájból. Ezt a látványos neo-klasszikus, barokk, rokokó, és ottomán stílusú, fényűző palotát I. Abdülmedzsid szultán parancsára építették 1856-ban, amikor a Török Birodalom, ’Európa beteg embere’ már erősen hanyatlott. A palota
Délután négy körül értünk vissza, s azonnal nyakunkba is vettük Isztambul modern negyedét, a Beyoğlut, amelyből eddig csak a Galata-tornyot láttuk, így még mindenképpen volt mit megnézni belőle. A torony érintésével igyekeztünk tovább a sűrű forgalmú utcácskákon keresztül, egészen az Istiklâl Caddesi irányába. Ez egy olyan sűrű főutca, mint a Váci utca tízszer, és a Taksim tér és a Tünel között közlekedő, tündéri kis piros, ezer éves villamos közlekedik rajta ide-oda. Már ez a kis villamos is turistalátványosságnak számít, és a legtöbb utasa természetesen külföldi. Mi persze csak visszafelé szálltunk fel rá, hogy azért ez az élmény se maradjon ki isztambuli gyűjteményünkből. Odafelé viszont gyalogoltunk, mert számos betervezett nevezetességet szerettünk volna felkeresni, meg aztán séta közben lehet észrevenni az apró csodákat. Először is a Pera Palas Hotelt akartuk megnézni, mely arról híres, hogy nagyon sok világhíresség szállt meg szobáiban 1892-es megnyitása óta, többek között Agatha Christie is, aki állandó szobát bérelt itt, és amely elvileg látogatható, de legnagyobb sajnálatunkra a szállodát éppen renoválták, így semmit sem láthattunk belőle. Ezután betértünk egy katolikus templomba, már csak azért is, mert ritkán van az embernek lehetősége iszlám országban a saját vallásának kegyhelyével találkozni, majd tovább sétáltunk a Taksim tér felé. Az Istiklâl Caddesi utánozhatatlan hangulatáról a gyönyörű, egyedi, 19. századi apartman-házak, és európai követségi épületek gondoskodnak, melyek hatalmas, látványos kapui és homlokzatai a 20. század hajnalának luxusát tükrözik. A negyed egyébként kellemes hangulatú jazz-bárjairól, valamint kézműves ékszereket, bútorokat és antik-tárgyakat árusító boltocskáiról is híres. Három órás bóklászás után lassan ideje volt, hogy elinduljunk visszafelé, hiszen még igen messze voltunk a saját szállodánktól, ahová természetesen gyalog mentünk, és ahogyan magunkat ismertük, hazafelé még úgyis többször is meg fogunk állni. Például a Galata-hídon, hogy immár sokadszor lefotózzuk a szürkületben pompázó Yeni Camiit, a festményen borzasztóan giccsesen ható, narancssárga fényben fürdő lemenő napot az Aranyszarv-fölött, háttérben a számtalan dzsámi és minaret fekete sziluettjével (még szerencse, hogy ez fotó és nem festmény), a méltóságteljes Haghia Sophiát az öböl felől, a fák között megbúvó, aranyló fényben úszó Topkapi Szerájt, és a hídra szinte kiköltözött horgászokat. Majd később pedig vacsorázni, csak hogy stílusosak maradjunk.
Utolsó egész napunkat ismét a volt osztálytársnőmékkel töltöttük, és délelőttre a Nagy Bazárt terveztük (most már vásárlással egybekötve), míg délutánra egy levezető kört, amiben megmutattuk nekik, hogy mit érdemes még megnézniük. A bazárban végül, egy idő után kettészakadtunk, hogy mindenki kényelmesebben, és a maga iramában tudjon nézelődni és vásárolgatni, és hogy ne raboljuk egymás idejét, hiszen mindenkit más dolgok érdekeltek. Előtte még megbeszéltük, hogy koradélután mikor és hol találkozunk, majd nyakunkba vettük a girbe-gurba sikátorokat, hogy valóban mindent beszerezhessünk, ami kellett. Délutánra viszont már csak olyan látnivalók maradtak, amiket mi már megnéztünk, így csak üldögéltünk a Sultanahmet gesztenyefái alatt, vagy a szökőkút padjain, napoztunk, és vártuk Angéláékat, akik ezalatt körbeszaladtak a Kék Mecseten, a Haghia Sophián és a Yerebatan Sarayin, majd utána együtt kisétáltunk a Bucoleon palota melletti tengerparti részre. Piroska, az útitársnőnk is eljött velünk, úgyhogy igen kellemesen telt ez a délután, hiszen tudtuk, most már nem kell rohanni, csak élvezni a hamisítatlan isztambuli hangulatot. Készítettünk még néhány kóbor macska-albumot és körképet, lefotóztuk a szőnyegjavítót, ejtőztünk a tengerparton, láttunk egy kutyát a háztetőn (nem tudom, hogy került oda, de biztosan szándékosan, mert láthatóan igen jól érezte magát fent), lencsevégre kaptunk még néhány száz bájos ottomán házikót, egy fehér kakast, egy fekete tyúkot és kettőjük számos kiscsibéjét. Végül búcsút vettünk Angéláéktól, mert ők még maradtak egy-két napot Isztambulban, mi viszont másnap hajnalban indultunk hazafelé, és nagyon korán kellett kelnünk. Jóformán még reggelizni sem maradt idő, hiszen olyan korán még az ételek sem érkeznek meg a szállodába. Végül azért mégiscsak sikerült, hiszen egy ilyen vendégszerető nép nem indít útnak senkit üres gyomorral. Megoldották, és volt ennivaló. A reggeli után felszedtük ’kellemes’ főiskolás útitársainkat, akik Isztambul túlsó végén voltak elszállásolva, így grátisz még kaptunk egy kis további buszos városnézést is, benne római kori aquaducttal, a belvárosi Atatürk híddal, amely szintén az Aranyszarv-öblön vitt át, majd a Beyoğlu-negyed parti útvonalán keresztül, el a Dolmabahçe-palota, és a Yildiz park mellett, ismét láthattuk a Boszporusz hidat és az Európa-erődöt, míg végre elértük az egyetemi negyedet, ami igen csak a város fölé magasodott, és csodás környezetben volt.
Hazafelé megálltunk Edirnében, aminek én nagyon örültem, mert két évvel korábban már jártam ott, és emlékeztem rá, hogy milyen édes kis város. Bár nem is olyan kicsi. 1700-ban Európa negyedik legnépesebb városa volt – Drinápoly néven. Az ókorban pedig a Hadrianapolis nevet viselte, alapítója, Hadrianus császár emlékére. És most mindenképpen meg akartam mutatni húgomnak Edirnét a Selimiye és Eski dzsámikkal együtt. Egy kiadós ebéd után először a kedvenc dzsámimba, az Eskibe siettünk be – sajnos igen kevés időnk volt Edirnében –, amelynek egyszerűségét csupán a falaira festett hatalmas arab kalligrafikus írásjelek (’Allah’ és ’Mohamed’) dobják fel. Egyébként ez az imahely a legrégibb a város legfontosabb mecsetjei közül, és egyben a bursai Nagy Mecset kisebb másolata. Az Eski dzsámi után pedig a Selimiyébe rohantunk át, csak sajnos már alig volt időnk, de ezt kár lett volna kihagyni. A 80 éves mester, a legendás török építész, Mimar Koca Sinan utolsó és legbravúrosabb alkotása volt ez a hatalmas és méltán hírneves, gyönyörű mecset, mely a legnagyobb méretű az összes ottomán mecset-komplexum között, és ennek vannak a legmagasabb minaretjei is egyben. A Selimiye épületegyüttese magában foglal egy medresét, amely manapság a Török és Iszlám Művészetek Múzeumának ad otthont, egy vallási iskolát, valamint a Kavaflar Arastát, vagyis a fedett bazárt (mi is ezen keresztül jutottunk be a mecsetbe). A dzsámit 1569-től 1575-ig építették, a kupola pedig Sinan legbüszkébb műalkotása lett. Emlékirataiban így írt: „Allah és Szelim Khan Szultán segedelmével egy olyan kupolát sikerült építenem, amely hat rőffel szélesebb és négy rőffel mélyebb, mint a Haghia Sophiáé”.
Bár bőven maradtak még látnivalók, amelyekre most nem futotta az időnkből, mindazonáltal azt hiszem, maximálisan gazdag programot sikerült végigjárni, és amennyire 5 nap alatt meg lehet ismerni Európa egyik legnagyobb városát, azt megtettük, és igen gazdag és kellemes élményekkel jöttünk haza.
Az élménybeszámolóhoz tartozó fotók itt tekinthetőek meg: http://www.ongo.hu/galeriak/19346
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#12074) | 2009. augusztus 24. 09:36 |
Tudom, említetted már... :))) Érdemes, és ők sem fogják megbánni. Kicsit ugyan hosszúra sikeredett a beszámolóm, de elsősorban most magamnak írtam, hogy még 50 év múlva is a lehető legrészletesebben emlékezzek majd minden pillanatára. | |
Válasz kaktusz hozzászólására (#12069). |
|
