Viasz-én

Szerzõ: ZafírDátum: 2009. április 20. 23:18

Mûfaj: VersCimkék: ember

Viasz-én

Én úgy látom a világot,
Ahogy teljességében tetszik,
Ahogy, a lecsöppenõ viaszfoltokban
Visszatükrözõdik.
Matt,
Képlékeny, míg meg nem hûl,
Míg szilárd nem lesz, mint a talaj,
Míg el nem válik,
Mint minden lépésnél,
A lábamtól az aszfalt.
Lecsorranó viaszcseppek vagyunk
Egy gyertya törzsén,
Ekképp közelítem meg az anyaföldet,
Hív a gravitáció,
Hív a megismerés,
Elterüljek földünk, kemény fedelén.
Szirmokat szórok tarka abroszomra,
Színes kavalkád,
Véletlen mozaik.
Mint az élet,
Mint te meg én,
Oly élõ,
Ott heverve szanaszét.
Talán így üzenek a múltnak,
A feledésnek,
Minden eltelt percnek.
Szertartásként meggyújtom újra a lángot,
Olvad a gyertya,
Folyik a viasz,
Zuhanunk a föld felé.
Te, meg én.
- Talán cseppünk földet sem ér.
Megmered,
Függ majd a levegõben.
Körülötte rajzanak majd,
A feltett
És fel nem tett kérdéseink,
Kimondott,
Vagy mélyen elhallgatott válaszaink.
Én vagyok az alkotó,
Én vagyok az alkotás,
Én vagyok talán az Isten is,
Én vagyok a megbocsátás.
Én vagyok a föld, a gyertya törzs,
A sebesen rohanó viasz,
Én vagyok a becsapódás,
A folt az abroszon.
Én vagyok vágy, és én vagyok a tett,
Én vagyok a terv az építéshez,
Én vagyok a parancs,
Az elvetemült ítélethozó,
Az örömbõl romboló.
Én vagyok a hibás,
Az ok és az okozat,
A mindent okozó,
Mert, Én vagyok minden!
Én vagyok a világ!
A gravitáció,
A gyorsulás,
A levegõ,
A múltbéli rajzás,
A soha el nem múlás.
Én vagyok a Sors,
A pallos, mi saját fejem felett lebeg,
Én vagyok a pillanat, amikor lecsap,
Én vagyok a fegyver, amely lecsap,
Én vagyok a Föld, az Isten, a Sors,
Én vagyok a Haza,
Én vagyok az asztalon,
Az a viaszos paca.