You can leave your hat on
Dátum: 2009. december 02. 22:23Műfaj: PrózaCimkék: sultan meséi, pszichózis |  |
Kefe intett a pincérnek, hogy inna még. Az alkohol kellemesen elnyomta azt a kis részt is az agyában, amelyik éber akart maradni. Végignézett a többi vendégen olyan arccal, mint aki épp hányni készül, aztán inkább becsukta a szemét és a zene ritmusára bólogatva dúdolta magában: „szarok rátok, barmok
Kefe intett a pincérnek, hogy inna még. Az alkohol kellemesen elnyomta azt a kis részt is az agyában, amelyik éber akart maradni. Végignézett a többi vendégen olyan arccal, mint aki épp hányni készül, aztán inkább becsukta a szemét és a zene ritmusára bólogatva dúdolta magában: „szarok rátok, barmok”. Igyekezett nem tudomást venni a környezetéről. Az italnak hála, ez valamelyest sikerült is neki.
- Nem lesz sok? – kérdezte a pincér, miközben elétette az újabb „száz gramm” vodkát. Kefe ránézett, nehezen fókuszálva a pillantását:
- A vodka lehet, hogy árt a májnak, meg sertéssé aljasítja az embert… De a léleknek használ – mondta és felemelte az ujját – Te csak hordd ki a piát, aztán tegyél ki az ajtón, ha már nem iszom.
A pincér vállat vont és otthagyta. A kis bárnak jól jött, ha időnként beesett hozzájuk egy olyan fazon, aki egymaga megivott másfél liter vodkát, minden rendelését azonnal fizette és jó borravalót is adott – de kicsit aggasztó volt ez a sebhelyes fejű fickó valahogy. A pincér veteránnak gondolta és már elég jól ismerte a fajtáját ahhoz, hogy ne legyen nyugodt.
Kefe érzékelte a pincér hangulatát, de köpött rá. Nem volt szüksége senki barátságára. Utálni akarta az embereket és csak segített neki, ha azok sem szerették őt. Ebben egyet is értett velük, mivel bizonyos napokon még ő sem tudta elviselni önmagát. Ilyenkor ivott. Aznap egy ilyen nap volt éppen.
A mellette lévő asztalnál pár kurva figyelte. Mikor belépett a helyiségbe, meg is próbálkoztak nála, de fejének kurta intésével elküldte őket. Akkor kezdtek el ismét vele foglalkozni, mikor először fizetett és meglátták nála a pénzt. Azóta úgy tartották szemmel, mint keselyűk a lőtt vadat. A sarokban egy középkorú férfi itatott egy molett nőt, a pultnál két férfi beszélgetett és időnként köszöntésre emelték poharukat a sutyorgó kurvák felé, amikor azok pont nem néztek oda. A pult mögött, egy polcon Joe Cocker énekelt rekedten a rádióból: „you can leave your hat on”.
Kivágódott a bejárati ajtó és egy összevert nő szaladt be a bárba, felindult arcú férfival a nyomában. A férfi az ajtóban elkapta a nő karját, de az kirántotta a kezéből, odaszaladt Kefe asztalához és olyan gyorsan dobta le magát az egyik szabad székre, mint abban a gyerekjátékban, ahol mindig egy székkel kevesebb van, mint a játékosok.
- Kérem, segítsen! Nem száll le rólam ez az állat! Meg akar ölni! – mondta hisztérikusan kiabálva. A férfi aki üldözte, lassan, de elszántan megindult feléjük az ajtóból. A nő elkapta Kefe karját és megpróbálta annál fogva visszarángatni a józanságba:
- Segítsen uram! Agyon fog verni! – Kefe kiszabadította a karját és megpróbálta eltolni magától a nőt:
- Biztos, van rá oka! Menj innen a francba! – az agyának mélyén felébredt a szörny, amit vodkával akart közömbösíteni eddig. Úgy érezte, mintha egy vörös, forró sapkát húznának a fejére. „Ne még!” – gondolta kétségbeesetten, de már tudta, hogy megint alul fog maradni a saját természetével szemben. Azért még küzdött ellene.
A férfi közben odaért az asztalhoz. Megragadta a nő haját és megpróbálta elvonszolni az asztaltól. A nő életre-halálra kapaszkodott mindenbe, ami a kezébe akadt. Dulakodás közben felborították az italt és a nő kalimpáló lába sípcsonton találta Kefét. Ezalatt a kurvák sikoltoztak, a két férfi a pultnál és a pár a sarokban nagy szemekkel nézték őket. A pincér megdermedt szinte, a kezében tartotta a telefont, de tárcsázni már elfelejtett valahogy.
Kefe felugrott. Előbb csak a kiömlött vodka elől akart elugrani, de – hogy a nőt cibáló férfi felé fordult támadóan – elvesztette a kontrollját a külvilággal és az a bizonyos démon a fejében átvette az irányítást. Elhajolt az ütés elől, bal kezével megtámasztva a férfi könyökét. Jobb kézzel rácsapott a lengőbordára, majd elkapva az ember kézfejét, egy csuklódobással földre küldte. A Kadoshnikov módszer – mint mindig – most is remekül működött. A dobás végeztével a férfi olyan helyzetben feküdt a lábainál, hogy válla, könyöke és csuklója is töréshelyzetben volt. Kefe nem gondolkodott semeddig sem, áthelyezte súlyát a másik lábára, és három durva rántással mindhárom helyen eltörte a kart. A nő sikítva támadt rá, ezért bal lábával belépett a lábai közé és egy csípőmozdulattal keresztüllódította a nőt a helyiségen. A nő átesett egy kis asztalon, és elterült, mint egy béka. Kefe visszafordult a fájdalmában nyöszörgő férfi felé. A démon még nem lakott jól benne. Elővette ruhája alól a rohamkést. A földön fekvő, törött karú férfi araszolva próbált menekülni az olajos padlón. Kefe letérdelt mellé és a kést puhán a torkára tette. A borotvaélesre fent penge szinte a saját súlyától belevágott a bőrbe. A férfi hitetlenkedve, halálos rémülten nézett rá a földről.
- Ne öld meg, bátyuska! – a hang nehezen jutott el hozzá. Érezte a félelem szagát, előtte feküdt a zsákmány magatehetetlenül – mindez olyan hatással volt rá, mint valami kábítószer. Az a démon odabent őrjöngött a fejében: vért akart és a szenvedés látványát. Megnyalta a száját, ami közben egész cserepesre száradt és pillantását áldozata szemébe fúrta. Megszűnt a bár, visszafelé száguldott az időben, míg a fekvő alak nem egy garázda senki volt a kocsmából, hanem egy ellenség, akit el kell pusztítani.
- Ne öld meg, bátyuska! – mondta az iménti hang sírósan – Kérlek szépen, ne öld meg! Térj magadhoz!
Az egyik kurva beszélt hozzá, közben óvatosan közeledett felé. Míg közelebb araszolt Keféhez, táskájából egy fényképet vett elő:
- Tudom, mit érzel! A bátyám is ott volt veletek…Nemrég lett öngyilkos -vagy csak túladagolta magának, nem tudjuk… Nézd: ő az – mutatta a fotót, amin egy mosolygó fiatalember pózolt katonaruhában egy ház előtt – Engedd el bátyuska! Kérlek szépen engedd el, ne csinálj bajt magadnak!
Míg a lány beszélt, mindig közelebb jutott Keféhez. Végül leguggolt mellé, és folyamatosan beszélve hozzá lefejtette az ujjait a késről. A többi jelenlévő szinte levegőt sem vett ez idő alatt, dermedten figyelték, ahogy a prosti lefegyverzi a részeg, pszichopata veteránt és kitámogatja az ajtón, közben szabad kezével bele akarja tenni a rohamkést a retikülbe, ami alig volt nagyobb, mint egy boríték. A nyitott ajtón keresztül havat fújt be a szél a bárba, de senki sem érezte a februári hideget.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
