1958, Nagykörút
Dátum: 2013. szeptember 20. 08:07Műfaj: PrózaCimkék: groteszk |  |
A vonat a Nyugati pályaudvarra futott be. Mindenütt a szokásos káosz, fensőbbséges vasutasok egyenruhában és egyenarccal, alattomosan figyelve és kikerülve a tanácstalanokat, mert azokkal mindig csak a baj van, nem érik, melyik vonat indul, honnan és hová. Igazán mindegy lehetne nekik, hiszen
1958, Nagykörút
A vonat a Nyugati pályaudvarra futott be. Mindenütt a szokásos káosz, fensőbbséges vasutasok egyenruhában és egyenarccal, alattomosan figyelve és kikerülve a tanácstalanokat, mert azokkal mindig csak a baj van, nem érik, melyik vonat indul, honnan és hová. Igazán mindegy lehetne nekik, hiszen retúrjegyet vettek. Kofferok gurulnak, sporttáskák keresik a helyüket, tájékozatlan emberek kéthetes szendvicseket vásárolnak, és annyi a rendőr, mint egy átlagos műveleti területen.
A népeket meg kell rendszabályozni, mert nem bírnak magukkal, keresztülmennek a teljesen értelmetlenül felfestett záróvonalakon, túl közel lépnek a bolthoz, ahol szép, színes papírdobozokat árusítanak, őszintén kimondják a véleményüket, és ezernyi hasonló szörnyűséget követnek el. Mindenkit meg lehet büntetni valamiért, és Pinkász bácsi hiába mondogatja, ha egy szabályt szinte bárki megszeg, ott nem a bárki a hibás, hanem a szabály. Lehet bölcsködni az erkölcsről, a jóságról meg az áldozatvállalásról, föl lehet emelkedni a coelhoi magaslatokba, alá lehet szállni a wassalberti mélységekbe, de ez nem változtat azon, hogy az ember olyan, amilyen: agresszív, önző barom. Nem is lehet másként, mert a túlélés parancsa erősebb, mint a Coelhoé.
Némi habozás után Márton is toronyiránt indult el a kijárat felé, egy-két alkalmatlant félresöpörve az útból. Renit kíméletlenül húzta maga után. Sosem érünk ki az utcára, ha megvárjuk, amíg önként átengednek! Reni megjegyezte, hogy ez nem akármilyen utca, hanem körút, bulvár, sőt Grand Boulevard; majdnem olyan, mint Párizs, egy kis Párizs a nagy magyar pusztaságban – de a megjegyzés halk volt, és Márton diadalmasan törtetett előre, arra, amerre sejtette a napot. Még egy-két testcsel, és kinn voltak a nagy-nagy Körúton, a felséges bérpaloták között, amelyeknek persze csak a homlokzatuk ennyire felséges. Hátrébb szűk és rosszul megvilágított lyukak sorakoznak, a konyhából leválasztott tusolóval, egyéb intézmények am Ende des Ganges, és merőben kétséges, hogy a szent folyónak sikerült-e már elsodornia a két háború között még bőségesen tenyésző poloskák hordáit.
Előbb itt nézek körül, mondta Márton, te menj csak be nyugodtan a könyvesboltba, tizenöt-húsz perc múlva én is ott vagyok.
Reni engedelmesen elindult a könyvesbolt felé – tudják, az a gyufásdoboznyi alapterületen épült csupaüveg-csupabeton – az öregek még biztosan emlékeznek arra, hogy egy megközelítőleg normális ház állt a helyén, és a földszintjén volt egy férfiruha-szaküzlet. Aztán a ház összedőlt, leégett, elsüllyedt a berhidai földrengéssorozat utórezgései következtében; lényeg, hogy az ingeket és a nadrágokat eltakarították, és a gyufásdoboznyi alapterületen felépült a kultúra temploma.
Pinkász bácsinak arra is volt egy szép mondása, hogy mit vásárolnak azok, akiknek ki van a fenekük a nadrágból, Reni azonban úgy gondolta, hogy ez nem elég piszí. Különben sem akart vásárolni, ilyen horror árak mellett nem is lehet. Nem is könyvek ezek, hanem meghökkentő installációk. Véletlenül belelapozott egy Oravecz Nórába, aztán úgy dobta el, mintha megégette volna a kezét.
Bocsika, ki kellett volna írni, hogy veszélyes. A gyógyszertárban is külön szekrényben tartják a mérgeket.
Ősi törvény, hogy férfiember csak olyan boltba megy be önként, ahol zajkeltő eszközöket árusítanak. A mai világban persze már minden felborult, a bakelit kiment a divatból, a CD vagy a DVD se menő, a zajforrások a könyváruházak alagsorában fordulnak elő – de hoppá, mégiscsak ott van egy lemezbolt, szemben a sarkon, a kirakat tele negyvenötösökkel és hetvennyolcasokkal. Márton megindult, mint aki szimatot kapott – de milyen furcsa ez a bolt, és az emberek is, ezekben a régimódi ruhákban, hajukban kínos pontossággal elhelyezett vízhullámok – az autók, ezek az özönvíz előtti Wartburgok és Skodák békésen várakoznak az úttest mindkét oldalán – látszólag mindenki ott áll meg, ahol akar. Még az is elképzelhető, hogy egyáltalán semmit sem fizetnek azért, hogy egy ideig nem a benzint pazarolják, nem szennyezik a levegőt. Mi lesz így ebből az országból, összeomlik a költségvetés!
Ne aggódj, fiam, mondta Pinkász bácsi, mert az már akkor összeomlott, amikor még el sem készült. Nem mindegy neked, hogy milyen jogcímen szedik el a pénzedet? Úgysem arra fordítják, amire te szeretnéd.
Márton gyanakodva nézett körül, mert Pinkász bácsinak van egy fontos tulajdonsága, amiről eddig nem beszéltem: Pinkász bácsi láthatatlan. Ő csak a hang, helyesebben a hangok – néha felsorolják a követeléseiket, de bizonyos tabletták hatására elhallgatnak. Ez mindig nagyon kellemetlen, mert a hangokhoz hozzá lehet szokni, úgyszólván hozzátartoznak a hétköznapokhoz. Találkoztam egyszer egy – egy – hogy is mondjam, egy úrral. Azt állította, hogy egykor mozdonyvezető volt, de aztán a hangok felszólították, hogy menjen keresztül a szántóföldön. Keresztül is ment, de megjegyzem, hogy én ezt nem hiszem. Alig valószínű, hogy túlélték volna ezt a kirándulást, ő meg a mozdony – de bizonyára nem vett volna részt azon a régi nagykovácsi kiránduláson. Jó volt, különösen a ribizlibokrok a kertben. Akármikor visszamennék, ribizliérés idején.
Márton hitetlenkedve olvasgatta az árcédulákat. Húsz forint, harminc forint – elment ezeknek az eszük? Meg aztán, kinek kell ma még bakelit, nem játszhatom le a laptopomon. Bizonytalanul megindult a másik irányba, a Volga bár felé. Az egész csak egy pinceajtó volt, az is bezárva – nyitás este tízkor. Mit csinál a derék munkásember, ha csak egy sört szeretne legurítani?
Van egy lordokháza a Visegrádi utca sarkán, magyarázta készségesen Pinkász bácsi, igaz, hogy többnyire csak Kőbányászt adnak, de néha van Kinizsi is.
Az jobb? – kérdezte Márton.
Persze hogy jobb, hiszen drágább egy forinttal. Úgy értem, a Közértben. Mert a lordokházában van egy kis felszolgálási felár. Tudod, néha elmossák a poharakat. De nem probléma, az alkohol fertőtlenít.
A Visegrádi utca nevezetes intézmény volt, oda futottak be az újpesti meg a rákospalotai villamosok. Az 55-ös volt a lenézettebb, a rákospalotai Kossuth utcától indult – oldalt egy református templom, szemben a ház, ahol állítólag Babits lakott – a háttérben az Olajgyár, a hajdani Hutter és Lever, a szarvas még mindig ott szökellt a kultúrháznak kinevezett raktár homlokzatán. Nyomorúságos viskók között zötyögött végig az 55-ös, egészen a vasúti sínig, ahol felkapaszkodott a hídra – ez már jó volt, mert be lehetett látni a nagy kertbe, ahol egy kastélyszerű, bár meglehetősen lerobbant épület terpeszkedett – talán javító-nevelő intézet. Aztán egy fokkal jobb házak következtek, majd a nevezetes útkereszteződés, az Állami Áruházzal. Ez már majdnem olyan volt, mint a nemzeti trafik, amit ott nem lehetett megkapni, az nem is volt sehol. Innen a második megálló volt a hajógyári dokk, piszkos hajótestek a még piszkosabb vízben, aztán a Váci úton döcögött végig a tuja, ahol akkoriban még igazi gyárak álltak, a Vörös Csepellel élénk párbeszédben. Egy baptista kápolna jelentette a spiritualitást. A 12-es villamos valamivel előkelőbbnek számított, bár nem tudom, miért. Ez is a Kossuth utcától indult, de elkanyarodott még a boldog emlékezetű Czabán Samu tér előtt, a vasúti sínt nem hídon, hanem aluljárón keresztül győzte le, úgynevezett polgári villák között jutott el az Állami Áruházig – ezekből a villákból mára egy tégla sem maradt, és minden szabad helyen egy betonkolosszus emelkedik. A 12-es az Állami Áruháznál metszette az 55-ös vonalát, leküzdött egy régi temetőt és egy lakótelepet, és befutott a Visegrádi utcába. Volt még egy harmadik „viszonylat” is, de itt cserben hagy az emlékezetem, talán 1-es volt, vagy 3-as? Ez a Dunával párhuzamosan járt ki a Megyeri csárdáig, és közben volt egy földnyelv, amelyen keresztül meg lehetett közelíteni a Szúnyog-szigetet. Mint a földnyelv is mutatja, ez csak félig volt sziget, de amit ezzel vesztettünk, azt bőségesen megnyertük a szúnyogokon. Az egész partszegély tele volt egy fekete kagylófélével, ezek az állatkák eleve törött héjakkal születtek, és a törések éle különösen mély és fájdalmas sebeket okozott.
Itt büdös van, jegyezte meg Márton, és kifordult a lordokházából. Miért nem záratja be ezt az Ántsz?
Azért, mert még nincs Ántsz, felelte Pinkász bácsi, és különben sem zárathatná be, mert akkor az egész országot be kellene zárni, az meg nem fáin dolog. Mit szólna ehhez a Szovjetunió?
Szovjet- micsoda? Az már nincsen, csak kicsi Oroszország van, jó pár szövetségbe forrt örök köztársasággal kevesebb, de még mindig vérciki.
Haha, derült fel Pinkász bácsi, te valami időutazáson veszel részt, vagy miért játszod az eszedet? 1958 van, és egyelőre nyoma sincs annak, hogy a nagy Szovjetunió valaha is elvesztené Csecsenföldet vagy Belorussziát. Egyébként azt ajánlom, tartózkodj ettől a vércikizéstől. Tudod, lehet, hogy egyesek félreértik.
Márton még sosem folytatott a hangokkal ilyen hosszú beszélgetést. Nem is tervezte a folytatást, de azért az az 1958 – de hiszen én akkor még nem is éltem! 1980-ban születtem, és különben is –
Pinkász bácsi szomorúan ingatta a fejét. Nem a legjobb évjárat. Az egyiknek még nincs vége, a másik még el sem kezdődött – tudod te, hogy milyen kényelmetlenek tudnak lenni az interregnumok? Sokan már sejtették azt, amire most célzol, de nem illett kimondani. Mit szóltál volna akkor, ha beszerveznek? Mondjuk, azt az utasítást kapod, hogy fényképezz egy németországi atomreaktor körül – Kevlarban – el tudod képzelni, hogy az ilyesmit mennyire rossz néven vették a fritzek? Vagy ha tudod, hogy a főnököd minden héten megírja a maga kis jelentését – nem a munkádról, az senkit sem érdekelt. Hangulatjelentéseknek nevezték ezeket a kedves kis apróságokat, és a főnököd tudta, hogy te mit tudsz róla, te is tudtad, hogy ő mivel foglalkozik, meg aztán az se volt elég, hogy a héten jó hangulat volt, üzemi koktélt ittunk, mit gondolsz, mi az? Nem a Molotov – az üzemi koktél két rész cseresznye, felhígítva egy rész cseresznyével. Szigorúan a fekete címkés, de ha nem volt. megtette a lengyel vodka is. Az egyik üvegben egy egész növénygyűjtemény volt, valami zsurló. Ötven forintért vesztegettek fél litert, és annyit a bolondnak is megért.
Jól van, mondta magában Márton, de nekem már elegem van 1958-ból, és különben is vár Reni.
Visszamehetsz, egyezett bele nagyvonalúan Pinkász bácsi, nem én szervezem az utazásaidat. Én csak azt gondoltam, miért ne beszélgethetnénk egy keveset? Nincs könnyű dolgom, mert egyre kevesebben vesznek komolyan.
Márton sarkon fordult, és határozottan megindult arrafelé, amerre a könyváruházat sejtette. Volt ott egy nagy Ofotért-kirakat, az akkori celebek – öreg és még öregebb színészek képeivel – meg persze rengeteg csecsemő, mert a csecsemőket mindenképpen le kell fényképezni, mintha nem pontosan egyforma lenne mindegyik. A könyváruház helyén még ott állt a régi ház, alsógatyákkal és hózentrógerokkal csalogatta a vásárlókat, a kultúra sokkal egyértelműbb áldásai helyett. Egek, hol van most Reni?
Bemehetsz, jegyezte meg Pinkász közömbösen, egyelőre nincs belépti díj – majd eljön az is, minden nyavalyás bor- vagy hagymafesztiválon – leadod az öt lepedőt, és pontosan ugyanazt eheted vagy ihatod, mint máshol – ja, nem is, ilyenkor valamivel több a hagyma és a bor. Tudod, mi vagy te, ha nem szereted? A nemzet ellensége –
Ezen a ponton Márton erősen gondolkodott azon, hogy félretolja a láthatatlan hangot – esetleg odalöki, a csigalassúsággal haladó Trabant alá. Milyen színű ez az autóra emlékeztető tárgy? Legyen kék – talán strandkorlátkék, igazán nagyon csinos. Mit tehetek egy hanggal, ami van, de nincs? Az lesz a legjobb, ha ignorálom. Igen, az mindig frusztrálja a hangokat. Semmi sem frusztrál jobban, mint a vak közöny. Meg a vak komondorok.
Erőteljes támadás a nincs ellen, és Márton máris bent volt a könyvesboltban. Milyen megnyugtató látvány ez a rengeteg papír! Reni ott állt az ezós polc előtt, és gondosan felmérte a választékot. Légy önmagad! Az vagy, amit nem eszel meg! A földsugarak ritmusai. A ritmusok földsugarai. Győzd le az elmét, az elme erejével! – Istenem, milyen szépek is ezek a modern jelszavak. Tele kellene festeni velük a gyárak kerítéseit, az egyetlen gond az, hogy eltűntek a gyárak. Hogy nézne ki egy amerikai-magyar vegyesvállalat falán a felirat: Le az imperialista bérencekkel! Éljen a szocialista összefogás!
Mártonnak számos kő esett le a szívéről, amikor látta, hogy Reni semmit sem változott. Miért változtam volna meg? – kérdezte a leányzó, nem történt semmi, abszolúte nem. Tudod, hogy órákig el tudok nézelődni a könyvek között.
A nézelődők kevesebb kárt okoznak, mint akik írnak, bölcselkedett Pinkász, és visszament a Nagykörútra, hogy fogjon magának egy újabb áldozatot.
d a cikk teljes szövegét.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Bányai János (#28141) | 2013. szeptember 23. 14:04 |
Kedves Márta! Kellemes emlékeket idéztél. Pinkász bácsinak is gratulálok, remek írás. | |
| |
