A Kapitány meghívása
Dátum: 2013. március 28. 08:26Műfaj: PrózaCimkék: ha messzire mégy, akkor is |  |
Mikor vagy itthon, és mikor otthon? Ha "csak" itthon elmégy valahová, akkor is kiderül, hogy ahoinnét eljöttél, ott van az otthonod. Ha pedig földiekbe botlassz...
Már megint emelkedő! Akár a Vidámpark, le, fel! De itt nem sikongat senki, inkább a frász jön az emberre sokszor, mert egy hirtelen, szűk kanyar után elvész az – út! És hol van még Siklós? Pedig a „Tenkes kapitányával” megbeszéltük, hogy este nyolcra legkésőbb ott leszek nála. Na, abból már nem lesz semmi, hiszen fél nyolc… és még csak most kapaszkodok neki ennek a… Himalájának! Csak egyszer jussak ki ebből az útvesztőből!”
A kocsim szinte megkönnyebbül, mikor végre felkapaszkodik egy síkabb laposra. Most látni, hogy merre visz az út?... Amerre akar, mert ott, a következő sziklánál megint elbúvik! Lehet, egyenesen belemegy abba?!
Miért nem a hortobágyi Nagy-csárdába hívtam én ezt a századost? Vagy legalább a látóképi, esetleg a kondorosi csárdába! De hát, csábított a siklósi vár, mert még nem láttam, csak azon a filmen, igaz, ott már többször is, de „élőben” az mégis csak más!
A kezem már rám se figyel, magától teszi a dolgát: kettes, hármas, négyes… aztán meg… vissza. Sokszor egyenesen kettesbe, hiszen a semmiből megyünk a semmibe! Már annyit jöttem, hogy körbe jártam volna az összes hajdúvárost a véres karddal, itt meg csak föl-le, le-föl, és megföjjebb! Az biztos, hogy ide születni kell, mert ezt megszokni! Inkább megszökni!
De a látvány, az, csodálatos – ha hagyna időt az út is néha, hogy egy kicsit gyönyörködhessek benne, de á!... ki van zárva, hogy az úton kívül másra is lehessen sasolni! Ha maga a Királykisasszony álldogálna itt ezen a kis padkán, akkor is legfeljebb csak arra emlékeznék, hogy nem férfi volt, akit láttam az imént!
Útjelző – hurrá! Azt mondja, hogy… előre van Ófalu. Az nekem remek, onnét már csak egy Alpok és egy Andoknyi távolság és ott is vagyok Siklóson… vagy ha nem ott, de a közelében… valahol! Hol a rágógumi? Kell valami elfoglaltság addig, míg odaérek.
Nem igaz, lesett…a …! Jézus! Mi az a nagy fekete?!
A hirtelen megállást is kell néha gyakorolni, de nem ilyenkor kellene, mikor fél-sötét van már, és még azt se tudom, merre kell menni?! Egyszerre ugrok rá a fékpedálra és a „kisöccsére”, a kuplungra. Finom ellenkormányzás, és jármű előírásszerűen engedelmeskedik. Fél kerékkel azon a keskeny padkának nevezett, kavicsos kis részen ver gyökeret.
„Uram-atyám! Milyen holdbéli teremtmények járnak erre, hogy csak a körvonalait lehetett látni, semmi egyebet? Mondom én, hogy ez már a Himalája! És nem lehetett más, csakis a Jeti! A fene a dógát, hogy neki is éppen erre kellett kószálnia!”
A motor csendesen végzi a teendőjét, tehát… mehetünk tovább! Sebesség, gáz, kuplung és… húz jobbra a kocsi. „Biztos, hogy bele rúgott a kerékbe ez a teremtmény. De csak kerüljön mégegyszer a közelembe, majd adok én neki lebbencslevest ezzel a jó kis pusztai karikással!”
Nincs mese, ki kell szállni és megnézni, hogy miért nem akarja a kocsi azt, amit én?
Defekt! Olyan lapos a kerék, hogy annál laposabb már nem is lehetne! „Megállj kapitány! Jössz te még az én határomba!”
Pótkerék ki… az, ha lehet, még laposabb. Szép az élet, így, sötétben… ennél szebb már nem is lehet! Mit lehet ilyenkor tenni? Várok. Hátha erre hoz valakit a sors kiszámíthatatlan kereke! Vagy van nála pontosan olyan, mint az enyém, és neki már nem is kell, tartsam csak meg… örömmel segít!
Hallgatózok a sötétben, de semmi nem közeledik – legalább is autó az nem. Halk neszek, zörejek, hallatszanak innen-onnan, árnyak tűnnek fel, hogy ugyanolyan gyorsan a semmibe is vesszenek.
De hát… a sokadik század elején vagyunk - telefonra hajdú!
Azt mondja, hogy… nevek. „Tenkes…” – már meg kellett volna jelennie a névnek, számmal, de semmi! De hát – ez nem is az a telefonom, amiben benne van a száma! Isteni, hogy ennyi kütyüvel járkálunk mostanság, és mégse vesszük hasznát! Mindegy. Új keresés… „fiam” – meg van! Kicsöng. „Vedd már fel te gyerek, mert itt kapok agylobot, ha téged meg hiába hívlak!” Sípolás. Mi ez? „Az akkumulátor feszültsége…” annyira alacsony, hogy szinte szóra se érdemes. Vége, elhunyt belőle az élet utolsó szikrája is. Még küld egy utolsó üzenetet, vagy inkább kenetet?!
Na most mi legyen? „Kocsimat egy lóért!” , dehát senki nem jár erre, hogy legalább felajánljam neki ezt a soha vissza nem térő lehetőséget. Kint dekkolok a sötétben, itt a hegy valamelyik részén… a csillagok állásából nem tudok tájékozódni, - legfeljebb gyönyörködni bennük – azt már nem látni, hogy a fa melyik oldala mohás, tehát azt se tudom behatárolni, hogy merre van Észak… de talán nem is kell, mert már olyan mindegy! Inkább visszahúzódok a kocsi védelmébe, és alszok egy jót, úgyis rám fér már egy alapos séta a tudatalatti világban. Ismerek egy láááánytt,… aki olyan édesen tud aludni, mint egy kis mormota. Most példát veszek róla! „Aludj el szépen kis… én!”
A Kapitány kipróbálja a karikást. Ügyesen csattint vele egyet-kettőt, gondosan ügyelve a szeme világára. Majd hirtelen lóra kap, neki lódul a lankás hegyoldalnak, egyre gyorsuló iramra készteti lovát, amelynek meg se kottyan ez a kis galopp. Egy hosszú itatóvályú… azon is úgy száll át a ló, mint egy pegazus. A Kapitány mosolyog, integet, hogy menjek utána. Most veszem csak észre – én is egy ló nyergében feszítek, de az meg se moccan, mert térdeimmel olyan satuba szorítom az oldalát, hogy örül, ha levegőt kap! Aztán, uccu neki… és leng az én oldalamon is a bőre szabott, kék színben pompázó csikós öltözék. Ez aztán az élet! Meg se állunk az Alföldig. Csak vágtatunk a szabadság végelláthatatlan horizontja felé, aminek alján már vakító fehérséggel tör utat a sötétlő felhőkből a villámok sistergő serege, miközben dörög és szuszog, ahogy közeledik felénk…
Felriadok. Kezem fejének egyetlen mozdulatával törlöm le a szám végén csintalan csíkban csordogáló álom-italt. Valaki kocogtatja a kocsi ablakát.
„Visszajött a Jeti!” – villan át az agyamon, és önkéntelenül nyúlok az anyós ülés alatti kocsimosó kefe után. De ez magyarul szólal meg:
- Mi a baj kolléga?
Lassan nyitom az ajtót, mert ugye, sose lehet tudni… ha mégis a Jeti, legalább megpróbáltam az első ütést én bevinni! Ám folytatja a mondókáját:
- Látom nem önszántából tölti itt az idejét. Nincs pótkereke, látom az állította meg, hogy tovább jusson?!
- De van, csak az is hasonló keménységű, mint ez! – mutatok a szorosan földhöz tapadó, lapító kerék felé. Most már biztos, hogy nem ő volt, aki átosont a jó előbb előttem. Kezet nyújtok neki.
- Honnan, hová? – teszi fel a lényegre törő kérdést.
- A Hortobágyról, Siklósra.
- Hortobágyról? – csillan fel a szeme – De hiszen én is onnét jövök… igaz, nem Siklósra megyek. Éppen ellenkező irányba. Itt rakodtam Pécsen és viszem az árút Németországba. De ha már földibe botlottam, hagy segítsek, ha tudok!
- Van egy kereke ehhez a kocsihoz talán, mert az volna a legnagyobb segítség?
- Azzal sajnos nem szolgálhatok, viszont elviszem, kerekestől a legközelebbi gumisig.
- Nem rossz, de – nézek az órámra – hajnali háromkor aligha lesz készséges velem bármilyen gumis, hogy az én kerekemmel bíbelődjön!
- Sose féljen, míg engem lát! – kacag egy olyan igazi alföldieset. – Az a gumis megcsinálja magának, ha én viszem oda!
- Pont, mint a mesében! De, ha maga mondja, miért is ne hinném el!?
- Na szedje ki a pótot, aztán pattanjon fel oda – mutat egy szép nagy kamion jobb oldali ajtajára. – majd útközben elmondom a többit.
Szóval ez volt az a sistergés meg szuszogás, nem a felhő, és nem a villámok… akkor az csupán álom volt. Sikerült elszunnyadnom, aludtam is, de még mindig nem eleget! „Majd alszom én…” – jut eszembe Fülöp áriájának kezdő sora. Ő lehet, de én, én mikor fogok már? Mindig a lány alszik többet, nekem sose sikerül őt behoznom! – de nem is baj, és nem is akarom.
- Szóval – folytatja, miután bekászálódtunk a magas fülkébe – az úgy van kedves földim…
Intek neki, egy kicsit belé fojtva a szót –
- Ha már földiek vagyunk… szevasz! Én András vagyok, 55.
- Szevasz – nyújtja kezét, csak úgy, vezetés közben, mit sem törődve a kanyarokkal, a sötéttel meg a Jetivel! – József vagyok, 45.
- Tehát, hogy befejezzem a mondatot – nevet játékosan felém – az a gumis nem más, mint az én öcsém! Itt lakik Ófalun túl. És azon se aggódj, hogy miként keveredel vissza, mert majd ő visszahoz a kocsijával.
- Én mindig azt hittem, hogy a jányok az angyalok, de már ez se igaz! – nevetek most én, de ebben a nevetésben ott gurul a szikla is, ami még az előző este rakódott a lelkemre.
A hatalmas járgány kerekei alatt eltűnik az aszfalt keskeny szalagja. A kilométerek úgy maradnak el mögöttünk, mintha csupán a következő utcáig tartana a világ. Nézelődni próbálok, de a sötétség köpenyét sose mossák fehérre! Elhagyjuk Ófalut, aztán egy tanya-forma felé kanyarodunk le az útról.
A motor hangján is átszűrődik a sötétből előrohanó kutyák vad csaholása.
Józsi lassít, majd egy egyívű kanyarral visszafordítja a járgányt arra, amerről jöttünk. Aztán a kézifék karja után nyúl, egy újjal hátra húzza és a kamion nagyot szisszenve, megáll.
A kutyák a hangtól elbátortalanodnak és visszább húzódnak, de nem szűnnek megállás nélkül kiabálni. Józsi int, hogy maradjak itt, a többit bízzam rá. Nem is szívesen mérném össze a bátorságomat ezeknek az ebeknek a haragjukkal, így hát csak ülök az ülésben, és várom, hogy most mi is fog történni? Józsi leugrik a fülkéből, hangosan ráripakodik a kutyákra. Mindegyiket a nevén szólítja, és a kutyák heves farkcsóválással köszöntik őt.
Ahogy kinyitja az ajtómat, hogy elvegye a defektes kereket, rám néz:
- Ezek kócsi kutyák. Én neveltem őket otthon, és hoztam a testvéremnek, már egy éve. De megismernek, bármikor jövök. Mert a puli nem felejt!
Három szőrgombolyag dörgölődött a lábához, és szinte csókolták… ahol csak érték.
- Megyek, intézkedek és bezárom a kutyákat is, mert hármat nehéz szemmel tartani a sötétben.
Azzal beleveszett a hegyvidéki feketébe.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de egyszer csak megjelent egy másik…Józsi! Előre mosolygott mikor rám nyitott.
- Gyula vagyok, 45. – és még szélesebbre húzódott a szája – Józsi öccse. Ő az idősebb egy fertály órával.
Lekászálódtam a magas lóról, és néki is kezet nyújtottam:
- András, 55.
- Tudom, a bátyám mondta. Azt is tudom, hogy egy a hazánk, az Alföld. Kerüljön beljebb, míg megbütykölöm a kerekét.
- Ha a bátyjával úgy, akkor magával is úgy… szervusz!
- Kérlek. Szervusz. De jó erre olyan emberrel találkozni, aki… hazai.
Szeme furcsán csillant, ahogy rám nézett, és éreztem a szavaiból, hogy igazán mondja.
Józsi, a sógornője jóvoltából, egy kisebb batyuval megpakolva került elő a házból.
- Na, én megyek tovább dolgomra, mert még messze van, mire újra hazai levegőt szívhatok! – azzal kezet nyújtott. A csomagot felpakolta az anyós-ülésre, meglapogatták egymás lapockáját az „öccsével”, aztán felhorkant a kamion motorja, és Józsi – mintha csak egy kis biciklivel tenné – olyan ügyesen irányította célja felé a monstrumot.
- Mióta „lakik” az úton a testvéred? – fordultam érdeklődve Gyulához, akinek keze úgy járt a szerelőgépen, mintha kelmét szőne.
- Mióta? Van már vagy… tíz éve, hogy mikor, hol van a tesóm. Rá is ment már egy házassága, hiszen az első időben volt, hogy egy hónapig se látták otthon. Nem bírja azt minden asszony! – nézett a sötétbe elmerengve – talán a testvére után.
- Mert az asszonyok már csak ilyenek, ugye? – hallottam egy női hangtól, de nem volt benne semmi bántó, inkább amolyan cinkosan hangzott.
- Jó estét… vagy mit is – fordultam a hang gazdája felé. – Ne haragudjon, hogy miattam kellett éjszaka idején…
- Ugyan már, csak sose szabadkozzon! Nem most volt az első, és nem is ez lesz az utolsó!
Amúgy is, olyan ritkán látja egymást a két család, legalább a sógort egy kicsivel sűrűbben. Megkínálhatom egy kis harapnivalóval, így, az éjszaka közepén?
Mi tagadás, nincs ellenemre, hogy egy-két falattal eltereljem a figyelmem más irányba, de azért szabadkozom:
- Sose fáradjon vele. Menjen csak nyugodtan aludni tovább, és ne haragudjon, hogy miattam eltört az éjszakája.
- Eh. Bolond beszéd, de jó hallani! Tudja, én is alföldi jány vagyok ám. Mi csak idekeveredtünk, a munka miatt. Aztán, itt ragadtunk. Meg van annak már vagy tizenöt éve, – gondolatai után ereszti a lelkéből előosonó sóhaját is – de már ez lett az otthonunk. Azért haza, még mindig odajárunk! – és biccent fejével az adott irányba. – Na, jöjjön csak, míg ez az ember végez, jól is lakik! – azzal ellentmondást nem tűrően belém karol, és bevezet a házba.
- Ez még otthoni, – mutat nem titkolt büszkeséggel az asztalon tányérra rakott szalonnára és kolbászra – idesapámék vágtak legutóbb, abból kaptunk.
Nesze neked hegy, meg domb, amit a sík nevelt, azt megismerni messziről!
- Jó étvágyat! – toppan be Gyula, alighogy neki feszülök a második karéj kenyérnek – Egyél csak tovább nyugodtan. Megmosom a kezem, és jövök én is. Aztán mehetünk, lábra állítani a járgányt.
Megköszönöm a nem várt vendéglátást, és úgy enged utamra az asszonyka, hogy ha erre járok, meg ne tegyem, hogy nem nézek be hozzájuk! Szaván érződik az őszinteség. Legalább olyan őszintén ígérem meg, hogy úgy lesz.
- Na, ez kész. Menetsz tovább az utadon. – mondta Gyula, miközben a kerékszerelő szerszámait szedegette össze.
- Azon kívül, hogy nem tudom nektek megköszönni, mivel tartozok?
- Azt hiszem, már megfizettél! – csapott a feléje nyújtott kezembe vidáman a kisebbik földim.
Valószínűleg értetlen arckifejezést vághattam, mert folytatta:
- Azzal, hogy elhozott közénk a véletlen, vagy nevezhetjük másnak is, inkább mi éreztük, hogy tartoztunk. Már régen nem voltunk odahaza, hát kaptunk hazait – nevetett rám - Valahogy úgy van ez, hogy eljöhetsz, onnét ahol megláttad az eget, de a szíved ott marad. És, ha valakit utánad küld az otthon, annak örülni kell, mert azt jelenti, hogy nem felejtett el! Lehet, nem érted miről beszélek, de hidd el, mi ezt így érezzük.
- Ha még sose hallottam volna ezeket a szavakat, akkor is tudnám, hogy miről beszélsz. Én is odatartozok, ahová ti. Az én hazám is, ahol a Nap a földből búvik elő, és este oda tér meg, ahol csak azért nem lát tovább a szemem, mert a látnivaló belevész az ég kékjébe. Bárhová megyek az országba, azt mondom: itthon vagyok, de otthon csak akkor, ha azt látom, hogy a nyár heve megfordítja a puszta képét, látom, ahogy játszik a szél a szikvirágok szirmával, és… ahol még a gondolataimat is értik.
Megöleltük egymást, olyan ösztönszerűen, ahogy a barátok szokták.
- Jó utat neked, és vigyázz magadra… barátom! – mondta búcsúzóul. Azzal beült a saját kocsijába, és lassan „elballagott”. Nem elszáguldott, nem elment, csak úgy… elgurult tőlem vissza, itthonra.
Az órámra néztem. Fél öt múlt egy pár perccel. Messziről már derengett a fény, de csupán szerényen, csak úgy, ahogy a feketéből szürke lesz. Sötétszürke.
Otthon talán már kihajtott a csordás, hiszen ilyenkor már a falu végénél jár a tehenek csoportosulásával. A kutyái nem várnak külön parancsra, ha egy tehénke esetleg még álmosan tántorog a kapuból kifelé az utcára. Körbe futnak rajta, egyszer-egyszer feléje kapnak, haragosan vakkantanak, de mindez a mindennapi teendők része csupán. A csordás vállán ott a tarisznya, de az összes többi szerszámja a kerékpáron van, hiszen a kor őket is motorizálja. Nomeg aztán, nem kell kézben cipekedni semmit, megha gyorsan kell valamit intézni… biciklivel gyorsabban lehet mozogni. De a bajusz, az maradt, mert sok minden átalakult már az elmúlt idők alatt, ám a hagyományok nem vesztek teljesen. Meg a hosszúnyelű, bőrszíjú ostor… az utolsó érv a csordás kezében.
Szép, sőt… gyönyörű a siklósi vár! Ahogy feltűnik a reggeli, enyhe párában… büszkeség tölt el: itt is magyarok éltek, szerettek, küzdöttek és haltak a hazáért. Mert a haza - szent dolog minden magyarnak, lakjon bár ezen ország bármely részén!
Mi itt vagyunk itthon, ahol dédapáink, dédanyáink nyugszanak a föld nyugalmában, ahol nagyapáink, nagyanyáink megérték az emberi élet őszét, ahol apáink, anyáink tisztességben építették tovább azt, amit rábíztak eleik, és ahol mi nőttünk meg… az ég felé!
A „kapitánynak” el kellett menni, nem tudott megvárni, mert az édesanyja az éjszaka kórházba került. A mentő a kaposvári kórházba szállította, mert… a „kapitány” se tősgyökeres siklósi. Neki is máshol van az a bizonyos otthon, ahol nem kapitány, csak egy „itthoni gyerek” marad, míg csak emlékszik rá valaki… otthon.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
