Ábrándos sorsban
Dátum: 2011. november 11. 23:58Műfaj: VersCimkék: igazán |  |
Téves anyai konklúziót hagytál nekem
tévedhetetlen büszkeség járt át engem,
mikor válladon láttam azt az érvet,
aminek szenteltél oly sok évet.
Amikor elhitted az új ég szavát,
amikor kezdetét vette egy nagy igazság.
Kinek ne lenne tetsző jellem,
az aki mások érveit építi,
kelletlen szigorát enyhíti,
annak az ébredésnek,
amiből új utat tervezhetnénk.
Van aki visszaesik a porba,
van akit a büszekség visz tévútra,
de lehet más aki kérdőn érvel,
azon szinten, ami már nem terhel.
Én csak büszke voltam Rád,
hisz elérted a világ szavát,
amiben hívtak Téged,
hogy tükröd maradjon ébren.
Mindennap csodát ívelsz,
át a fonálon, át a seben,
elvarsz minden szivárgó neszt,
ahol eltűnik a panasz.
Én nem bántam a gondoskodást,
a kényeztető ölelést, a tapaszt,
elbántam a dühvel, ami irgalmaz,
tettem jót és jobbat,
talán gyakran rosszat.
Nem Téged szerettelek,
hanem minket,
amik voltunk és ami nem,
ahogyan éltünk a fénynek,
és ahogy aludtunk sötétben.
Nem lehettünk külön csak egyben,
mert ez tartott minket kegyben,
egymás álmát váltottuk valóra,
így tértünk nyugovóra.
Nem szerettelek már Téged
csak magunkat,
nem hittem a különbségnek,
mellőztem a hűtlenséget.
Fanatikusa voltam testednek,
imádója kerekednek,
ihletője szemednek,
teremtője kezednek.
De átléptél folyton a székbe,
ahol trónon igéztél zenélve,
egy titkos nótában,
ahol ébren várhatok a fogdában.
Többet még többet,
egyre csak többet,
hajt engem,
elébe jövök tengereknek.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
