A bűntudat bűne
Dátum: 2012. december 06. 14:36Műfaj: EgyébCimkék: bűntudat |  |
Azon gondolkodom, vajon úgy gondolod, hogy minden bűn megbosszultatik, ezért meg kellett betegednie, vagy pedig úgy, hogy a bűntudat belülről dolgozva idézett elő testi betegséget szeretett testvérednél...
Kedves Éva!
Napfogyatkozás című írásodra válaszolok. Azon gondolkodom, vajon úgy gondolod, hogy minden bűn megbosszultatik, ezért szükségszerűen meg kellett betegednie, vagy pedig úgy, hogy a bűntudat belülről dolgozva idézett elő testi betegséget szeretett testvérednél (vagy párjánál). Nem vagyok igazán vallásos, de a kegyben, a kegyességben hiszek. Az ember, és ha van, Isten kegyességének létezésében. Nos, nem abban, hogy az emberek kegyesek, mert ez valakiről elmondható, valakiről viszont nem, de az igaz, hogy ilyen emberi tulajdonság létezik, és sosem tudhatjuk, mikor kiben leljük meg. A sors is éppen ilyen véletlenszerűen kegyes. Korábbi ártatlan hibáinknak nem lehet közvetlen köze egy későbbi betegségünkhöz, sőt, talán igazi alantas szándékkal elkövetett bűneinknek sem. Istent nem valamiféle bosszút tartogató hatalomnak képzelem. Inkább hiszem, hogy a vak szerencse osztogat kinek könnyűséget, kinek küszködést, nem nézve, ki mit érdemelne.
Kár a bűntudatért. Egy kapcsolatot nem vinni sikere nem bűn, csak átlagos emberi sikertelenség, igyekezetünk kudarca. Ráadásul megkaptuk az esélyt, hogy egy szakítás vagy bármilyen kudarc csak egyéni életünk egyik átmeneti felsülése legyen, függetlenül attól, hogy az a kapcsolat teli volt-e buktatókkal vagy sem. (Ha nem így lenne, akkor a japán kisgyereknek adnék igazat, aki harakirit követ el, mert nem tudja megoldani a házi feladatát.) Ha belegondolsz, sokaknak a tulajdon gyermekükkel sem sikerül emberhez méltó viszonyt kialakítani, mégsem sújtja mindegyiküket betegség. Kár az összefüggést keresni. Az csak arra jó, hogy az ember gyötörje vele magát, és hogy a hibásan belé kódolt bűntudatot hizlalja még nagyobbra.
Gondolkodásunk úgy van „kitalálva”, hogy igényt tart az értelmes magyarázatra, az ok-okozati összefüggésre. Sokszor azért keressük annyira az összefüggést, mert ha megérthetnénk balszerencsénk okát, könnyebben képesek lennénk belenyugodni. Bűntudatra kondicionált lelkünk különösen hajlamos az önvádra, márpedig az önvád ugyanúgy megadhatja a hiányzó magyarázatot, mint bármi más, logikus érv, csak ez sokkal inkább kéznél van. Pedagógusok, családtagok, hamis barátok, lelki vezetők, munkahelyi elöljárók mind ludasok abban, hogy egészséges lelkületű emberek tömegei megadóan, kritika nélkül magukévá teszik a bűntudat képességét. Mindenesetre legtöbben hajlandóak vagyunk bűnnek kinevezni egy bocsánatos dolgot, pl. helyzetfelismerő képességünk vagy bölcsességünk egyéni, korunkból fakadó korlátait, nem gondolva arra, hogy ezek mind olyan tulajdonságaink, amelyekben életünk során fejlődünk. Mindezt csak azért, hogy emberi észjárással elfogadható logikát találjunk a minket érő sorscsapás természetében. Márpedig szerintem nincs is annak természete, ha csak a véletlenszerűség nem nevezhető a dolog természetének. A gondolat, hogy bajunkat önmagunknak okoztuk, otthonosan illeszkedne a bűntudatra nevelt világ- és önképünkbe.
Azt a lehetőséget, hogy nincs olyan személy, aki bajunk okozója lenne, nehezen fogadjuk be, inkább belemegyünk, hogy mi magunk legyünk bűnbakok. A baj csak az, hogy ez önmagunkkal szemben igazságtalanság. Ha őszinték vagyunk, egy betegség miatt ha „valakire”, akkor a sorsra, a véletlenre lehet erősen neheztelni. Attól már valóban tartok, hogy az önvád, a bűntudat belülről csak árt a már amúgy is megtorpedózott szervezetnek. Az önszeretet is egy változata az éltető, gyógyító szeretetnek. Nem bűn az, ha saját magától is megkapja az ember. Felnőttként ugyan embert próbáló feladat önmagunk szeretettel teli elfogadását és elfogadással teli szeretetét újra tanulni, ám ebben nagyon sokat tudnak segíteni az odafigyelő jó barátok és a jó testvérek.
Kitartást és szerencsét kívánok hozzá!
Szeretettel: Macsek
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#26302) | 2012. december 07. 19:22 |
Köszönöm kedves Macsek a válaszod. Én is csak remélni tudom, hogy le fogja tudni győzni. A párja is biztos vagyok benne, mindent el fog követni ezért... Ami viszont nagyon bánt, hogy 4 éven belül két bátyámat veszítettem el. Nekik sajnos nem sikerült. Puszi, Éva | |
Válasz Macska hozzászólására (#26301). |
|
2. Macska (#26301) | 2012. december 07. 19:00 |
Kedves Éva! Ahogy olvasom a válaszodat, úgy érzem, jobban egyetértünk, mint hittem. Amiatt is írtam meg, mert olvasva testvéred történetét, eszembe jutott, mennyi embert láttam igazságtalanul szenvedni a bűntudattól, amit mások keltettek bennük. Később ugyanezek az emberek már maguktól tudtak ilyet érezni, anélkül, hogy eszükbe juttatták volna. Amúgy amikor Apukám rákos lett, mi is csak ledöbbenni tudtunk, mert egészségesen élt. Szerencsénk volt, legyőzte. Nektek is gyógyulást kívánok! Puszi, Macsek | |
Válasz Zseva hozzászólására (#26295). |
|
3. Zseva (#26295) | 2012. december 07. 14:42 |
Kedves Macsek!... Igyekszem befogadni ezt az írásodat, bár azonosulni nem tudok vele. Nincs érvem, nincs ellenérvem mellette, sem ellene. Gondolatokat ébresztő írásodat, ami kiváltotta, esetleg tovább gondolkodásra késztetett nem támasztja alá, hogy ennek így kellett történnie. Lehet csak egyszerű véletlen. Hogy magyarázatot keresünk? Vak vágányra vezethet. Találgatások. Ok, okozat. Akkor végig kell kísérjen bennünket. Nem hiszem, hogy az okot keresnem kellene. Nincs. Nem létezik. Nem tudok róla... Ő maga sem hiszem, hogy tisztában lenne ezzel. Egy dolog biztos, ha nem úgy bánunk a testünkkel, magunkkal egészséges időszakunkban, az egy olyan helyzetben, amikor védtelenekké válunk a külső behatások ellen, gyengébbé, sebezhetőbbé, lehet ez korfüggő, az immunrendszer gyengülése, akkor menthetetlen ki vagyunk téve egy ilyen támadásnak. Szerintem erre nem lehet felkészülni. Köszönöm a cikket! Puszi, Éva | |
| |
