A fekete angyal
Dátum: 2013. július 22. 07:26Műfaj: PrózaCimkék: novella |  |
Gondolatok a sorsról és az eutanáziáról egy különleges ember szemszögéből. Történetünk egy végstádiumú betegek osztályán játszódik, ahol az éjszaka elmeséli a titkokat.
Megnyomta a lift hívógombját és várakozott. A felvonó csendben megérkezett, szolid csengetéssel jelezte az érkezését. Mint mindig, most is egyedül utazott a kis fülkében a legfelső emeletre. Léptei kopogtak a halványan megvilágított folyosó kövezetén. A nagy üvegajtónál lehúzta a mágneskártyáját és belépett a végstádiumú betegek osztályára. Miközben, a kis helységben felvette nővérruháját, arra gondolt, hogy mennyire szereti az éjszakai műszakot. Ilyenkor még csendesebb minden. Az átadás-átvétel megszokott módon, szavak nélkül megtörtént. Elindult rutinkörútjára. Amikor végzett, beült a figyelőszobába és elővette az uzsonnáját. Evés közben a betegek névsorát nézegette. Túl sokat nem tudott róluk, csak a látogatóikból lehetett valami kevéske következtetést levonni. Megakadt a szeme az egyik néven. Hozzá soha nem jött senki. Bement hozzá. Vékony kis törékeny nő volt, a kórlapja szerint alig volt több mint negyven éves, de a kór mély barázdákat szántott az arcára. Leült az ágya mellé, és megfogta kis aszott kezét. Nézte a szenvedő arcot és lassan behunyta a szemét. Most is, mint mindig gyorsan ment a ráhangolódás. Látta a kapkodó, cikázó képeket. Most a gyerekkorban jártak: fiúk üldözték a folyóparton, miközben megszáradt sárdarabokkal dobálták, csúfolták: „Béka, béka, brekeke, kilátszik a feneke!” Ekkor az egyik fiú utolérte, elgáncsolta és leteperte. A többiek is odaértek és lecibálták róla a ruhát. Minden egyes ruhadarabnál hatalmas visongásban törtek ki és egyre izgatottabban rontottak rá a következő megszerzéséért. Végül ott állt egy szál bugyiban. A fiúk körülötte ugráltak és örömittasan ordítottak. Ekkor az egyik fiú megfogta a kezét, a másik pedig lefelé nyomta a fejét. A vezér tiszte volt az utolsó ruhadarabtól való megszabadítás. Szép lassan, szertartásosan fogott a művelethez. A többiek visszafogott lélegzettel figyelték a folyamatot. Amikor végre minden láthatóvá vált, hatalmas üdvrivalgásba törtek ki. Lelökték a földre, fogdosták, majd rugdosni kezdték. Ezután, levonszolták a folyópartra, és mindenhol összekenték sárral, majd nevetve elszaladtak a ruhájával. Estig bujkált a bokrokban, csak akkor mert hazaosonni nagy szégyenében. Otthon, ahogy az apja meglátta, levette a nadrágszíját és kegyetlenül elverte, miközben artikulátlan hangon ordított vele.
Váltott a kép: fiatal szép serdülőlányként a mezei virágok között feküdt, és a felhőket bámulta. Magába szívta a mezei virágok illatát, egy fiúról ábrándozott, akibe halálosan szerelmes volt, de ő észre sem vette. Behunyta a szemét, hogy legalább ott az álmaiban vele lehessen. Ekkor durva kezek ragadták meg, bekötötték a szemét, lefogták és letépték a ruháját. Egymás után többen is megerőszakolták, majd magára hagyták. Összegömbölyödve, hosszú ideig sírt és meg akart halni.
Újabb képváltás: tagjaként egy családnak éppen vacsorát főz. A két gyerek a tévét bámulja, amikor hazaér a ház kapatos ura. Gyorsan elé teszi az ételt és a gyerekeket is az asztalhoz invitálja. Boldogan néz végig az asztal körül ülőkön, amikor elszabadul a pokol. A férj lesöpri az ételt az asztalról, mert az nem felel meg az ízlésének és durván rátámad. Üti, ahol csak tudja, nem kíméli egyetlen porcikáját sem. Amikor a dúvad végre lecsillapodik, végigdől az ágyon és horkolni kezd. Ő feltápászkodik a földről és a fürdőszobába megy, hogy rendbe szedje magát. Belenéz a tükörbe, de már nem tud sírni sem, csak nézi felismerhetetlenségig eltorzult arcát.
Az elkövetkező képek, már csak villanásnyiak: amikor a férj bevágja az ajtót és soha többé nem tér vissza, ahogy a fiától megkapja az első pofonját, ahogy a lánya a barátaival elmegy, és soha többé nem jön haza, és ahogy a fia is elhagyja örökre. Bevillannak az egyhangú hétköznapok, a bánat, a depresszió, az állandósult rosszullétek, majd az állandó kábulat és végül sötétség.
Kinyitotta a szemét, elengedte a törékeny, kis kezet és nézte a meggyötört arcot. A nyugtató hatása csökkenőben volt, mert egyre jobban vonaglott az ágyban a beteg, és az arcára is kiült az elviselhetetlen fájdalom. Benyúlt a köpenyzsebébe és sorba vette ki az ampullákat felszívva tartalmukat a fecskendőbe. Ezután az egészet az infúzióba injekciózta. Lassan elsimultak a zaklatott arcvonások és békesség szállt a kicsiny szobára. Csendben becsukta az ajtót és végigjárta a többi beteget. Ahogy visszaért az ügyeleti szobába a beteg életjelei már megszűntek. Fogta a tiszta ágyneműt és nyugodt léptekkel elindult, hogy tegye a dolgát.
Lassan véget ért az éjszakai műszak, a hajnal első sugara bekandikált az ablakon.
Jött a váltás. Már messziről hallatszott a trécselés.
−Pont Hangoska jön – jegyezte meg magában az éjszakás – annyira nem illik ebbe a környezetbe.
−Na, mi volt éjjel! – kérdezte vidáman.
−Ketten elmentek.
−Hogy te milyen szerencsés vagy, hogy mindig nálad történik ilyesmi!
Az utolsó szófoszlányokat már a liftnél várakozva hallotta. Csak bólintott és belépett a valós életbe vivőbe.
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#27669) | 2013. július 23. 08:10 |
Kedves cikkíró! A történeted igen megrázó. Nem egy "éjszaka" meséli el, látva egy magatehetetlen emberi lényt. Akiről semmit nem tudunk. Amit egy kívülálló csak beleképzel, ez is, az is lehetett. Az igazság, hogy valójában mi juttatta el idáig, ezt a törékeny, fiatal nőt, az élete végén, azt ő tudja, egyedül, vagy talán még ő sem. Mint ahogy azt sem befolyásolhatja senki, nem kérdezi, hogy miért jön a világra, a végét is egyedül éli meg... Ha tudnánk az igazságot, persze az sem változtatna semmin? Az ő szemszögéből? Nehéz kérdés ez... Maga az írás nagyon jól érzékelteti, mennyire nem tudunk a másikról semmit. Üdv. Éva | |
| |
