Ahol még soha nem jártam!
Dátum: 2013. február 24. 18:19Műfaj: PrózaCimkék: mert még tényleg nem |  |
A véletlenek sokszor visznek oda, ahová önszántadból talán soha nem mennél. Azt mondják: "Mindenből lehet tanulni! ...És vannak olyan helyzetek, amikor mindez veled történik meg!
Ritkám járok erre. Utam inkább az ellenkező irányba visz, szinte mindig. Akik a mi termékeinket rendelik azok nem erre vettek házat, bérelnek lakást. Mintha egy másik városban járnék, messze onnét, ahol az életem-élem. A csillogó kirakatok, a tiszta utak, a szelíd, kötelességtudó járókelők, az udvarias közlekedők – itt ismeretlen fogalom. Eldobált, deformált flakonok, papírdarabok kelnek útra, a szél szavára, és koppannak, tapadnak a rideg bérházak falain. Az ablakokon kibámuló emberek szemében méla közöny tekint rám. Ha köszönök, legfeljebb biccent egyike-másikat, de hang nem hagyja el a szájakat. Az autók – valahonnét a múltból, vagy egy másik planétáról jöhettek, mert egynek se lehet kitalálni az eredetét! Ennek az idegen környéknek a túl felére igyekszek cégünk legújabb termékével, a „sportgyaluval”. Hogy, mit lehet vele gyalulni csupán sejtem, hiszen egy élelmiszer feldolgozónál vagyok futár, így az biztos, hogy nem famegmunkáláshoz való ez a csudaszerszám!
Ahol elhaladok a robogómmal, úgy néznek rám, mintha évek óta nem láttak volna erre idegent. Nem csodálom, hogy aki csak teheti, az elkerüli ezt a környéket. Szerencsére minden kérdezősködés nélkül megtalálom a címet. Egy idős, jó szituált hölgy nyit ajtót a csengetésemre. Halvány, csirájában elhalt mosollyal jelzi, hogy köszöni igyekezetemet. Átveszi a csomagot, aláírja az átvételt tanúsító szelvényt, halkan, hogy rajtam kívül senki nem hallja, köszön, és már zárja is be maga mögött a kijárati ajtót.
Valami furcsa érzés költözik belém, de nem tudom, mi lehet az?! Útnak fordítom a járgányom szarvát, gázt adok, és igyekszek gyorsan vissza a megszokott világomba. A második kereszteződésnél azonban pirosat kapok. Nincs mit tenni, várok. Körbe nézek a nyeregben ülve.
A jobb oldalon, nagyon rozsdás táblán, egy pékség hirdeti magát. Mellette egy kiskocsma nyitott ajtaja hívogatja az arra járókat. Az ajtófélfának támaszkodva egy viharvert kabátos férfi próbál valahogy a flaszterre jutni. Egyelőre ez kilátástalannak tűnik, hiszen a biztos megállással kellene neki először egyenesbe jönnie. A villanyoszlopnál egy nő álldogál. Vállán egy kis retikül himbálódzik. Ahogy rám néz, szemében a… fekete szomorúság tükröződik vissza! Fekete szomorúság! – azt hittem az öreg András bá’ csak viccel, mikor így hívja azt az elmondhatatlan valamit, amit csak érezni lehet. De nem, tényleg van ilyen!
Nincs idő, elmélkedésre. A lámpa vált, gázt adok, de a motor köhögve lefullad! Ujjam rutinosan tapad az indítógomra. A kicsiny motor jajgatva teszi dolgát, de mindhiába. Ottó nem hajlandó életre kelni! Rutinos mozdulattal szállok nyeregből, és tolom ki a járda mellé a beteget. Berugókar… egyszer, kétszer… sokszor, mindhiába. Már a sisakot is le kell venni, mert víz gyöngyözik a homlokomon. Mese nincs, elő a szerszámokat! Gyertya, benzin – szépen sorba, aztán újabb és újabb próba, de… semmi eredménye.
- Segíthetek szépfiú? – hallom a hátam mögött a női hangot.
Valószínűleg nagyra kerekedtek a szemeim, mert a nő elmosolyintotta magát rajtam. Ő volt, a fekete szomorúságú szemű!
- Na, ne féljen, nem én bütykölöm meg, én csak tudok itt a közelben egy motoros szerelőt.
Most rajtam volt a sor, hogy egy kicsit vidámabb ábrázatot vágjak, erre a szerelőre. Bólintottam, hogy elfogadom a segítséget, mert ez már nem megy egyedül.
- Tolja a motorját, mutatom az utat, nincs messze.
Tavasz elején járunk még, néha hűvös szelek vegyülnek a közelgő tavasz fuvallataiba, de ez a nő már kurta kis szoknyában tipeg előttem. Biztosan nem fázik, olyan, mint én, akinek nem árt az Isten-hidege!
Valóban nem kellett nagyon messze menni a motoros szerelőhöz. A szerelő körbe hümmögi a beteg jószágomat, tudományos arcot vág, piszkálja itt-ott, majd kimondja a verdiktet: Ezt bizony szét kell szedni, mert belül lett neki baja! Minimum két óra kell hozzá, hogy újra működjön.
Már csak ez hiányzott! Nem elég, hogy nem keresek ezen a fuvaron kívül semmit, még a motor is gajdra ment! De hát, ha nem értel valamihez, nem te vagy a mester! Felhívtam a főnökömet, hogy ez van, és ne számítson egy darabig most rám. Megértően szidta az aprószenteket, de sokat nem tehetett. „Ha újra megy a jármű, én is megyek vissza!” – ezzel váltunk el.
A nő még ott áll a kapuban, mintha rám várna. Illik megköszönni a segítségét, hiszen nélküle nem kerültem volna ilyen gyorsan „orvoshoz” a motorommal.
- Kedves kisasszony! – kezdtem bele bátortalanul a mondókámba – Köszönöm a segítségét, és ha megengedi, meghívom valahová egy… – hirtelen nem is tudtam, hogy mire hívjam meg? – süteményre. Olyat kacagott, hogy a motoros mester is felkapta a fejét rá.
- Süteményre? Maga olyan édes kisfiú, de én már kinőttem a süteményekből. Hanem egy felesre… azt elfogadom.
- Természetesen akkor arra, ahogy óhajtja! – nyeltem le zavaromat. – Valami szolidabb hely van itt a környéken, ahová be lehet ülni? – és arra a késdobálóra gondoltam, ami előtt még az imént strázsált…! Én balga – utca, retikül, tavaszelőn rövidszoknya… Istenem!
- Jöjjön, maga… nem idevalósi. – néz rám huncut szemekkel a nő. Valahová eltűnt a szemeiből a fekete. – Van itt egy másik, egy tisztább kimérő is, menjünk oda. Szóval neki se tűnik megfelelőnek az a köpködő?!
Egy bizalomgerjesztőbb helyre csöppenünk ebben a nagy, zilált rengetegben, ahol a tisztátalanság a minden napok rendje.
Nekem kell feloldódnom, hiszen ő van „itthon”, de ahogy telnek, a percek egyre bátrabban beszélgetünk. Már mellőzöm a körítéseket, a megkerüléseket, nevén nevezem a dolgokat. No persze, az illendőségről akkor se feledkezem el, hiszen a nő mindig nő a számomra! Az első kikért pohár az összes, amit elfogyaszt. Beszélgetünk erről-arról, aztán minden átmenet nélkül nekem szegezi a szavait.
- Tudod – mondja hozzám hajolva – velem nem szoktak… beülni valahová, soha. És megmondom neked őszintén, én se tartok rá igényt, hiszen a férfiak úgyis csak azt akarják elérni mindig. Az, hogy én is vagyok valaki – fintorra húzódik szépen metszett szája – nem érdekli őket! Nem is tudom, hogy veled miért kivételezek, hiszen te is egy férfi vagy, egy olyan…- formás kezével lemondóan legyint.
- Mert – bátorodok neki én is a beszédnek – nem minden férfi egyforma, bárhogy is hiszitek ti, nők. Nekem – nézek zöld, ábrándos szemeibe – minden nő egy újabb csoda, amiben ott rejlik valami az örökből, abból, ami után mindig lehet vágyakozni, és amit igazán soha nem érhetek el!
- Te, romantikus lélek! Te még hiszel az ilyenekben?
- Miben higgyek, ha nem az örök nőben? Minden egyéb csak múló illúzió! Ami emberi kéz által született, csak részben igaz, csak annyi, amennyi maga, azaz ember! És az ember képessége nagyon is véges! Csak egy van, ami, ha nem is tökéletes, de az lehet: ami teremtődött! És mivel én ennek születtem – végig mutatom kezemmel a testem vonalát – így csak a nők jöhetnek számításba nálam… minden téren.
Érdeklődve néz rám. Kezét ráteszi az asztalon pihenő kezemre.
- Te, aranyos ember lehetel hallod-e! Milyen kár, hogy én itt lakok, te pedig…! – tekintetét körbe hordozza a kis helység falain, de tudom, mire gondol. A kinti valóságra, amihez képest még ez a füstös helység is egy menedék.
Miért rohan az idő, ha olyan helyen vagyunk, és azzal, akivel öröm együtt lenni? Hová vágtat, hiszen ő ráér, neki soha nem kell sehová sietnie, és mégis türelmetlenül tovaszalad minden szép pillanaton!
A készre varázsolt robogóval visszaviszem oda, ahonnét elindultunk. Leszáll, hozzám lép.
- Isten veled te álmodozó, csillagszemű fiú! – azzal két kezébe fogja sisakos fejem, és úgy csókol meg, ahogy mindíg is álmodtam a csókot! Gyöngéden, kívánóan és mélységes szeretettel. Benne volt a nő, a szerető, a féltő asszony minden akarata a szépre, mely az idők végezetéig szól!
Aztán visszaballag, ahhoz a villanyoszlophoz. Vállát nekiveti, visszanéz rám. Már nem fekete a nézése. Szemében ott bujkál az örök lemondás halvány, pislákoló fénye. Egy mosolyt küld még felém, majd elfordul, hogy ne láthassam az arcát tovább.
Bele sóhajtok a kezdődő sötétbe, miközben meglátom fent az első kigyulladó csillagot.
Te leszel eztán ez a csillag nekem. Az ismeretlen, a titokzatos, mégis szép és csillogó fényű ismerős, aki egy délutánra, vagy csak egy időre, de elfeledtette velem az időt.
Ó volt az örök nő egyik arca. A megértő, segítő és önzetlenül szerető. Semmit nem várt, csak adott. Hitet, ami megkophat, elcsüggedhet, de soha nem szabad, hogy elmúljon!
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#28048) | 2013. szeptember 14. 08:17 |
Nekem is tetszett ez az írás... Te észrevetted azt másban, amit sokan nem. | |
| |
2. Macska (#26641) | 2013. február 26. 22:57 |
Ez annyira szép! Az idő megállását, igen, életünk legszebb pillanataiban élhetjük át. Akkor esem ennyire hanyatt egy írástól, amikor feltámaszt a lelkemben valamit, ami megvan ott, de az olvasmány nélkül ki tudja, meddig szunnyadt volna elfeledve. Kedves Uram! Úgy megszólítanám egy vélemény-nyilvánítás előtt, kérem, árulja el, hogyan szólítsam! Aki ugyanis ilyeneket ír, fog még tőlem gratulációt kapni. :-) | |
| |
