vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

A kis Vuk

Szerző: ZsevaDátum: 2013. március 15. 07:36 Műfaj: PrózaCimkék: szeretet

Először haragudtam rájuk, ahány annyi féle,- fajta,... aztán mást gondoltam... Külön kis zacskóban gyűjtögetni kezdtem nekik a csontokat... Ők valamennyien nekem az ajándék...

Kint a határban - a kerítésen belül végig - nem számoltam hány kutya kíséri az utamat, de sokan vannak. Közelükbe érve ugatnak veszettül, kórusban. Először haragudtam rájuk, ahány annyi fajta, féle..., aztán mást gondoltam. Valahányszor vittem a cicáimnak ennivalót, rájuk is gondolva külön kis zacskóban gyűjtögetni kezdtem a csontokat.

Ettől kezdve odaérve a kerítés mellé, megálltam. Már attól, hogy elkezdtem kotorászni a hátizsákomban, elhallgattak. Mindegyiknek dobtam egy-egy darab csontot, nehogy már egy is kimaradjon. Ettől kezdve végig kísérték az utamat csendesen, és vártak, mikor állok meg újra? Azóta mindig megállok a kerítés mellett.
Már kedvencem is van közöttük, különösen egy, aki olyan mint egy kis róka. Mint az a mesefigura, a kis vörös. Vuknak hívják. Égnek álló, merev fülei emlékeztetnek rá. Aranyos.

Van egy másik, kicsit arrébb, feljebb. Külön kerítésen belül katrócba zárva, télen-nyáron egyedül - gazdáját sose látom - erősen hallatja hangját. Mindig azt ugatva.

- És én sose kapok?

- Nem, nem maradsz ki. - Most rád is gondoltam... és igyekszem átevickélni valahogy a sáros kocsiúton, óvatosan megközelítve az elkerített részt. Ahogy a kerítés mellé érek, úgy tűnik el a szemem elől.

- Hol vagy? Hová bújtál? - Gyere elő, "Karak!" nem kell félned - hívogatom.

- Hoztam neked valamit, és előveszem azt a nagy darab csülökcsontot, amin azért maradt egy kis rágódni való. De hiába. Csak az ólja mögül kandikál ki, farkát behúzva vár, hogy odébb menjek. Eltávolodom tőle - bizalmatlanságát megértve - és még messziről egyszer visszanézek. Nyoma sincs már benne az iménti félelemnek, jóízűen rágcsálja már kéretlen hozott ajándékát. Hallgatólag a távolból barátságot kötöttünk.

A kora reggeli órákban csendes a határ. Sehol egy árva lélek. Ha feltűnök a kanyarban még a kutyák sem ugatnak már meg. Ismerik jól a járásom. Várják a gazdijukat. Aki nem én vagyok.

Ha szerencsém van, már az alsó kanyarban mellém szegődik az egyik cicám, Szöcske után - aki már nincs - Cirmosnak neveztem el azt a kis szürkét. Ha őt látom, akkor van remény, a másik kettő is előkerül hamarosan. Nem telik bele pár perc és jobbról-balról már szaladnak, ahogy hívogatom őket. A hízelkedésük most a kajának szól, így köszönve meg a nem várt ünnepi lakomát. Még elidőzök kicsit, dorombolásuk még maradásra bír, de lehangol ez a szürkeség, a köd, a pára és rövidre fogom a látogatást.

Hazaindulok. Még mindig csendes a határ. Karaknak messziről intek. A kerítés mellé érve vetek rájuk még egy utolsó pillantást, kitüntetve figyelmemmel külön a kis Vukot. Szemükkel, fark csóválva, ők is elköszönnek. A mellettem elsuhanó autó vezető ülése mögül számomra ismeretlen mindössze egy bólintással vesz rólam tudomást.

Ez a nap mégis valamitől más volt, hiszen azokkal osztottam meg, akik fontosak számomra és akik nélkül ez a nap nem lenne ünnep. Hiszen ma karácsony van!

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Zseva   (#27011)	2013. május 02. 14:49
Pedig úgy imádom őket! :-)