A vég kezdete (10.)
Dátum: 2013. augusztus 01. 19:09Műfaj: NovellaCimkék: parázs, szerelem, novella |  |
Azt hittem, már mindent tudok az életről, nem érhetnek meglepetések, tökéletesen kezemben tartom sorsom irányítását. Sokat megtapasztalt felnőttként az akaratomon múlik minden.
Egy beképzelt majom voltam! Azt hittem, már mindent tudok az életről, nem érhetnek meglepetések, tökéletesen kezemben tartom sorsom irányítását. Sokat megtapasztalt felnőttként az akaratomon múlik minden. Visszagondolva az elmúlt tíz hónapra, egy barátom története jut eszembe.
Vidáman borozgatott egy tolcsvai pincében, egy verőfényes nyári napon. Délben ballagott fel, amikor ebédelni hívták. A pince ajtajában a forróságot megérezve azon nyomban minden ereje elszállt, és összecsuklott a járda szélén. Nem volt részeg! Tökéletesen tiszta fejjel szemlélte a körülötte bámészkodókat, szégyellte magát, csak az izmait támadta meg az édes Tokaji.
Így jártam én a szerelemmel. Éveken át iszogattam az élet hűvös nedüjét egy hideg pincében, s hittem, hogy jó ez így. Nappal munka az irodában, este otthon, hétvégén kis pihenés, gyerekek, nyáron Mátra, és folytak csendesen a napok. Aztán ebédhez hívtak: találkoztam Parázzsal... Bejött hozzám a munkahelyemre. Elé siettem a portára, ahol széles mosollyal, meleg öleléssel üdvözölt. Kávéval kínáltam, s beszélgettünk egy órát. Ott ült az asztalomnál, felém fordulva, én pedig néztem izmos combjait, ahogy megfeszült rajta a szűk nadrág. - Hülye vagy, Zsóka, elmúlt hatvan! Felesége van, meg gyereke! - gondoltam, és többször is felemeltem tekintetemet vonzó ágyékáról. Néztem gyönyörű mosolyát, és a barátságos, mindig nevető szemeit. Néztem a kezét, az ujjait, az ápolt körmeit. Valójában mindegy volt, mit nézek rajta... Be is csuktam a szemem, amikor átölelt, és vadul megcsókolt....
- Nem akarok tőled semmit – mondtam. - Csak megörültem neked, hogy annyi év után megláttalak. - És akkor még mindig teljesen igaznak éreztem így. - Te mondtad az utolsó találkozásunkkor, hogy kíváncsi lennél rá, mi lesz velem húsz év múlva. Kerestelek is, de egy fiatal női hang vette fel a telefont. Nem szóltam bele. Gondoltam, most, harminc év után hátha meg tudlak lepni még, hogy nem felejtettelek el.
- Sikerült! - válaszolta. - Hisz nem is emlékeztem rád. Talán a csókos szádra, igen, az rémlik. A csókos szád... De jó átölelni téged! – zárt a karjába megint.
Gyorsan eltelt egy hónap, míg újra láthattam őt. Néha beszéltünk, időnként váltottunk pár mondatot levélben. Vártam a következő találkozást, bár fogalmam sem volt, mivé lesz a barátságunk.
- Majd meglátjuk – ismételgette. - Van időnk bőven! - Én pedig megint hittem neki, mert a nagy mennyiségben felszabaduló endorfin nem engedte felidézni a régi fájdalmat.
Biztosan jobban hangoznék, ha azt írnám, hogy gyönyörű tavaszi napsütésben láttam újra, a parkban csicseregtek a madarak, de az igazság az, hogy rettenetesen szakadt az eső a megbeszélt időpontban. Dávid a pályaudvar főbejáratánál behúzódott a vágányokhoz a zord idő elől. Ott állt egy piros-fehér dzsekiben, és engem várt. Már messziről mosolygott rám, és úgy csókolt szájon, mintha nem érdekelné, ki láthatja meg. Kézen fogva rohantunk az első kocsmáig, bőrig ázva találtunk egy csendes zugot a karzaton. Tettem egy utolsó, halvány kísérletet, hogy ép eszemet megőrizzem a társaságában, de kérte, hogy ne szemben üljek le vele, hanem mellé. Akkor nem kellett volna engednem! Ki hinné, hogy egy ilyen aprócska kívánság teljesítése képes eldönteni a sorsomat? Pedig így történt. Vagy ölelt, vagy a kezem fogta, de egy percre sem szűnt az érintése, amitől vad tangóba kezdtek hormonjaim. Nyakamon vándorolt az ajka, s közben dicsérte az illatom, ujjaival selymes hajamba túrt, és érzéki csókjai égtek ajkamon. (No csak, felidézem, és megint rímekben adom elő magam...) Lehúzta nadrágján a cipzárat, és odahúzta a kezemet. Éreztem a vágyát, éreztem saját szerelmemet, ahogy megállíthatatlanul hullámzik gyomromból legapróbb porcikáim felé. És éreztem a csókot, a finom, gyöngéd, gyönyörű csókot, ami törölt minden értelmes gondolatot az agyamból...
A következő hónapok versekbe öntve maradtak meg, és eldugott levelek százai őrzik a kínjaimat. Hol szerelmesen égtem, hol világ végét regéltem, néha repültem, máskor hullottam porba... Megint szerelmes lettem, megint idióta. Eltűnt az üzletasszony, s gágogott a liba... Mint Lorenz tojásból kikelt fiókái, úgy mentem a mesebeli érzés – és Parázs nyomában, a földet nem is érte a lábam...
Tudtam, hogy nem lenne szabad kimutatnom az érzéseimet, de közelgő születésnapom rettegéssel töltötte el gyötört lelkemet. Féltem, hogy elveszítem megint, és közben vágyakozva virrasztottam éjszakákon át.
Külföldre ment pár napra aztán, de írt, hogy hiányzom, hogy ne féljek, időnk van bőven, hogy ott van minden kilométer kőnél... Azt mondta, nem baj, hogy annyit írok, hisz imádja olvasni a leveleimet, meg, hogy így vagyok igazi nő. Naponta ezerszer hallgattam meg a dalt, amit valaha írt, és eljátszott az első szeretkezésünk után a csepeli panel lakásban. Nem hittem volna, hogy képes leszek még valaha így érezni! Sokat gondolkodtam azóta, hogy most, amikor tudom a történet további eseményeit, most bevállalnám-e újból ezt a találkozást? Azt hiszem, hogy igen! Bármennyire is fájt egykor, mégis úgy érzem, szegényebb lennék, ha nem történt volna meg!
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#27744) | 2013. augusztus 11. 12:29 |
Több odafigyelést igényelne ez az írásod. Várhattam volna, mielőtt hozzászólok. Ezért nem is fejtem ki, amit gondolok ezzel kapcsolatban, csak érzem..., átérzem... Most nem. A 11. részt még nem olvastam, de fogom. Ez a rész valahogy hiányzott, nem volt képben... de most pótoltam... :-) | |
| |
