Boldog idők
Dátum: 2013. december 29. 18:04Műfaj: NovellaCimkék: próza, novella |  |
Így aztán sosem tudtam meg, miből látszik egy fiókán a neme. Az orra később megkékült, és hallgatott a nevére. Kimondani sosem tanulta meg, bár édesanyám órákon át mondogatta neki naponta, hogy „Pityuka vagyok”. Persze, nem volt néma.
Úgy hozta a sors, hogy pár évig anyámmal és az anyukájával éltünk hármasban. Micsoda évek voltak, Istenem! Szeretettel és vidámsággal tele.
Tizenéves voltam. Végre nem az iskolai Petőfi levesen tengődtem, meg a három szemű mákos tésztán. Nagyim reggelente frissen főzött kakaóval teli bögrével szaladgált utánam a lakásban. „El ne menj üres gyomorral az iskolába, gyerek!”
Aztán délben azok a hétköznapi finomságok, amikkel várt! Ma is érzem az apró gölődinek ízét a nyelvemen.
- Nagyika! Mit adott anyukáméknak, mikor ők voltak gyerekek? - kérdeztem egyszer tőle. - Szeretném megkóstolni! Főzzön nekem olyanokat!
Így ismerkedtem meg a kukorica kásával, puliszkával, vízbe grízzel, égetett cukor teával. Most is szeretem őket.
Egyszer sütött a kedvemért krumplis pogácsát olajban. Isteni illat szállt a levegőben. Nagyon vártam, hogy kisüljenek a finomságok. Még forró volt, mikor lakmározni kezdtem. „Ne edd még, kislányom – mondta – baj lesz, meglásd! Forró még, elrontod a gyomrodat.” Nem ettem azóta tarkedlit...
Máskor szárazbabot kötözött fehér vászon zsákocskákba, hogy felakassza az éléskamrában. Kezembe vettem, s dobáltam egyikből a másikba. Jó érzés volt. Mint óvodás koromban. Önfeledt játékom közben kérlelt ő, hogy hagyjam abba, de bolyongtam pici korom emlékei között élvezkedve, és engedetlen voltam. A zsák szája szétnyílt, s az apró, tarka babok százai terítették be a konyha kövét. Drága nagyim először mérges lett. Nagyot sóhajtott, majd nevetésben tört ki. Végül igazi mulatság kerekedett a dologból, ahogy négykézláb kerülgettük egymást a kövön.
Egy nyári hétvégén együtt mentünk piacra. Nagyim profi módon alkudozott a kofákkal. Talán nem is a forintok miatt, inkább csak élvezetből. Tele kosarakkal indultunk haza. A kijáratnál hatalmas kalickában hullámos papagájokat árult valaki. Vidáman zajongtak, kedves színfoltként hívták fel magukra a figyelmet. Sokan megálltak nézni őket, gyönyörködni bennük. Én is sóvárogva figyeltem percekig a csiripelő madarakat.
- Anyuci! Nagyon szeretnék egyet haza vinni! Még sosem volt állatkám.
- Nincs pénzem rá, kicsim.
- Nekem van, otthon a perselyemben. Kérlek, adj kölcsön! Annyira szeretném Őt! - mutattam ujjammal egy kis almazöld madárra. A ketrec rácsán kapaszkodott, kis pihés hasát mutatva felém. Vágytam rá. Éreztem, hogy nekem teremtette az ég is ezt a parányi életet. Vagy engem neki. Összetartoztunk már.
- Nagyika! Tessék nekem kölcsönözni, hogy megvehessem!
- Ugyan, kislányom! Nem való jószág a lakásba. Meg kalitka is kell neki – és előhúzta kötényéből a pénztárcáját. - Ugye tudod, hogy nagy felelősséggel jár egy állat? Ennivalót kell venned neki, takarítani utána, és foglalkozni vele!
Boldogan vittem a pénzt az árushoz.
- Őt kérem, és kalitkát is szeretnék hozzá, meg ennivalót!
A férfi gyakorlott mozdulattal markolta meg a kiválasztottat, és már be is dugta saját kis otthonába.
- Fiú, vagy lány? - szegeztem neki a kérdést a név választás miatt.
- Fiú.
- Honnan tudja?
- A fiúknak kék az orra.
- De hisz az övé rózsaszín!
- Majd kék lesz. Még fióka. A fiókáknak mindnek rózsaszín.
Így aztán sosem tudtam meg, miből látszik egy fiókán a neme. Az orra később megkékült, és hallgatott a nevére. Kimondani sosem tanulta meg, bár édesanyám órákon át mondogatta neki naponta, hogy „Pityuka vagyok”. Persze, nem volt néma. Hajnalban az első napsugár dalra fakasztotta – nem kis bosszúságomra. Olyankor rádobtam valami rongyot. Rövidesen megszokta, hogy ne csiripeljen, csak akkor, ha már felkeltem.
Gyakran kiengedtem. Repüljön csak, legyen jó kondiban! Eleinte nehéz volt rábeszélni, hogy menjen a helyére. Nagyi mászott utána a szekrény tetejére, akasztotta ki a körmét a nylon függönyből. Nem mertem megfogni, pedig vágytam rá. Szedtem neki a parkban libahúrt, s a kezemből kínáltam. Kis gyanakvással közelített ugyan felém kedvencem, de vonzották a bimbók. Megszokta, hogy nem kell félnie. Egy idő múlva már csemege sem kellett hozzá, hogy magamhoz édesgessem. Elég volt, ha letettem kézfejem az asztalra. Pityuka odaszaladt, és szinte fúrta magát a biztonságos fészekbe. Éreztem apró, meleg testét, és a határtalan bizalmat, szeretetet. Apró szíve dobbanása az ujjaim alatt simogatta lelkemet.
Néha a vállamra szállt, s halk duruzsolás közben csipkedte a fülem. Sosem okozott fájdalmat. Inkább játék volt részéről, szerető kedveskedés. A kalitka ajtaja szinte állandóan nyitva maradt. Történt, hogy ebédeltünk, s ő a tányér szélére kívánkozott. „Madár a levesben!” - és kimenekítettem a pirospaprikás léből. Mindezek után újabb trauma érte szegényt: zuhany alá dugtam. A megrázkódtatást csak egy szem kockacukorral tudta kiheverni.
Kellemesebb meglepetés lehetett neki a likőr. Egy óvatlan pillanatban kóstolt a pohárba. Alig tudott utána visszabújni a kalickába. Nagy nehezen felküzdötte magát az ölőrúdra. Szeme időnként lassan lecsukódott, és nagyokat bólintott.
Amikor kiheverte a másnaposságot, újból vidáman játszott. Színes, lukakkal teli golyókat vittem neki. Meg tudta fogni a csőrével őket, és eldobta. Gurultak a műanyag golyók a lábunkhoz, s óvatosan visszapöccintettük őket neki. Azt se tudta, örömében melyik után szaladjon! Nagyim rendszeresen „focizott” a lakásban a „jószággal”.
Pityuka nagyot gondolt, s hátára akarta tenni kedvenc játékait. Éktelen csiripelésbe kezdett, amikor azok minduntalan legurultak onnan. Az én madaram nem adta fel! A fal mellé állt, és újra próbálkozott. Sikerült! Igaz, így nem tudta odavinni, ahová szánta, de sebaj! Még azt mondják a butákra, hogy annyi esze van, mint egy madárnak. Néhány ismerősöm most irigykedhet!
Pityuka nem volt híján az ötleteknek. Legközelebb csőrébe véve akart repülni a golyóval. Ki hinné, hogy a magamutogatás egy ilyen apró teremtményben is ott lakik? Amikor már pár centire emelkedett a földtől, mindig harsány rikácsolásba kezdett – s ekkor elejtette a játékot.
Aztán nagyim kertes házba költözött. Színes virágok sokaságát nevelte gondosan. A virágok jelentették számára az életet. Beszélt hozzájuk, egyenként udvarolta őket körbe a kapával. Mindről tudta, mennyi vizet szeret, mennyi napfény kell neki. A kis kert szélén pedig minden tavasszal ott pompázott erőtől duzzadó bimbókkal egy hatalmas bokor libahúr.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#29028) | 2014. január 09. 09:53 |
Nem kételkedem benne. Egészen biztos. :-) Puszi! | |
Válasz Ködmadár hozzászólására (#28950). |
|
2. Ködmadár (#28950) | 2013. december 31. 02:01 |
Szakácskönyvre még nem gondoltam, ne aggódj! Bár, biztosan nagyon szépen le tudnám írni a tök meghámozását, vagy a tojások feltörését! :-D | |
Válasz Zseva hozzászólására (#28936). |
|
3. Zseva (#28936) | 2013. december 30. 21:06 |
Ez már ott is tetszett... Mi ez? Nosztalgia? :-) Több ilyet a múltból!!! Egyébként ezeket a kajákat én mind ismerem. Életmentők. Volt benne részem, hogy ne felejtsem el soha, csak abba a hibába ne ess, hogy leírod a receptjét. :-) | |
| |
