Csak te, meg én...
Dátum: 2012. november 15. 09:58Műfaj: PrózaCimkék: zsenge, életkép, vágyak, álmok |  |
Elmélkedések... Ez maradt nekünk. Távol egymástól is emlékezni fogunk a hosszú téli estékre, amikor még lobogott bennünk a láng, a kandalló tüze égette bőrünket és egymást átölelve egyszer elképzeltünk egy közös otthont,...
Mint az aranyeső virág szirmai, úgy hullanak, potyognak megállás nélkül a sárga falevelek, ahogy meg-meg libbenti őket a fuvallat. Szeretem a késő ősznek ezt az időszakát, amikor az utakat összefüggő, vastagon borítja be az avar, lábam alá puha szőnyeget terítve. Kedvem lenne ilyenkor, de valami mégis visszatart, hogy elinduljak. Először csak úgy egyszerűen, céltalanul, egyedül, őgyelegve, belesüppedve a talajba,... elmerülve az ilyenkor oly csodálatos táj szépségében. Megállva a dombtetőn és visszanézve a magam mögött hagyott úton. Hogy még kiélvezzem a Nap utolsó sugarait, mielőtt beköszönt a hideg, zord tél.
Hány telet fagyoskodtam át?
Soha sem tudtam olyan melegen öltözni, védekezni a hideg ellen, hogy útjaim során ne éreztem volna a csontig hatoló, minden porcikámat átjáró fagyos hidegséget.
Soha nem lehet elfelejteni azokat az igazán kemény téli reggeleket, amikor munkába indulva, gyerekkel a karomon a bölcsődéig sem jutottam el. Az éjszaka lehullott keményre megfagyott hatalmasra vastagra dagadt hótakaróban lehetetlenség volt a közlekedés. Még megközelíteni sem lehetett, nemhogy eljutni odáig. Nemegyszer vissza kellett fordulnom és kérni: - Anyu, segíts!
Hányszor érkeztem haza sírva, összefagyva, mert a vékony csizmámba bújtatott lábam nem bírta ki a hosszú utat, a csizma nem tudott megvédeni sehogy sem a hideg ellen.
Hányszor fogadtam meg magamban, ha egyszer a sorsom úgy hozza és lehetőségem lesz, soha többé nem akarok fázni!
A reménytelen küzdelmeim az elemek ellen, a hiábavalóság, hogy ebből a helyzetből kitörni nem is olyan egyszerű,... ezek a vágyaim soha nem felejtődtek el, és nem engedték kiröppenni a fejemből a gondolatokat még a tavasz közeledtével sem. Hiába tudtam azt, az életemet élnem kell és azzal, akivel megosztottam valamikor, de a körülményeim sehogy sem akartak megváltozni.
Hány tavaszt röpke boldogság pillanatok miatt hagytam magam mögött?
Aztán egy szép őszi napon végleg elment. Vele együtt a vágyaim, az álmaim is. Mi értelme volt annyi éven át fázni? Mindent elviselni...
Most ismét bizakodással nézek a jövő elé. Te is egyedül vagy, akár mint én és már előre félsz a hidegtől, a téltől. Szeretnél valakit a közeledbe tudni, hogy még egyszer utoljára érezd a melegséget, amit egyszer elvesztettél. De már belátod, hogy az elvesztegetett időt egyikünk sem hozhatja vissza. Képtelenség, amit kérsz. Nem vagyunk egyedül.
Már mindketten tudjuk nem élhetünk az álmainknak. A közös otthon hamvába fojtott vágy marad csupán számunkra. De ne csüggedj! Mert én ott leszek melletted, amikor pattog a kandallódban a tűz, szítom a tüzed, egészen addig, ameddig akarod, hogy égjen.
Aztán szép lassan kialszik a tűz, elhamvad a parázs, a meleg elillan, de mi akkor sem fogunk többé fázni, mert távol egymástól is emlékezni fogunk a hosszú téli estékre, amikor még lobogott bennünk a láng, a kandalló tüze égette bőrünket és egymást átölelve egyszer elképzeltünk egy közös otthont, ahol csak mi ketten valóra válthatjuk álmainkat, beteljesíthetjük vágyainkat.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
