Egyszer volt család
Dátum: 2013. július 18. 08:57Műfaj: NovellaCimkék: család, gyerek, kötelék, válás |  |
A család szent és sérthetetlen. Az egyszer volt összetartozás megszűnni látszott. Az a szoros kötelék, mely a szülőnek a gyereke felé való érzelmet kell jelentse a családban, a kibékíthetetlen ellentétek miatt miért csak az egyik szülőre marad ennek kinyilvánítása?
Nem győzte kivárni, hogy párja végre hazaérkezzen a munkából. Ahogyan meglátta, megint elpattant benne valami. Sokáig nem tudott megszólalni. Amint belépett az ajtón, megint feltört benne… Egyre a sírással küszködött. Miközben potyogtak a könnyei ő azt kérdezte tőle: „Mi történt? Miért sírsz?” – hangjában tele aggodalommal.
Azonnal nem is tudta szavakba önteni. Majd kissé összeszedte magát. Abbahagyta a szipogást, majd újra feltört benne és szinte kiáltotta: „Anya lettem!”
(Apró teremtményt hordozott még csak a szíve alatt, de ez a parányi lény kettőjük szerelmének gyümölcse volt, és ezt a feltörő szeretettel és félelemmel vegyes érzést másként nem tudta kifejezni.)
„Magadhoz öleltél, a magasba emeltél és egyre pörögtél velem. Nem győztél vigasztalni… Boldogságot éreztem akkor. Már nem féltem annyira. Őszintének tűnt az örömöd. Nem volt semmi okom kételkedni ebben, azt a keveset is eloszlattad a hír hallatán, a viselkedésed láttán. Mély nyomot hagyva a későbbiekben is... Boldog voltál akkor, így láttam, éreztem, és vigyázni akartál rám. Abból tudtam, ahogyan kikövetelted az ülőhelyet is a buszon részemre, pedig mennyire szégyelltem magam, hiszen állni is tudtam volna. Nem betegség volt ez, csak látványos, pocakkal járó állapot.”….
„Gyakran felidézem, amikor rohansz kétségbe esve egy megállót, mert eljött az ideje…, előtte a kis ruháit, pólyát is kivasaltad, mert nem készültem fel időben a baba érkezésére… - korai volt -… Az első fürdetését is te vállaltad, mert olyan apró, törékeny volt, hogy megfogni se mertem, attól félve, a végén még összetör.”
„Ebbe, és még nagyon sok emlékbe kapaszkodtam sokáig, miközben minden nehézséget leküzdve igyekeztem helytállni. E magasztos érzésnek, anyaként megfelelni minden körülmények között. És teszem ezt a mai napig, immáron harminchárom éve.”
*
De apa voltál e akkor, amikor felnövekvő gyermekedet eltaszítottad magadtól tíz év után? Azok a magasztos pillanatok eszedbe jutottak e valaha is az elmúlt évek, évtizedek során? Nem tudhattam róla, ha néha-néha mégis megmutattad magad… Mit számított, ha első gyermekedet megtagadtad, akkor, amikor minden nehézség előtt állt még tízen évesen. Tudtad jól, szüksége lett volna rád! Az élet kegyetlen részéből még csak egy kis ízelítőt kapott. A neheze még ez után következett, de erről már te nem akartál tudomást venni. Azzal a levéllel, amit nem is magad fogalmaztál, mindent elmondtál. Magamra hagytál minden szempontból egyszer s mindenkorra. Nem csak azért éreztem ezt, mert a kapcsolatunk megszakadt.
A megaláztatások, újabb és újabb tartási perek, harcok után a való életben is magunkra maradtunk. Belefáradtam a hiábavaló küzdelembe. Elérted, hogy anyagilag se kelljen gondoskodnod a lányodról a jövőben. A magam erejéből felneveltem. Mégis titkon reménykedtem, bíztam benne sokáig, talán élsz a láthatás lehetőségével alkalmanként, legalább a születés-, vagy névnapokkor, ünnepekkor… amit soha nem tagadtam meg. Nem egyszer tettem erre kísérletet. Legutóbb egy gyereknap alkalmából, mert látni szeretett volna. Találkozzatok. Újabb megaláztatás követte a próbálkozásaimat. Csak azt értem el vele, hogy megint csalódás érte a lányod. Ezek után lemondtam minden további próbálkozásról.
„Miféle ember vagy te? Milyen érzésekkel áldott meg az élet? Vagy ki, milyen elvetemült nő, akkor már kétszeres anya tudta megakadályozni, kétségbe vonni apai mivoltodat első gyerekeddel szemben, hogy egy egész életre le tudtál róla mondani?”
Kényszerű feladásomat a beletörődés követte, de még akkor sem adtam fel, amikor már gyermeked életében idegenek próbáltak a helyedbe lépni. Sikertelenül. Egyszer azt mondtad nekem, miután csalódtál a második házasságodban is, hogy bennünket akartál megkímélni attól a gonosz asszonytól. Nem tudtad, hogy én harcos vagyok? Mindent megtettem, hogy elérjem a célom, a gyerekemért, de te feladtad.
Eltelt már, több, mint harminchárom év az óta, hogy elváltunk. Már rég lemondtam arról, hogy valamikor is úgy fogunk találkozni, mint egyszer volt család. Mindent meg tudtam volna bocsájtani neked, ha egy percre láthattam volna a megbánás egyetlen apró jelét rajtad, amikor megölelitek egymást és a lányod arcán látom a boldogságot…
„Honnan van az emberben ez a mélységes sötétség? – kérdeztem nemegyszer magamtól. Ha már megadatott többször is, hogy apa lehettél és csak az, az egy-két alkalommal sikerült kimutatnod az érzéseidet a gyereked felé, és soha többet?”
*
Mára sajnos tudom, hazugok voltak azok az örömmel teli pillanatok, bár ne lenne igazam! Mint ahogy az életedben egyik kudarc a másik után ért. Egyike voltam a kudarcaidnak? Lehet. Már nincs kétségem e felől sem. Immáron több ember életét is magad mögött tudva te is egyedül maradtál… Élsz valahol? Ki tudja? De, ebbe már bele sem merek gondolni. Még azt sem tudhatjuk, hogy élsz e, vagy meghaltál? Így még a vég sem lehet emberhez méltó. Örökre befejezetlen marad…
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
