Elmulasztott boldogság
Dátum: 2015. szeptember 21. 20:10Műfaj: NovellaCimkék: diák, tanár, novella, reménytelen, szerelem, korkülönbség, késő |  |
"Mikor azt hittem, túl vagyok a rajongáson, ő azt mondta, hogy nem szeretne engem a becenevemen szólítani, mert az eredetit ő gyönyörűnek tartja. Amikor azt gondoltam, kiszerettem belőle, ő okosnak titulált, és a kirándulásokon hajnalig beszélgettünk a semmiről, meg mindenről, csak mi ketten."
Én nem voltam sohasem szép. Én nem voltam sohasem az a bájos lányka, akinek mindig a fiúkon járt az esze, és úgy tudta rebegtetni olyankor a szempilláit, hogy a darazsak szárnyaikkal irigyek lehettek rá. Míg a többi lány biológiát tanult, és saját maguk kicicomázási technikájukról beszélt, én addig a többi fiúval gondolkodtam matekpéldák megoldásain, vagy ha éppen úgy adódott, néha egzisztenciális kérdéseken is. Nagyon szerettem a múlt századi rockzenét, és játszottam is azokat, de ezzel egyedül maradtam. Konkrétan szerelmes voltam a múltba. Nem vetettem meg azonban az ilyen lányokat, sok barátnőm volt ilyen, akik elfogadtak így, szóval én is elfogadtam őket. Nem voltam sohasem „nagyon lány”, és bár ez eleinte zavart, idővel megtanultam büszke lenni rá, és örültem, hogy nem lettem foglya a társadalmi normáknak.
Fura egy alak lehettem.
De ahogy a fura alakokat sem, engem sem került ki a szerelem. De ó, bárcsak kikerült volna…
16 éves voltam, mikor a magam kis baráti körével vártam az első gimnazista irodalom órámat, egy kis félelemmel, ahogy azt szokás. Becsöngettek, és amikor belépett az ajtón, én rögtön tudtam, hogy bajok lesznek. Belépett, azzal a jellegzetes, magabiztos mosollyal az arcán, és ellopta négy évemet, feltöltve azokat hosszú, reménytelen vágyakozással.
Ha egyik oldalról nézzük, a teljes ellentétem volt. Irodalom, versek, művészet, politika, minden, amit addigi életem során igyekeztem valahogy elkerülni. Utána viszont keresni kezdtem ezeket.
Máshonnan azonban annyira hasonlítottunk, hogy már fájt nekem. Ugyanolyan makacs és konok volt, mint én. Ugyanazt a zenét szerettük, amivel egyedül voltunk a közösségben, és ugyanúgy járt az agyunk, ha nem is ugyanarról a témáról. Gyakran beszélt órákon a szerelemről. Ha az volt az anyag, akkor képes volt az egész órát annak szentelni. Ő nem tanított. Ő nevelt.
Beléptem a dráma szakkörébe, és egy teljesen új világ nyílt meg előttem. Nem ismertem magamra. Reális beállítottságom ellenére nem is voltam annyira rossz benne. Legalábbis az átlagnál nem rosszabb. Szép lassan, megfontoltan rabul ejtette szívemet a kissé őszülő hosszú hajával, az erős, gyönyörű kezeivel, és az értelmes tekintettel néző barna szemeivel. És még csak nem is tudott róla. Szánalmas, nem?
Persze akadályok, azok adódtak. Például a felesége. Ó igen, mert hogy az is volt neki. Meg a harmincöt év korkülönbség, ami egy átugorhatatlan, átmászhatatlan gát volt. Napestig sorolhatnám a tényezőket, hogy miért volt már a kezdetektől halálra ítélve a lelkem. Azonban ő a vonzódás egy csöppnyi szikráját sem mutatta, de hogy is mutathatta volna, hiszen csakis gyerek lehettem a szemében…
Négy évet így éltem le. Mikor azt hittem, túl vagyok a rajongáson, ő azt mondta, hogy nem szeretne engem a becenevemen szólítani, mert az eredetit ő gyönyörűnek tartja. Amikor azt gondoltam, kiszerettem belőle, ő okosnak titulált, és a kirándulásokon hajnalig beszélgettünk a semmiről, meg mindenről, csak mi ketten. Nem könnyű, ha az ember egy apjakori férfiba szeret bele.
Miután leérettségiztem, még egy pár hónapig tartottuk a kapcsolatot, de aztán megszűnt minden. Nekem egyre több dolgom lett, külföldön is tanultam, majd itthon, vegyészmérnöki diplomámmal a kezemben pedig csak úgy ingáztam az országok között, mindig máshova szólított a munka.
Így harminchat évesen visszagondolva, kicsit szánalmasnak tűnhettem a szemében. De azóta nem szerettem senkit sem olyan lassan, de forrón izzó szerelemmel, ahogy őt. Senki sem lehetett elég jó, mert mindenkiben őt kerestem. Vártam, hogy mikor tekint vissza rám az a szempár, aki oly sokáig volt elérhetetlen számomra.
Majd üzenetet kaptam. Ő, a mindig egészséges, tökéletes férfi a halál szélén állt. A felesége írt, „a férjem kért rá…”- kezdte a levelet. Találkozót kért tőlem, ott, ahol vége lesz. Elmentem. Nem tehettem mást. Őt még egyszer, utoljára látni…
Az odavezető úton végig kavarogtak bennem az érzések, a régi emlékek. Minden visszajött, amit valaha el akartam felejteni, láthatóan kis sikerrel.
A felesége fogadott azzal, hogy már csak napjai lehettek hátra. Nem kérdezősködött, csak beengedett a szobájába, majd elment. És mi 20 év múltán újra láttuk egymást. Ráncosan, teljesen fehér hajjal feküdt, de úgy, mintha el sem telt volna annyi idő. A tekintete ugyanúgy csillogott, és az én szívem pedig ugyanúgy válaszolt rá, ahogy mindig is tette. Egyáltalán nem láttam másnak.
– Szia – mondta szinte halkan, csöppnyi bűntudattal a hangjában.
– Jó napot, Tanár Úr.
– Kérlek, tegeződjünk, már úgyis mindegy. Ennyi év után…
– Rendben – mondtam kissé szégyenlősen, habár mindig is erre vágytam – Szia, Tamás.
– Gondolom, észre vetted, hogy nemigen vagyok jó formában – mondta somolyogva, majd hátradőlt az ágyon, és elmerengett a plafont nézve.
– Nekem nem tűnik olyan rossznak – próbáltam kicsit kitörni ebből a nyomasztó csendből –Milyen volt az elmúlt húsz év? – kérdeztem mosolyogva, amire ő is felocsúdott a gondolataiból.
– Unalmas. Egy idő után az embernek nem változik az élete, csak ugyanabban a kerékben halad tovább. Csupán néha adatik meg egy kis kitekintés abból a kerékből – kicsit várt, majd folyatatta – És neked?
– Egy diploma, ezer állás… A megnyugvás keresése húsz éven keresztül.
– És megtaláltad? – ment bele a játékba.
– Nem igazán.
Ezen nevettünk. Milyen abszurd ötlet is, a megnyugvás keresése. Hisz hogyan lehet egy olyan dolgot keresni az életben, amit csak utána kaphatunk meg? Most már tényleg kíváncsi voltam, pontosan miért hívott ide. Valami azt súgta, hogy nem történetmesélgetés céljából.
Újra csönd lett. Kezdett lemenni a nap, én pedig egyre feszültebb lettem.
– Mondanom kell valamit – szaladt ki végül száján az igazi ok. Hirtelen kezdte, én pedig nem szakítottam félbe, csak kérdőn bólintottam. Sóhajtott, majd folytatta:
– Emlékszel, mikor a nagy szerelemről és hatásairól beszéltünk egyik irodalomórán? Talán a Rómeó és Júlia keretében volt, már nem emlékszem.
– Persze – hogy is felejthettem volna el? Minden vele kapcsolatos dologra emlékszem máig.
– És arra is, amit mondtam? Hogy az embernek sohasem az igaz szerelméhez kellene hozzámennie, mert az mindig vagy halálban, vagy kiégéssel végződik?
– Emlékszem.
– És azt is mondtam, hogy a feleségem nagy szerelme sem én vagyok.
–Igen, de Tanár Úr nem említette… – kérdőn nézett. Persze, a tegeződés. De hát olyan nehéz levetni a régi rutinokat… – bocsánat, nem említetted a tiédet – na igen – csak feltűnt akkor.
Mindig is szeretett magáról beszélni, úgyhogy tényleg furcsa volt. Csönd lett, én pedig kezdtem unni a folyamatos szüneteket. Kicsit várt, mintha kirakózott volna a gondolataival, de tovább beszélt.
– Igaz, nem mondtam. Azért, mert nekem akkor nem volt ilyenem. Nem volt, akinek láttán egyszerre megnyugodtam és izgulni kezdtem volna. Akiért bármily kockázatot vállaltam volna. Addig nem volt… – még jobban összezavarodtam.
– És utána? – kérdeztem végül tőlem telhetően a leghalkabban.
– Utána? Lett… Lettél. Te lettél.
Megcsendült bennem minden boldogságot és újat hozó harang, de mégis gyászhangjuk volt. Kavargott bennem minden, úgy nézhettem rá, mint aki teljesen elmebeteggé vált. A múltbéli cselekvései egyszerre értelmet nyertek, és realizálódott bennem, hogy az én egyetlen igaz szerelmem, akiről mindig azt hittem, hogy plátói lehet csak, hirtelen igazzá, létezővé vált. És én csak néztem. És néztem, és azt vettem észre, hogy kezd elbizonytalanodni.
Mondani akartam valami meghatót, valami olyasmit, hogy a világon az egyetlen férfi számomra mindig is csak ő volt, hogy a négy együtt töltött év során akárhányszor megláttam, annyiszor hasított belém a szerelem mérgezett nyila. Hogy nem akartam sohasem mást, és nem is akartam mást akarni rajta kívül. De csak ennyit tudtam kipréselni magamból:
– Nekem is.
Felült, csöndben megfogta a kezem, és én odahajtottam hozzá a fejem. Átölelt. Minden igaz és szép volt. Így maradtunk ki tudja, mennyi ideig. Nem szóltunk semmit sem, mert amit mondani lehetett volna, azt már mind megbeszéltük magunkban. Végül megcsókolta a homlokom, és ennyit mondott:
– Nem éltem addig, míg nem találkoztam veled. És utánad sem – szólt az utolsó mondata hozzám.
Nem búcsúztunk el, csak csöndben kimentem. Köszöntem a nőnek, aki annyi időn át be volt csapva, és hazamentem.
Hajnali kettőig sirattam az elmulasztott boldogságom. Utána nem.
„Időben
fékezett,
nékünk nem
létezett.”
-Somló Krisztina
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketEddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. L.I.Zet (#30520) | 2015. november 07. 23:32 |
https://www.youtube.com/watch?v=vUAPo9iiQBM | |
| |
2. egyperces (#30502) | 2015. október 12. 14:45 |
* | |
| |
