Feleség voltam két hétig
Dátum: 2013. június 06. 07:11Műfaj: NovellaCimkék: emlékek |  |
Úgy éreztem akkor, nincs értelme tovább az ellenállásnak. Akkora nyomás nehezedett rám, Fel kellett adnom. Nem tud veszíteni. Mindent el fog követni, hogy ne legyek biztos a dolgomban.
Kezdtem belefáradni a hiábavaló harcba, hogy egy férfin osztozkodjak. Magamnak akartam tudni teljesen, egészen, ami képtelenség volt. A családja, a felesége, a gyerekeivel szemben én. És ott volt a lányom, akit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, épp ideje volt már annak, hogy végre egy kis nyugalom költözzön be az életünkbe, mert mindkettőnknek szüksége lett volna rá, amit már olyan régóta nélkülöztünk.
De az oly nagyon áhított nyugalom váratott még magára.
A kapcsolatunkat a munkahelyemen sokan nem nézték jó szemmel. Nagyjából tudták, hogy nincs otthon minden rendben a háza táján, de a munkahelyi nyomás, a vezetői beosztására figyelemmel is, a józan ész, az egyre erősödő ellenállásom, titkos találkozások, amelyekbe kezdtem belefáradni, a feladás gondolata felé tereltek. Semmi értelme hadakozni tovább, hiszen ilyen áron nem kell a boldogság. Próbálják meg még egyszer együtt, utoljára. Félreálltam, pedig majd megszakadt a szívem. Mégis le tudtam mondani róla. Legalábbis akkor még azt hittem.
Teltek múltak a hetek, hónapok és én néma szemlélője voltam annak, ami szemmel is láthatóvá vált, a nyomokat, amelyeket magán hordott, nem lehetett elrejteni. Az otthoni csaták megmutatták, hogy semmi sem úgy zajlik, ahogyan az elvárható, ha valamit, valakik újra szeretnének kezdeni.
Nem volt jó az újra kezdett, élete. Ő akkor még otthon, én magányomban és félreállítva az útból némán szenvedtünk. Nehéz volt beletörődni a megváltoztathatatlanba, hogy nem tudok segíteni rajta, rajtunk. Nem én akartam, hogy így legyen. Neki döntenie kellett a család és köztem. És ő döntött. Az asszonya már nem hitte el többet a meséjét, hogy nincs neki senkije, hogy nem vagyok már, és mivel nem volt egy egyszerű eset, a dulakodások nyomait magán hordozta. Nem volt mit tenni, bele kellett nyugodni, bármennyire is fájt. Én nem tudhattam mi zajlik benne, azt sem tudtam akkor még, hogy beköltözött a belvárosba, az anyjától kapott lakásba, mert akkor, amikor a lányom apja feltűnt a láthatáron és egyre gyakoribbak lettek a látogatásai, mint egy lehetőségbe kapaszkodtam belé. Nem volt benne érzelem, csak egyfajta dac, számítás, beletörődés, hogy még egyszer megpróbáljuk, de csöbörből vödörbe kerültem, mert számolnom kellett azzal, hogy hasonló poklot fogok bejárni, ha vele újra kezdem. Akkor még nem tudtam, ami viszont nem sokat váratott magára, hogy csak hisszük azt, hogy életünket mi határozzuk meg, mi döntünk a sorsunkat illetően, nem gondolunk arra, hogy a körülmények határozzák meg nem egy ember sorsát.
Rossz asszonyt választott a volt férjem másodiknak. Amikor azt a nőt elvette, a szerelem, a szex, és ki tudja még mi, elvette az eszét. A nő nem volt kezdő e téren, elvált asszony volt, tudta mi a dörgés. Hamar magához láncolta azzal, hogy azonnal egy, majd még egy leánygyermekkel ajándékozta meg. Minden elmúlik egyszer - életet éltek, de hát az élet már csak ilyen. Nem volt miért sajnálnom az asszonyt, mert az én életemet egyetlen rossz döntésünk törte ketté, hogy ő ennek részese volt, minden bizonnyal, nem kellett kutakodni, csak számolni és minden nyilvánvalóvá, világossá vált számomra. A gyerek előre gyártott volt, ezért volt ez a nagy sietség. Az életük rossz irányba terelődött tőlem függetlenül is, ezek szerint, ha olyan nagy előszeretettel látogatott bennünket. Ő is, ekkor már, akárcsak én megpróbált valamibe kapaszkodni. Nem hívtam, nem kértem, ő döntött úgy, hogy otthagyja a családot. Hinnem kellett volna, sokkal jobban mint először, hogy sikerülnie kell, ha adunk magunknak még egy esélyt. Tévedtem.
Ettől kezdve elszabadult a pokol. A munkahelyemen naponta kaptam a telefonokat a feleségétől, nem volt egy perc nyugtom, mindennel, ami csak létezett megpróbált az érzelmeimre hatni, jobb belátásra téríteni. Sírt, rítt a telefonba, és én megsajnáltam őt, amikor már nem tudott mit mondani kétségbeesésében, hogy én „nem ismerem őt”, én, aki tíz évig a felesége voltam, és elmondta, hogy most kapnának lakást és akkor tudnák az életüket újra rendezni, megint elbizonytalanodtam. Más boldogtalansága árán nem kell a boldogság. Megnyugtattam afelől, hogy legyen türelemmel, vissza fogja kapni. Akkor már tudtam, csak idő kérdése az egész.
A munkahelyemen ennél még sokkal nagyobb ráhatásnak voltam kitéve, hogy feladjam az elképzelésemet, hogy a volt férjemmel kezdjem el az új életemet.
Egyszerre olyan fontos lettem a volt szeretőmnek és a volt férjemnek. És nekem megint döntenem kellett. Egyik oldalról a szeretőm és a családja, a másik oldalról a volt férjem és családja között, de döntenem kellett. És életemben először feladtam. Nem tudtam dönteni.
Miközben a volt szeretőm azt bizonygatta, hogy mennyire szeret, és hogy nem tud nélkülem élni, el is költözött otthonról, az én otthonomban pedig ott várt rám a volt férjem. Nem bírtam tovább. Azt mondtam: – Rendben van, gyere el, és beszéljétek meg egymás között. És ő jött. Kitartóan, elszántan, magabiztosan. Egyenesen a medve barlangjába. És elkezdtek rajtam osztozkodni.
Furcsa érzéseim voltak, miközben ott ülök a konyhában és várom, vajon melyik kerül ki győztesen. Annyit még hallottam a beszélgetésükből, amikor a férjem azt mondja – miután a volt barátom elmondta, hogy mennyire szeret -…. "Ebbe a cipőbe én egyedül akarok járni!"
A nagy kérdés így rövid úton eldőlt. A barátom elment, a volt férjem maradt. Egyelőre.
Tudtam, hogy nem fog beletörődni. Nem telt bele sok idő, amikor megint fellángoltak benne az érzések, nem hagyott egy percet sem békén, egészen addig nem, amíg nem bírtam már a nyomást otthon is, a munkahelyemen is tovább elviselni. Feladtam az ellenállást. Tudtam, hogy amit most teszek, az egyenes válasz arra a kérdésemre, mit hoz a jövő.
Nem bántott, amikor másnap reggel hazamentem. Tudta, kivel töltöttem az éjszakát.
Feleség voltam két hétig. És én megkönnyebbülve hagytam elmenni a férjemet, a barátom legnagyobb örömére. Megint egyedül maradtam.
Eddig 7 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#27383) | 2013. június 09. 10:50 |
Ennek igazán örülök! :-) | |
Válasz Macska hozzászólására (#27367). |
|
2. Macska (#27367) | 2013. június 07. 23:16 |
Már késő van, most értünk haza, de még bekukkantottam a válaszodért. Be kell valljam, hogy most jobban fogok aludni. :-) | |
Válasz Zseva hozzászólására (#27365). |
|
3. Zseva (#27365) | 2013. június 07. 20:30 |
Nagyon köszönöm. Ennek igazán örülök. Így jobban megérted, hiszen egy cikkbe nem lehet mindent leírni... Akkor most csak annyit, miután a volt férjem visszament a második feleségéhez, ott két pici gyerek volt ám... a barátommal folytatódott a kapcsolatom... :-) | |
Válasz Macska hozzászólására (#27364). |
|
4. Macska (#27364) | 2013. június 07. 16:30 |
Elolvastam mind a két írásodat, nagyon szépek, és csak megerősítést nyert az érzésem, hogy barátoddal egy sokkal emelkedettebb történet volt a tiétek, mint azzal a férfival, aki úgy maradt hű önmagához, hogy csak két hétig maradt. | |
Válasz Zseva hozzászólására (#27359). |
|
5. Zseva (#27359) | 2013. június 07. 08:02 |
... vagy ott van pl. ha átjössz a másik lapra, a "Szép és a csúf..." c. írásom. Nem tudtam nyugodni, hogy megszemélyesítsek egy csodálatos mesét... az is a barátomról és rólam szól... Ajánlom. :-) A szimpátiád miatt is... Nekem is az volt. | |
| |
6. Zseva (#27358) | 2013. június 07. 06:53 |
Kedves Macsek! Ha már a barátom ilyen hatással volt rád és így megkedvelted, akkor javaslom - mert külön-külön epizódokban már írásaim között fent van ő is. Közelebb kerülhetsz a megértéshez, ha elolvasod az "Elkéstünk!..." c. írásomat. :-) ... hogy lesz e folytatás? Volt... Csak egy szavadba kerül és megkeresem. | |
Válasz Macska hozzászólására (#27357). |
|
7. Macska (#27357) | 2013. június 06. 22:43 |
Végig a barátodnak szurkoltam! Olyan hévvel, amire csak most döbbenek rá. Lesz folytatás? :-) | |
| |
