vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Forever

Műfaj: NovellaCimkék: szerelemről, másról

Szeretnék egy hintaszéket. Most csak nézegetem az üzletben, beleülök, ringatózom. A vásárlást későbbre halasztom. Azokra az évekre, amikor már nem lesz más dolgom, mint emlékezni a nyarakra, elmúlt évekre. Lehunyom a szemem, próbálkozom, elképzelem magam, de csak egy nyári képet látok.

A csónak is hasonlóan ringatózott a Balaton lágy hullámain. Én pedig alig-fürdőruhában napozom. Most még lehet.

Kora reggel van, nem tűz erősen a napsugár. Csobban a víz, feltekintek.

Kifogtad az első halat. Nem nézem sokáig. Sajnálom. Majd később a szákban. Amikor ott úszik, legszívesebben visszatenném a vízbe, de úgy nézel rám, hogy nincs szívem hozzá. A kisebbeket úgyis vízbe rakod, szeretem nézni, ahogy elúsznak.

Lassan melegszik az idő. Finom, simogató mozdulatokkal beolajozod a bőrömet.

- Megsütött a nap! - nézed aggodalmasan, de útközben már nevetünk és hasonlítjuk a bőrünk színét. A tiéd mélybarna, az enyémen épphogy látszik a Nap csókja.

Friss zuhany után érzem a halászlé finom illatát.

Már nem sajnálom a halat.

Megterítesz, finom bort is töltesz.

- Hagyd az asztalt! – legyintesz, mikor felemelem az üres tányért. - Majd...

Az én délutáni sziesztám ismeretlen érzés, de most jól esik.

Csak a kezünk ér össze. Kellemes, nem vagyok egyedül.

Rövid, de mély álomból kávé illata ébreszt és kedves mosolyod.

- Gyere, mutatok valamit! - kézen fogva vezetsz a kis faépület ajtaján be, a félhomályba. Idő kell, míg a szemem megszokja a sötétet.

- Pszt! - int kezed csendre. Valahol fent, a gerenda mellett kis madárfészek. Alig látom az apró madárkát. Kérdőn nézek.

- Rozsdafarkú - súgod. - Tavaly nem mert maradni a szomszéd macska miatt, de idén már kirepültek a fiókái is. Már látom a fejét a fészek peremén.

Kitekintek a nyitott ajtón, arra röppent.

A teraszon gyümölcsöstálról őszibarack mosolyog rám.

- Neked szedtem, permet sem érte! - Hamvas, édes, kellemesen hűvös.

Közben szemem a kövezett keskeny útra téved.

Nekem készítetted sok évvel ezelőtt, egyedül dolgoztál rajta napokig.

Abban az időben örökre magadhoz akartál fűzni.

Érdekes az életünk. Mindig valami más ritmusban szerettük egymást.

Szerelem? Igen, volt, de ritkán egyszerre.

Nézem az utat, ha mesélni tudna a sok apró kő! Betege lettél akkor annak az érzésnek. Sajnáltalak, de az kevés volt ahhoz, amit te szerettél volna. Aztán szelídült minden.

Bármi történt velem, te maradtál, megértettél, vártál, visszavártál.

Gondolkodom. Talán ez is szerelem?

Nem tudom.

Nem beszélünk már róla, régen volt... talán tíz éve...

Ringat a hintaszék, s az emlékek: múló idők, de te biztos pont vagy az életemben, némi távolságra, mint a Balaton-part, de az útjaink mindig találkoznak.

Érteni akarom, pedig nem kellene, elég lenne érezni...

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.


1. Sonkoly Éva   (#24512)

2011. október 18. 11:42

Köszönöm szépen figyelmed! Szeretettel látlak...

Válasz epipapi hozzászólására (#24491).

 


2. epipapi   (#24491)

2011. október 17. 18:37

Az írásod megfogott, még visszatérek hozzád!

 


Szavazás

Még nem érkezett szavazat a cikkre.

Ha belépsz, tudsz szavazni.