Hogyan tovább?
Dátum: 2013. november 24. 09:29Műfaj: PrózaCimkék: család, élet |  |
Olyan üresnek érzem most a lakást, pedig ketten vagyunk. Megpróbáljuk belakni. Otthont teremteni. Lehetőleg biztonságot nyújtó, kellemesen berendezett, barátságos, szép otthont. Ahol jól érezhetjük mindketten magunkat. Távol a világtól, az utca zajától, nem is egy elérhetetlennek tűnő cél ez.
A megvalósítása? Az egy másik kérdés. Idő, pénz, energia..., melyből akár, ha egy is hiányzik, leszámítva a gondokat, amit okozhat, idővel meg is teremthető...
Egy élhetőbb, saját világ, de szép is lett volna? Mennyivel többet, mást jelentett egykoron egy lakás. Az igények is a lehetőségekhez igazodtak. Nem kellett semmivel sem több, mint amire leginkább szükségünk volt. Semmi extra, semmi különleges, csak Mi kellettünk hozzá...
Mást jelentett valamikor a haza érkezés. Egy Család volt mögötte. Meg tudtuk oldani, megosztani egymás között, még a magánszférát is figyelembe véve, tudtunk egymás mellett élni. A nélkül, hogy mindez különösebb lemondást igényelt volna egyik, vagy a másik részéről. Figyelembe vettük, hogy szüksége van mindhármunknak időszakos visszavonulásra. Erre a két szoba, a konyha biztosította a hátteret, és a legfontosabb, a megértés.
Ennek a biztonságnak lett vége egy napon. Mert addig, amíg ehhez tudtuk tartani magunkat, meg volt hozzá a kellő intelligenciánk, egymás igényeinek a figyelembe vétele, a magán szféra tiszteletben tartása, addig mindez nem jelentett gondot. Az egész napos munka miatti távollétek, különféle továbbképzések, óvoda, iskola, a Családot csak az esti órákra terelte össze. Nem volt arra idő, azon gondolkodni, mit tegyen a családfő, ha volt egyáltalán ilyen, vagy az oldalbordája, ha annak érezte magát. Tudta ki-ki a maga dolgát. A maga "karrierjét" igyekezett építeni. A lét egyszerűsítette le erre a kérdést. Egy vacsora erejéig jöttek össze akár, de az sem lehetett előkészületek nélküli, a nélkül megvalósíthatatlan lett volna. Kinek volt ez a dolga, ha nem az "oldalbordának"?
A kérdések, a felvetések, hogy miért változott meg mindez, sem volt könnyű. Egy emberre hárult, családfő híján. Az anyára, aki mindezt egykoron elkezdte megvalósítani, aztán egyre lejjebb és lejjebb adta. Mert nem tehetett mást. Mert még a férje is építette saját magát. Vagy, ha igen, még mennyi, milyen lemondások árán tehette volna meg ezt? Erre ki adott választ? Ő maga. Mert a kérdéseket neki szegezték olykor-olykor. Legtöbbször a szülőértekezleteken. A "családfő"? Angolosan távozott. Az egyszerűbbet választotta. Nem csinálja tovább. Kész, vége. Mit tehetett volna az anya? Munkája, egzisztenciája, ó bár míly nevetséges ezt így kimondani, a "karrierje" méginkább abszurd indok. Ami a legkézenfekvőbb kifejezés, a "megélhetés", az az igazi ok, ami miatt képes volt az anya sok minden mellett, ami még lehetősége megmaradt, lemondani bizonyos dolgokról. Nagyon nehéz kimondani, de "számítóvá" és egyben "közömbössé" is tette, hovatovább érzéketlenné az egyéb igények területén az új helyzet. Csak a "túlélés" maradt meg számára, minden egyéb elképzelés, egy élhetőbb élet reményében, nélkül.
Csonka család! Jajj, de útálatos szó ez! "Csonka"... hiszen ez önmagában is vérlázító! Ki volt az a hülye, aki kitalálta? Egyedülálló emberek, köztük nők, férfiak, ebben nincs kivétel, mit is tehettek volna adott szituációban? Segítség? Hol volt? Na ne már? Sehol. E nélkül. Nagy szöveg. Duma. Tanácsok? Az volt. Honnan? Kitől? A pszichiátria? A béka segge alatt voltak! Ma is ott vannak. Pénz, pénz, pénz! Az beszélt, a kutya meg ugatott. Mi maradt? Te magad.
Kezdj már magaddal valamit? Ez volt az egyre sűrgetőbb, mert képtelen lettél volna talpon maradni, ha nem teszel semmit. És akkor, egy igen rossz, vagy jó? Nem tudom pillanatomban arra gondoltam, hátha? Még lehet esélyem változtatni az életemen, az életünkön. Itt sem csak egyedül magamra gondolva, hanem kettőnkre, a lányomra és rám. Egyedül vagyunk. Hát muszáj ezt?
Egész életemet átdolgoztam. Emberek vettek körül, jók, rosszak, vegyesen. De mindig sikerült felülkerekednem a nehézségeken. A mai nap, kivétel. Nem tudom a hogyan tovább-ot? ... Nem mondom ki, mert nem vagyok vallásos, ki segítsen?... de én megpróbáltam. Hogyan tovább?
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#28692) | 2013. november 28. 17:55 |
Igazad van. Valóban nem engedhetem meg magamnak a csüggedést. Nincs is már semmi baj. Leeresztettem kissé, de már túl vagyok rajta. Jó, hogy valaki időnként felráz. :-) | |
Válasz Macska hozzászólására (#28691). |
|
2. Macska (#28691) | 2013. november 28. 14:41 |
Jaj, Éva, hiszen ha már ennyi mindent végigcsináltál, akkor van erőd a folytatáshoz is. Azt hiszem, az rendjén van, ha időnként megengeded magadnak az elfáradás vagy az átmeneti csüggedés luxusát. Csak hosszabb időre nem érdemes eltemetkezni. Már annyiszor lepett meg az élet a lehetőség ízével. Nem ám kecsegtető lehetőségekkel, hanem az olyasmivel, amikor a nehézségek közepette mutatkozik meg a szép és a jó. Néha csak ennyink van, néha pedig úgy érkezik egy esély, hogy nem is hittük volna. Kívánom, hogy adódjon neked ilyen! Azt hiszem, te úgy élsz, hogy mindig mindent megpróbálsz, így legalább a lelkiismereted tiszta lehet önmagaddal szemben. Ez is kincset ér. Puszi! | |
Válasz Zseva hozzászólására (#28684). |
|
3. Zseva (#28684) | 2013. november 27. 09:16 |
Nincs hozzászólásod, mert nem élted meg. Nem is tudod elképzelni, hogy adott helyzetben mit jelentett a "megalkuvás". Egymás elfogadása. Nem kívánom, hogy megéld azt, amit én. Hogy olyan embert választottál párodnak, társadnak, aki még maga sem volt felkészülve az életre... Segítség? Óne. Te választottad. Senkin nem kérheted számon. Magadnak kell megoldani... Hogyan tovább? Ezek után is te magad fogod megtalálni, segítség híján. | |
| |
