Láthatatlan köldökzsinór
Dátum: 2013. január 29. 22:59Műfaj: PrózaCimkék: élet, halál |  |
Az esőzsák felettünk nyílott ki és zúdult ránk az égi áldás. A következő izzófényostor, mely beragyogta a világot, megvilágította a szobámat. De megvilágította az emberi alakot is, mely az ablakom és az ágyam között állt. Beleborzongtam a látványba, éreztem, ahogy a vérnyomásom a bokám felé zuhan,
Otthonomtól nagyon távoli kis faluba kerestek háziorvost, megpályáztam és odakerültem. Addig én városban éltem, nehéz volt megszokni a vidéki körülményeket, ahol a vizet a kútról hordták a nők, villany is csak imitt-amott volt. A vidéki emberek sokkal másabbak, mint a városiak, itt mindenki ismerte, tisztelte, szerette a másikat, persze akadtak ellenségeskedések, nézeteltérések, de mégis olyan családias volt a hangulata ennek az Isten háta mögötti falvacskának. A rendelőmet és a lakásomat az épületben, csak egy nyikorgó, öreg, tölgyfa ajtó választotta el egymástól. Egyedül éltem, nem volt feleségem, barátnőm sem. Rendelés után, elvégeztem magam körül a teendőket, utána tanultam. Így ment ez napi rendszerességgel. Ott, azon a településen, ott, az Isten háta mögött történt velem egy különös esett, amiről, azóta sem beszéltem senkinek, de hatása bennem él.
Tikkasztó nyári délután volt, de én kellemesen hűsöltem, abban a vastag, vert falú épületben. Vaskos könyveim fölé görnyedve szívtam magamba a tudás legjavát. Később elszunnyadtam, ez néha előfordult velem. Erőteljes csattanásra riadtam fel, láttam, hogy esteledik, és vihar készülődik. A szél csapkodta a zsalugátert az ablakomon, idegesen cibálta a függönyöm, nyitogatta-csukogatta a szobaajtót. Mindent bezártam, a zsalugáter is rögzítettem, de nyitva hagytam. Odakint a haragos szél tépte, szaggatta a fák lombjait, ágait, és ami útjába került felkapta, elröpítette, majd valahol eldobta. Fekete felhők tornyosultak és sötét leplet borítottak ránk. Nagyanyám gyerekkoromban azt mondogatta ilyenkor, hogy háborúznak a pokol és az ég nagyurai. Piros villámok cikáztak egyre sűrűbben, végül izzóparázzsá lett az égalja, a mennydörgés is folyamatossá vált, egyetemes morajlás hallatszott. Félelmetes volt. Egyre közelebb ért az égi csatázás, Isten fénynyilai iszonyatos erővel csaptak le, melyet követett a vérfagyasztó, robbanó égzengés, az ablakok is rezonáltak tőle. Ettől mindig megrettentem. Az ágyamon fekve kémleltem ki az ablakon, ahol vadul kopogtatott párszem jég, mint, előfutárai az ezután érkező felhőszakadásnak. Az esőzsák felettünk nyílott ki és zúdult ránk az égi áldás. A következő izzófényostor, mely beragyogta a világot, megvilágította a szobámat. De megvilágította az emberi alakot is, mely az ablakom és az ágyam között állt. Beleborzongtam a látványba, éreztem, ahogy a vérnyomásom a bokám felé zuhan, de lélekjelenlétem sikerült megőriznem. Felugrottam, a villanykapcsoló után nyúltam, rémülten vettem tudomásul, hogy nincs áram. Az éjjeliszekrényembe mindig tartottam gyertyát, gyorsan kitapogattam és meggyújtottam, de a sötét árny már nem volt ott, majd ekkor ismét villámlott és akkor sem láttam. Hallucináció, nyugtattam magam, csak hallucináció, de ekkor bekopogtattak hozzám. Újra a villanyt kapcsoltam volna, de továbbra sem volt áram. Magamhoz vettem a gyertyát, elindultam kifelé. Kinyitottam az ajtót és egy újabb villámlásnak köszönhetően láttam, hogy egy fiatal lány áll az ajtóm előtt citromsárga anorákban, amit hatalmas fekete gombokkal díszítettek, de felülről a második hiányzott. Terebélyes kapucni alól alig látszott az arca, két hosszú hajtincse lógott előre a kabáton, melyből csepegett az esővíz.
Illedelmesen köszönt, és elnézést kért az alkalmatlankodásért, de segítségért jött. Az édesanyja nagyon rosszul van, és ha nem kap azonnali segítséget, akkor meg fog halni. Kint élnek a tanyán, a Zámbori családdal szemben. Őket ismertem, sokat jártam oda, mert volt egy ágyhoz kötött betegük. Szabadkozott az idő és az időjárás miatt, de nem volt más választásuk. Mikor elment, összepakoltam a fontos kellékeket az egészségügyi táskámba, felöltöztem, kitoltam a motorom a garázsból, és elindultam a szakadó esőben. Féltem a villámoktól, de örültem is nekik, mert megvilágítottak az utam. Lassan mentem, az utcán hömpölygött a víz. Kiértem a faluból, ráfordultam az erdei útra, mely a tanyákhoz vezetett. Innen tolnom kellett a motorom, mert nagyon saras lett a földút. Kétszáz méternyire lakhattak, ami száraz időben szinte semmi, de most a világvégével ért fel, a motorom kerekébe berakódott az agyagos fekete föld, és így lehetetlen tolni.
Halovány fény szűrődött ki az ablakon, a tanyákon petróleumlámpával, vagy gyertyával világítottak az emberek. A kapu sarkig tárva, ezért betoltam a motorbiciklim. Szippantottam a finom esőillatból, majd kopogtattam az ajtón, de senki sem válaszolt, benyitottam, ekkor megpillantottam, amint a néni ájultan, és kissé lecsúszva fekszik az ágyon. Igyekeztem gyorsan a helyére fektetni, attól tartottam, hogy a garatba megakadt valami. Megvizsgáltam és elvégeztem nála a sürgős beavatkozást. Asztmás fulladásos rohama volt. Leültem az ágya szélére és megvártam még magához tér. Az idős hölgynek kékeslila színű volt az arca, ami lassan kezdett eltűnni róla. Nagyon idejében érkeztem, talán a halálkezéből rántottam vissza. Meglepődött, mikor észhez tért és meglátott, sírva hálálkodott. Egy jólelkű, kedves, aranyos teremtést kezdtem benne felfedezni. Felírtam a gyógyszereit, és lelkére kötöttem, hogy váltsa ki, és az előírásnak megfelelően egye is meg a pirulákat, akkor ez a roham nem jöhet többet.
Ő viszont arra kért, hogy hozzam el neki én, kifizeti, de ő már nem tud elmenni a patikáig, öreg, lábai is fájnak és fullad a sok gyaloglástól. Szívesen segítek, fogtam meg a ráncos remegő kezét, de akinek ilyen gondoskodó lánya van, annak nincs rám szüksége, mondtam neki. Aki ebben a felhőszakadásban bátran eljön segítséget kérni az édesanyjának, az, biztosan a gyógyszereit is kiváltja.
Párpercig értetlenül nézett rám.
A lányom? Szólt kérdőn, elcsukló hangon suttogva és forró könnycseppek gördültek le az arcán. Ekkor kihúzta az ágya melletti éjjeliszekrény fiókját, kivett belőle egy fényképet, rövid ideig nézte, majd a kezembe adta. Ő volt? Seppegte szipogva. Igenlően bólintottam.
Tudja doktor úr, ez az utolsó kép, ami a lányomról készült, majd nagy levegőt vett és folytatta, sajnos már tíz éve, hogy eltemettük. Isten áldja meg a drága szentem, igazi angyal lett.
Meredten tekintettel figyeltem a fényképet, melyen egy lány állt, fekete gombokkal díszített citromsárga anorákban, terebélyes kapucni alól mosolyog, citromsárga anorákban, amelyről, fentről hiányzik a második nagy fekete gomb.
/Herman doktor története/
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
