Mikor ébred öntudatra a NŐ?
Dátum: 2013. március 16. 17:28Műfaj: PrózaCimkék: fikció, vagy valóság, - olvasás után kiderül |  |
Nehéz volt, mindíg , példát mutatva felnevelni a gyerekünket úgy, hogy ne érezze tehernek, puszta kötelességnek, ha valamit tenni kell a szülőért. Néha mégis vannak csodaszámba menő esetek...
Most múlt tizenhat. Nyugodtan mondhatná magáról, hogy az anyja húga. Mintha újra születette volna az én Líviám! Istenem, már öt éve, hogy elment egy szebb, egy jobb világba. Ma is látom a szemeit, ahogy elbúcsúzott a lányunktól. Nem sírt, csupán szavain lehetett észrevenni, hogy nehéz a szíve. Tiszta öntudattal mondta a kiskamasznak: „Ne sírj drágám, ezen, nem változtatnak a könnyek. Nekem… mennem kell, mert eddig volt kiszabva az utam, ahogy a mami szokta mondani. Ugye emlékszel?” Lánykánk szemei könnyben fürödtek, és zsebkendőjével szaporán törölgette őket, hogy láthassa az anyját… utoljára. Persze, ő ezt nem tudta, csak a mi szívünk sejtette már, hogy – nincs már remény, bármikor jöhet az égi-hintó, hogy felvigye oda, ahová a jókat szokta.
Másnap csörgött a telefon, már reggel hatkor. Lívia…!
A temetésen végig szorította a kezem, szinte belém kapaszkodott. Aztán amikor meglátta az anyja fényképét a kereszten, és, hogy élt… a nyakamba borulva, keserves zokogásban tört ki. Ketten maradtunk a világban, egymásra utalva.
Úgy lépett át az ezt követő időszakon, hogy szinte észre se vettem, amint a kislányból nagylány lett! A sors megpróbálja a lelket, és addig edzi, míg vagy nemessé, vagy elesetté nem válik. Edinám úgy járt-kelt a világban, mintha minden ellen felvértezve pattant volna ki… no, honnét is?! Mindegy, talpraesett, fürgén reagáló, és ismeretekkel bőven rendelkező leány lett belőle. Hogy honnét, kitől tanulta, leste el mindezt (?)… talány marad! Mosott, főzött, takarított. A ház ragyogott a keze nyomán! Főnyeremény lesz majd egy fiúnak, ha rátalál! De egyet se láttam a közelében soha. Barátkozott ezzel-azzal, de haza nem „hozta” egyiket se.
Kerestem a szavakat mikor úgy döntöttem: erről beszélni kell vele! De csak édesen rám mosolygott, megsimogatta a kezemet, megpuszilt, és mintha a világ összes bölcsessége benne volna ebben a törékeny leányban, azt mondta:
- Apa. Ezzel még ráérek. Nem szalad el egy se, aki akar tőlem valamit. Amely pedig csak kalandot keres, az majd rájön, hogy rossz helyen kopogtat! Ne félj, vigyázok magamra, és… ne idegeskedj miattam, kérlek!
Az édesanyja volt ilyen, ilyen magától értendően természetes. Istenem, felnőtt a lányom! De hát… hol maradtam le, hogy ebből vajmi keveset vettem észre?!
Ha már így alakult, ezt meg kell ünnepelnünk! Tudom, hogy szereti a komoly zenét, szereztem hát két jegyet, az Operába. Nézzük, mi is lesz a műsoron? Verdi: Nabucco. Ezt a művét kimondottan szeretem, de még én se láttam élőben, hát… hajrá!
- Apa, kérlek, figyelj rám egy kicsit! Ha ezt a ruhát veszem fel, hogy mutat mellette a retikülöm, Ja, és a cipőm! Nem ciki, hogy magas sarkúban megyek egy félhosszúban? Apaaa… figyelsz rám?
- Persze drágám, hogyne figyelnék! Mutasd magad!
Ahogy elém libbent és megláttam… az inggombot lentebb gomboltam egy lyukkal a kelleténél. Hol marad a lány, és ki ez a nő? Azt hiszem a szám is nyitva maradhatott, mert hozzám lépett, és fürge ujjaival visszagombolta a megfelelő helyre. Alig volt nálam alacsonyabb. Arca ragyogott, szeme tündökölt. „Líviám, ha most látod a lányod!”
Aztán, egy piruett, és ahogy szoknyája körbelibbent rajta…
- Azt hiszem meg lesz a heti téma az ismerőseinknek, ha valaki meglát bennünket együtt! – mondtam neki szívdobogva, miközben arra gondoltam, hogy: ennek a tüneménynek én vagyok az apja!
Az előadás előtt a szép Rakoncaynéval futottunk össze az előcsarnokban, aki a titkárságon dolgozik, mint előadó. Ahogy észrevett, odahúzta férjét is hozzánk, hogy szemügyre vehessen bennünket.
- Jó estét András. Nocsak, maga itt? – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha hosszú kitiltás után ma léptem volna be először ide. Már éppen fogadni akartam „kedvességét”, amikor észrevettem, hogy megakadt a szeme a… lányomon.
- Bemutatna a hölgynek, kérem! – fordult arca felém olyan nyájasan, amilyet sose néztem volna ki belőle.
- Természetesen Mária. Engedje meg, hogy bemutassam a… - a kisördög kuncogását hallottam a fülemben – barátnőmet. A lányom kezét megszorítva jeleztem neki, hogy: Gyerünk, játssz te is! Értette.
Rakoncayné hol rám, hol a lányomra nézett, és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni: játszok vele, vagy most hozom tudtára, mennyire átnézett rajtam, mikor udvarolgattam neki… hajdanában. Végül patt-helyzetbe kerülve kezét nyújtotta a lányomnak:
- Engedd meg drágám… Dr. Rakoncayné Sipőkfalvy Mária.
A „barátnőm” biccentett fejével, mintegy köszönet képpen, majd bemutatkozott:
- Koloncói Edina… drágám. – tette hozzá olyan hangsúllyal, ahogy színésznőktől szokta hallani az ember, ha valami előadáson vesz részt. De hiszen az volt, előadás, csupán szűk körű!
A szép Rakoncayné még mindig nem tudta eldönteni, hogy mit higgyen! Mosolyra húzott szája, mint valami kinyújtott szíj maradt felajzva, arra várva, hogy a következő pillanatban visszanyeri formáját. De nem, csak állt és bámult ránk!
A hívó csengő szabadította meg gyötrelmétől.
Azt hiszem, olyan büszke apa még nem ülte végig Verdi operáját, mint ahogy én azt az estét.
De még nem volt vége. Ha lúd, legyen kövér!
- Tudod mit „drágám” – hangsúlyoztam ki Rakoncayné módra ezt a kedveskedő szót - meghívlak vacsorázni! De nem ám restibe, nem is úgy vagyunk öltözve, hanem oda – s ujjammal visszafogottan a szemközti étterem bejáratára mutattam.
Edinám ijedten rám nézett.
- De apa, azon annyi a csillag, mint a nyári égbolton!
- Legalább most megszámoljuk, hogy tényleg meg van-e mind, vagy csak reklám az egész! – kacsintottam rá, miközben karomat nyújtottam neki. Kecses mozdulattal belém karolt és átlibegtünk a széles úton, úgy, ahogy voltunk… öltönyben és kosztümben.
Ahogy beléptünk a félig se telt éttermi részbe frakkos pincérek dongtak bennünket körül. Hiába, a vendéget meg kell becsülni még ilyen előkelő helyen is!
Étlap, választás, rendelés. Előtte egy kis aperitív… és az én lányom szeme úgy csillogott, mint azok a csillagok ott, az étterem étlapján. Intettem neki, hogy csak nyugodtan, lassan igya. Nem kell sietni sehová! Mindenben kiszolgáltam, ahogy egy rendes úriember teszi szíve hölgyével. Hiszen az volt! Az én szívem gyönyörűséges kincse!
Míg haza nem értünk nem engedtem, hogy lazítsunk a „tartáson”. Csak miután becsapódott mögöttünk az ajtó váltunk újra apja és lánya.
- Mondd csak édes lányom, honnan tudol te így… viselkedni?
Végig az volt az érzésem, hogy a lányom elment valahová és küldött maga helyett egy hercegnőt, akivel bárhová el tudok menni, megjelenni! Bár azt hiszem, fogalmam se volt róla, hogy mi is lakozik benned, hiszen az utóbbi időben – szemébe néztem, hogy lássa mennyire őszintén mondom, amit… kell! . . nem figyeltem eléggé rád! Úgy nőttél fel mellettem, hogy alig tudok rólad valamit, és ezt őszintén mondom, ugye tudod?
- Apa. Ne tégy magadnak szemrehányást, mert nem érdemled meg! Te azzal voltál elfoglalva, hogy élni tudjunk, hogy meglegyen mindaz, ami akkor is meg volt, míg anya élt. Rám bíztad a saját életemet, mégha ezt soha nem is mondtad ki. Én igyekeztem ezzel nem visszaélni, hiszen csak a te, és ezzel az én életemet is, csak nehezítettem volna! Köszönöm, hogy ilyen apa vagy, hogy az én apám vagy! Maradj csak ilyen… mindig!
Tudom, jellemző a mai lányokra, hogy csak úgy… beleélnek a világba. De én ezt soha nem tekintettem követendőnek, és nem is fogom! Elengedtél szórakozni a lányokkal, ha kértelek rá, de én nem engedtem meg magamnak soha, hogy ezt a bizalmat eljátszam bárki kedvéért is! Rám mindig számíthatol, és ha mond neked valamit: azt szeretném, ha olyan férjem lenne, mint amilyen te voltál anyának!
Magamhoz öleltem és… nem tudom meddig ültünk így a szoba csendjében.
Most hiányzol igazán Líviám!
Minden csoda három napig?! Egy hétig élt abban a tudatban a szép Rakoncayné, hogy én a barátnőmmel voltam akkor az Operában. A következő pénteken farmerben, kockás, bő ujjú ingben, és tucat cipővel a lábán beállított a munkahelyemre a … lányom! Mit hoz a véletlen… éppen kupaktanács volt az irodánkban, amolyan… női-megbeszélés. És persze arról nem hiányozhatott egy nő se, aki számít, akinek szava van. Ott volt hát mindenki, Rakoncayné is.
Ahogy benyitott Edina a kupaktanács tagjai kissé szétrebbentek, hogy mindenki láthassa a jövevényt. A lányom mindenkit megelőzve, jól érthetően, hangsúlyosan köszönt egy nagy – csókolomot! És külön meghajolt, ugyanazzal a mozdulattal, mint azon az estén az Operában, ott az előcsarnokban… Rakoncayné felé!
El kellett, hogy forduljak, mert egyszerűen nem bírtam nevetés nélkül! Persze csak amolyan… visszafojtott, kuncogás lett belőle, de a többiek még a mai napig se értik, hogy miért nem fogadja a köszönésemet a szép Rakoncayné?!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
